Mit látunk itt? Nincs mutató és nincs pontosan meghatározható cél, idő, tér, úgy is mondhatnánk, hogy nincs semmi, de mégis megmarad a szomjúság, ami ezt a semmit létrehozza.
Látszólag nincs semmi, látszólag van valami, a világ van is meg nincs is, legalábbis a senkiföldjén elhelyezkedő befogadó, az olvasó számára ez a legfeltűnőbb.
Már a cím is gyanús, bizonytalanná tesz, most akkor hol vagyunk, és mi ez a Rilke-idézet az elején, újra tombol a 19. század fodulója, itt és most a huszonegyedikben?
Ezüst órához címzett fogadó, ez áll a senkiföldjén, egy zárt tér, ahova be lehet lépni – ráadásul egy olyan tér, ahol valamiféle reménység is meghúzódik a falak tövében: „Ki itt belépsz, a remény nőjön benned”. Ez a hely tehát mégsem a pokol, olyan játéktér, ami minden kietlensége ellenére számos meglepetést tartogat: színkavalkádot, lázadást, humort, némi szecessziós busongással és posztposztmodern létszemlélettel keverve.
Papp Attila Zsolt e második kötete, természetesen, mert el is várható, az első kötet hangvételéből több szálat is átvesz, ám azt, megkomponáltságban és a folyamatosan magas szinten tartott lendület által meg is haladja.
A kiindulópont e kötetben egy fogadó, a szó sajátos holdudvarával, és az ehhez kapcsolható jelentésmezőkkel, értelmezési horizontokkal együtt, de e látszólag konkrét tér számos világ találkozási pontján, de talán pontosabb, ha úgy mondjuk – az összes lehetséges világok peremén helyezkedik el. Függetlenül attól, hogy e világok az álmon innen vagy túl, fenn vagy lenn, kint vagy bent, sehol vagy valahol helyezkednek el, hiszen „a volt és nincs között határ, ha volt is, egyszer összeér”.
A kötet nem csupán a valóság és az álom közötti határokat teszi átjárhatóvá, de nem ismer távolságot, különbséget múlt és jövő között sem. Olyan hely a senkiföldje, hogy onnan minden szemrevételezhető: a tájban lapuló koldushad, a nagy mellű, áldott asszonyok éppen úgy, mint a kéjtanyát figyelő püspök, vagy akár a Vásártér Ura, e különös vezér, aki a középkori utalásokkal tűzdelt környezetben valahol Golias püspök és a Disznófejű Nagyúr között helyezkedik el. Mindenesetre a víg goliárd tavaszok seregének legfőbb vezére, aki még a Halált is porig alázza, egy hosszú éjszaka erejéig mindenképpen.
A kötet első ciklusában minden a belső tér és az ünnep, a vásártér ünnepe közötti feszültség hoz létre egyfajta magabiztos egyensúlyt. Az álomvilággal vagy az egyre mélyebb rétegekbe alásüllyedő múlttal szemben ott van a nagyon is jelenlévő test. A múltba néző lélek és a jelenben élő test félívét a vásártér, a tágabb értelemben vett köz-tér szellemi ereje köti gótikus csúcsívvé. Az Óváros című versből egyenes út vezet a Talpadon térkép erotikájához: „Ó, női talp! Térképe titkosírás / – a nyelv magától indul el feléje, barázdát váj belé”. Ám az enyelgő hangnem után szerzőnk bedurvít, komor hangon követeli, hogy: „Vedd fel a legszebb arcod, / húzd fel a legjobb bőröd” – az Ajtód előtt farkasok című opuszban. A trubadúr udvarló beszédmód után már a test alatti vázra hívja fel az olvasók figyelmét, ahogy ez már klasszikusok, goliárdok és óvárosiak neveltjéhez illik.
A múlt partjai után a jövő dimenzióiba lép át a szerző, egy olyan virtuális térbe, ahol vizigót seregek járnak, hogy elpusztítsanak minden víziót. Egy olyan világba, ahol már nem a valóság és az irrealitás, hanem az elképzelt világ két alkotóeleme feszül egymásnak.
Papp Attila Zsolt nem hisz a lírikus babitsi bezártságában, sőt elképzelhetőnek tartja, sőt akár az öröklétbe is átléphetünk, hogy elérjük a boldogok délután-szigetét, ha önmagunkat puszta tárgyként átpostázzuk – „túl a horizonton”, mint A Délután-sziget című szövegben.
A szigetek és partok között, mint az álombéli part, Szeptember-part, Délután-sziget, járdasziget, Atlantisz Café, utazik a szerző, aki a senkiföldjéről indul, hogy a semmi óceánján hajózva minduntalan partra szálljon, hiszen az én, csakis ezeken a partokon, e különös szigeteken nyerhet önálló formát újra és újra.
Már korábban is utaltam arra, hogy szerzőnk számára a jövendő sem ismeretlen, erre utal a második ciklus egyik verse, amit jelen írás végére hagytam, mert, ellentétben a szerzővel, be kívántam tartani a múlt-jelen-jövő megszokott sorrendjét.
E szövegből derül ki, hogy az űrhajóssá vált lírikusok és olvasók számára nem maradt ma a világűrben csak egyetlenegy „szabad planéta, / mit emberi kultúra még nem ér el...” – ez a Nulla Paraméter, ami csak addig lesz igazán szabad, amíg érintetlen, amíg megállunk a peremén és nem lépjük át határait. Az olvasó azonban belép e vers körébe, és rájön, hogy itt, e versben bukkant rá az egész kötet kulcsára, erre a bolygóra, ami megközelíthetetlen, a semmire, ami paradox módon mégis anyagot bocsát ki önmagából, például Papp Attila Zsolt legújabb kötetét.
Elhangzott június 14-én, a Café Bulgakov Irodalmi Szalonjában rendezett könyvbemutatón.
