A Mátyás a vérpadon című rockopera a Mátyás és Vitéz János közötti konfliktusból indul ki, és Beatrix „deus ex machina”-szerű megjelenésével (amely megoldja a kilátástalannak tűnő helyzetet) zárul.
Az előadás, operához illően, nyitánynyal kezdődik, amelyre ritmikus, vérbő zeneiség jellemző. A rockopera viszonylag új műfaj, de nem lehet egyoldalúan definiálni és különválasztani a klasszikus operától. A sajátságos hangszínek kidolgozásához általában szintetizátorokat is használnak, ám a zenei összhatás mégsem diszkószerű, hanem operai hangvételű.
Cerko (Sebesi Karen Attila / Madarász Loránd), az udvari bolond ad jelt az előadás megkezdésére. Egyfajta játékmesteri funkciót is betölt: mindig és mindenhol jelen van, és figyelemmel kíséri az eseményeket.
A trónterem-jelenet és a későbbi balettbetétek izzó koreográfiájának a mozgásalapja a klasszikából indul ki, és nem csak illusztrál, hanem erős evidenciákból építkezik. A Jakab Melinda által megálmodott koreográfia szerves része az előadásnak, feszültséget teremt és igyekszik egységben ábrázolni a zenében rejlő bravúrokat. A táncbetéteknek különleges hangulatot kölcsönöz a szokatlan, pantomim-szerű gesztusokkal dúsított koreográfia.
Az előjáték után felsejlik a Venczel Attila által tervezett egyszerű, ám nagyon is funkcionális díszlet, amely számtalan játék- és mozgáslehetőséget biztosít. A díszlet egy épülő, boltíves, gótikus templomot idéz, amely többszintes emelt részekből áll.
A balettbetétet követő fényváltás után színre lép Mátyás király (Fülöp Márton), az elégedetlenkedő, békétlen nagyurak kíséretében, akik betöltik az egész színpadi teret.
Nem adunk katonát / nem adunk fegyvert…
Nem kell a háború / pusztító vésze…
A király és a nagyurak között hatalmas a feszültség, amelynek fő oka a török ellen folytatott fegyverkezési hajsza és a szomszédos országok ellen irányuló bekebelező hadmozdulatok, amelyek minden pénzt felemésztenek a kincstárból és megbontják az ország békés, langyos, látszólagos nyugalmát. Az elégedetlenkedők élén Vitéz János (Szeibert István / Szilágyi János) áll, aki nyíltan szembefordul királyával.
Ezen az úton most / mindenki magadra hagy!
Kimondom: nem király, / egyszerű gazember vagy!
A király a felségsértő megnyilvánulásra pofonnal válaszol. De a Vitéz János arcán elcsattanó pofon nem csak a békétleneket döbbenti meg: Mátyás is megrendül. A nyilvánosság, sőt az ország színe-java előtt bántalmazta nevelőjét, aki a keresztény egyház képviselője, a humanista tanok hirdetője és mindemellett számottevő politikai erővel is bír.
Mi történt? Ki is ő tulajdonképpen? Igazságos ügyért harcoló uralkodó vagy kegyetlen, vérszomjas zsarnok? A mű eredeti címe nem véletlenül az, hogy Ne félj önmagadtól.
A püspök és a nagyurak kivonulása után, a magára maradó király – lírai monológja által – szinte lemeztelenedik előttünk. Uralkodói dölyfe és szigora szertefoszlik. Felmerül a kérdés, hogy érdemes-e vállalni a magányt, a barátok megvetését, az alaptalan vagy pedig nagyon is jogos vádakat, hiszen:
Míg népedet a porból az égbe ragadod,
És életükért az életedet zálogba hagyod,
Mit kapsz cserébe?
Mit remélsz cserébe?
Hogy e kérdésre válaszolni tudjon, a királynak meg kell tudnia, ki is ő valójában? Az igazság megismerésének egyetlen módja: a nép szemében mint tükörben kell megszemlélnie magát. A király álruhát ölt, palástját köpenyre cseréli és útnak ered, hogy szembetalálkozhasson valós önmagával.
Tudnom kell, hogy ki is vagyok,
Álarc mögé azért bújok el.
Belül kicsik mind a nagyok
És ez engem nem menthet fel.
A színről távozó Mátyás után ismét a főurak toppannak az előtérbe, és kinyilvánítják végső döntésüket és elhatározásukat:
Lázadunk az igazságért,
Zsarnok helyett király kell nekünk.
Kiáltsunk egy új királyért,
Ilyen urat nem szenvedhetünk!
A reneszánsz udvari zene és az agreszszív dob- meg gitárkíséret keveréke jól érezteti a felbolydult udvar mozgalmasságát.
A fényváltással jelzett új helyszín Méhffy Jakab (Sándor Árpád) otthonát ábrázolja, Mátyás király egykori szülőházát. Méhffy leánya, Orsolya (Kele Brigitta) minden eddigi kérőjét visszautasította, mivel ő egyedül csak a legendás hírű Mátyás királyba szerelmes. Találkozni ugyan még soha nem volt alkalma az uralkodóval, de Mátyás alakja, a Méhffyék által számtalanszor felidézett eufemisztikus történetek által, köztük és velük él e hírneves ház falai között.
A jelenet Orsolya imájával kezdődik, amely egyfajta invokációja, megidézése a szeretett férfinak. Ez a betét talán a leglíraibb része a rockoperának. Hegedűk, mélyhegedűk és harangjátékok beiktatása teszi borongósan melankolikussá az imajelenetet. Imája befejeztével Orsolya álomba merül, és lelki szemei előtt egy balettetűd formájában megelevenedik az imádott és várva-várt eszménykép. Az álom-király mellett önmaga kivetülése is megjelenik. A szellemalakok tánca lágy, tapogatózó: ismerkednek és felmérik egymást. Lefojtott, erős szenvedély érződik a visszafogott mozdulatok mögött, amit a feszes, elektronikus zenei hangzás is kiemel.
A szerelmi álomprojekciót Méhffy és Méhffyné (Veress Orsolya) érkezése szakítja meg. A szülők királypártiak és feltétlen tisztelői Mátyásnak, de a lányuk rajongását és az uralkodó iránt érzett lángoló imádatát értelmetlen, gyerekes álomnak tartják. Érthetetlen megnyilvánulásnak tartják, hogy míg Orsolya tehetős vőlegénye a menyegzőre vár, addig leányuk nem hajlandó feladni az önmaga által teremtett ábrándvilágot. Méhffy úgy véli, hogy környezetváltozással, a reális világ szépségeivel sikerül kiszakítania leányát a fantazmagóriák birodalmából:
Ha eljő a nyár, szép Orsolyám, jó gyermekem,
Nápoly városába viszlek el magammal én,
Bölcsek, lovagok, nagyúri nők, dámák közé,
S látsz ezer csodát a dél-tenger azúr vizén.
Ám Orsolya nem kíváncsi a nagyvilág hivalkodó csillogására. Rendíthetetlenül hisz abban, hogy álma jósálom volt, és királyi szerelmével való találkozása hamarosan megvalósul. E találkozás szerinte nem a nagyvilágban, hanem ellenkezőleg, az ő mikrovilágában fog megtörténni. Orsolya úgy érzi: feladata a várakozás, a rendíthetetlen kitartás, míg ideálja megtalálja a hozzá vezető utat.
Orsolya szülei között családi perpatvar tör ki, amelyet gyors, lüktető zene kísér. Egymást okolják azért, hogy leányuk a fellegekben jár.
Méhffyné elhárítja magától a férje által felhozott vádakat, és monológjában kifejti, hogy Orsolya rögeszméjéért Méhffy a felelős, mivel férje egy Mátyástól kapott emléket, egy ócska köpenyt őriz relikviaként, amelytől semmi kincsért nem volna hajlandó megválni.
Az „ócska szemét” köpönyegnek felbecsülhetetlen eszmei értéke és érdekes története van: Jajcza ostrománál, Méhffy a testével fogott fel egy Mátyásnak szánt csapást, mire a király, hálája jeléül, ezt a köpenyt terítette sebesült vitézére. E nevezetes köpeny egyfajta fétis, mind Méhffy, mind Orsolya számára is, hiszen ma is egykori viselőjét jelképezi, és e ruhadarab által van jelen mindig Mátyás király a Méhffy-házban.
Elérkezik a Méhffyék által várt, Orsolya számára viszont rettegett időpont, az eljegyzés pillanata.
Ünnepélyesen bevonul a vőlegény Szamosi (Pataki Adorján), Vitéz Jánossal és néhány kísérőjével. A zene diadalmas, ünnepi ritmusát a dobok és a triangulumok diktálják. Méhffy házigazdaként köszönti az érkezőket, majd a püspök áldását kéri a házra meg az ifjú párra. Az áldás kenetteljes szavai azonban nem érintik meg Orsolyát, inkább Mátyásról faggatja Vitéz Jánost, tudva, hogy a király bizalmi embere és tanácsadója. Méhffy azonban időben észbe kap és leánya szavait elvágva, jelt ad az ünnepi tánc megkezdésére.
A muzsika ritmikája palotást idéz, elektronikus hanghatásokkal fűszerezve, és erre a hangzásra épül a tánc stilizált koreográfiája is.
Az álruhás Mátyás, kísérőjével, Marzióval (Ádám János) megjelenik az emelvényen, onnan figyelik az odalent kavargó táncot. Mikor Orsolya észreveszi a belépő idegent, zenei váltás történik. Hárfák és fuvolák andalító muzsikája szolgáltatja a zenei aláfestést Mátyás és Orsolya duettjéhez. Egy mosoly, egy érintés, szerelem első látásra. Orsolya az idegen mellett (nem tudja, hogy az álruha Mátyás királyt rejti), úgy tűnik, egy csapásra megfeledkezik imádott királyáról.
E momentum a darab egyik tisztázatlan és dramaturgiailag indokolatlan mozzanata. Az talán még megmagyarázható, hogy Mátyás elfeledkezik arról, hogy ő valójában házasember, viszont fölöttébb furcsa az, hogy Orsolya első látásra beleszeret egy karizmatikus idegenbe, holott azelőtt csak az ideáljának élt. Beszélhetnénk most tudatalatti felismerésről, telepatikus affektivitásról, vagy akár az Animus-Anima elméletről, de ezek a fogalmak a rockopera műfajától és a darab eddigi hangvételétől idegen elemek.
A lírai jelenetnek rövid harangjáték vet véget. Mátyás feleszmél és a jelenlevőkhöz fordulva Vajdafi János néven mutatkozik be. Kísérőjét, Marzio udvari tanácsost pedig Gál Marciként mutatja be az egybegyűlteknek. Méhffyék szívesen fogadják az érkezőket és bemutatják őket a jelenlevő Vitéz Jánosnak is. A püspök rögtön felismeri a királyt, de nem leplezi le.
Nem csak az álruhás király és Orsolya között robban ki váratlanul szerelem. Marzio és Orsolya barátnője, Mária (Székely Zsejke) is első látásra úgy érzik, hogy egymásnak vannak teremtve. Ám az ő közeledésük inkább incselkedő, és ezt a viszonyulást a játékos zenei kíséret is felerősíti. Marzio a világfi szerepében tetszelegve próbál hatni a leányra, míg Mária leányos félszegségét használja fel az ifjú lovag elbűvölésére. Figurájuk az operett világából átmentett táncos-komikus és szubrett szerepkörének megfelelője. A táncos-komikus és szubrett párosa egyfajta ellenpontja a hősszerelmesnek és a primadonnának. Az előbbiek enyhén parodizált leképezései az utóbbiaknak, és rangban, valamint társadalmi hovatartozás szempontjából mindig alacsonyabb szinten állnak.
Marzio és Mária kettősét Vitéz János ünnepi tósztja zárja le, amelyre a jelenlevők kvartett-kórusa válaszol. Előbb a vőlegényt magasztalják fel, majd a menyasszonyt halmozzák el jókívánságaikkal. Méhffy a király egészségére emeli serlegét, mire Orsolya, kapva az alkalmon, felkéri a püspököt, hogy mondjon „pár szót, pár hősi jelzőt” az uralkodóról, és kérjen számára égi áldást.
Vitéz János királyköszöntő felszólalása keserű hangvételű és számonkérő jellegű:
Mátyást, Isten után, legjobban szerettem,
Gyermekként a szívem fölött
melengettem…
Mindezt a jóságot ő hogy köszönte meg,
Arcom elpirul, ha rá emlékezek…
Rég gyűl ez már bennem, hallgatni
nem tudok,
Gyűlöletet érzek én, ha rá gondolok.
E súlyos szavak hallatán a jelenlevők háttérbe húzódnak, a színpad expozíciós pontjában csak a király és a püspök marad mint szembeforduló ellenfelek. Mátyás belemegy a játékba, elfogadja azt a felkínált konvenciót, hogy a püspök nem hajlandó felismerni őt. Mátyás tehát önmagáról harmadik személyben beszélve próbálja magyarázni tetteit. Fő indoka az, hogy egy uralkodó nem tűrheti meg maga körül a széthúzást, nem nézheti el azt, ha valaki – bárki legyen is az – nyíltan ellentmond neki. Szerinte csak egy határozott „nem aggodalmas, virtusokban híres, merész, hatalmas” királyt szerethet és tisztelhet igazán a nép. Végül pedig haza- és felségárulással vádolja meg Vitéz Jánost:
Átlátok a bókon, / mit szíved szeretne,
Üljön ő a trónon, / de te szólj helyette!
A püspök találva érzi magát, hátat fordít, és az eddig a háttérben meghúzódó jelenlevőkkel együtt kisiet a színről.
Az egyedül maradó király második monológja ismét a hatalom felelősségének súlya alatt görnyedő ember hangján szólal meg. Monológja keserű panasz a nagy tetteket és vágyakat meggátoló, elgáncsoló kicsinyes gondolkodásmód számlájára.
A jelenetet a háttérből figyelő Orsolya szemében és szívében most még nagyobbra nő a királyért a nagy hatalmú püspökkel szembeforduló Vajdafi alakja.
Ő is, akárcsak Mátyás, szembekerül lénye kettősségével: már nem is tudja, hogy a királyba, vagyis az álomalakba, vagy pedig Vajdafi lovagba, a hús-vér férfibe szerelmes valójában. A két alak, a valós és az irreális összemosódik lelkében. „Magamat én sem ismerem” – vonja le a következtetést, és a zaklatott, magába roskadó Vajdafihoz lépve vigasztalni próbálja a férfit.
Lírai kettősük alatt megszűnik a valós világ. Kialakul körülöttük egy védett, intim és hermetikus tér, amelyet a meleg, meghitt fényhatások is érzékeltetnek. Kettősüket a Szamosi vezetésével visszatérő, ünneplő egybegyűltek színre lépése zárja le. Szamosi is a király egészségére üríti kupáját, felsorolván Mátyás király erényeit, többek között azt is, hogy:
Kegyelmes szíve nagy,
Tiszteli a foglyokat,
Mulatságot rendez nekik,
Török tánccal feledtetve
Szabadságukat!
A bevonuló tánckar kelet színes, dús világának légkörét hozza magával. A kísérőzenét a meseszerű, keletiesen ékesített, cifrázott dallamvezetés jellemzi.
Az előadás első részét egy zenekari postludium zárja, eltörölve az előző orientális hatást.
A rockopera második része Orsolya monológja, amely az éjszaka sötétjén áttörő hajnal vezérsugarának eljövetelét sürgeti.
A sorra színre lépő Mátyás, Méhffy, Vitéz János és a hóhér kvartettje is az éjszaka sötét rémeit próbálja elűzni, és a „gondtalanító, megszabadító” pirkadat érkezését vetíti előre. E zenei betét gyengéd, kellemesen csengő, míg a különálló részeket összekötő, átvezető zene dallamfűzése egyszerű hangzású és többször megismétlődő.
Ezt követően egy súlyos, vészjósló, komor zenei intermezzo készíti elő Mátyás és a püspök nyílt szembefordulását. Most, amikor rajtuk kívül senki sincs jelen, Vitéz János fölöslegesnek tartja, hogy úgy tegyen, mintha nem ismerné fel az uralkodót. Párbeszédük felfokozott, belső indulatoktól átfűtött. Súlyos szavak, fenyegetések, sértések hangzanak el mindkét fél részéről. Szópárbajuk lényege, hogy Mátyás, Méhffy és vendégeinek feltétlen királyhűsége láttán úgy érzi, a nép mellette áll. Úgy véli, ez az ő igazát és tetteinek helyes voltát bizonyítja. Meggyőződése, hogy csupán egy maroknyi főúrból áll az elégedetlenkedők tábora. Megbékélésre szólítja fel a püspököt, békejobbot kínál, és kegyelmet ígér számára. Ám a kegyelemnek nagy ára volna:
Elbukott merényed, értsd meg,
Kegyelmet adok, ha kéred,
Cserébe csak egyet kérek,
Tedd jóvá ezzel a vétked:
Mondjad el, sorold fel menten,
Kik vannak hatalmam ellen?
Vitéz János gondolkodási időt kér, későbbre halasztva a válaszadás időpontját. Mátyás magára hagyja a püspököt, aki megfontolja a konfliktus megoldásának lehetőségeit, de nem talál más lehetőséget, mint:
Meg kell őt tagadnom,
Ölnöm is talán…
Ám rögtön visszaretten a királygyilkosság gondolatától. Tehetetlensége keserves lamentációban tör a felszínre:
Uram, e súlyos csapást
Miért, miért mérted reám?
Kezemet miért kell fiamra emelnem?
…Lelkem még most is, Uram, ingadoz,
Igaz szolgád a tehertől roskadoz,
Jákobi próbára miért, miért nem keresel mást?
Gyenge vagyok,
Adj feloldozást!
A monológ közben az elektronikus hangszereket kísérő zongora szomorkás, melankolikus hangzása megegyezik a szöveg mondanivalójával és hangulatával is.
Gyors, pattogó, vidám hangvételű kvartett váltja fel az előző sötét, nyomott hangulatú monológot. Marzio, Mária, Mátyás és Orsolya négyese a szerelem és a természet szépségei között von párhuzamot. A szövegében enyhén bukolikus dal zenei komponensei között (talán most először) dzsesszelemek is fellelhetőek.
Az életkedvet sugárzó kvartett leéneklése után a fiatalok kitáncolnak a színről, helyet engedve a bevonuló Méhffyéknek és Szamosinak. Izgatott, szaggatottan lüktető zenei kíséret mellett a zaklatott Szamosi Méhffyék szemére hányja, hogy leányuk, Orsolya, hűtlen lett hozzá és a jöttment Vajdafiba lett szerelmes. Méhffy mint büszke apa és mint önfeláldozó házigazda kész elégtételt nyújtani a heveskedő vőlegénynek. A sértődött Szamosi azonban hallani sem akar erről.
Méhffyné választja szét a berzenkedő férfiakat, kigúnyolva heveskedésüket, a tercett végén pedig kijelenti, hogy szíve mélyén örül a fordulatnak, vagyis az Orsolya és a Vajdafi között szövődött szerelemnek.
Titokzatosságot árasztó fémzene-intermezzo készíti elő az egyik összeesküvő, Kolozsy belépőjét, aki csapatösszevonásokról és a pártütés előkészítéséről hoz híreket.
A lázadás másik két vezére, Besztercey és Boncziday, helyeslik a Kolozsy által megtett határozott lépéseket a pártütés megszervezésében. Minden nyakukba szakadt rosszért, a polgárság nyomorgásáért, a török rajtaütésszerű támadásaiért a királyt vádolják és teszik felelőssé. Besztercey úgy véli, hogy azonnal cselekedniük kell, mert elérkezett a talán soha vissza nem térő alkalom.
Kolozsy határozottsága és elszántsága nem ismer megalkuvást:
Nem hagyjuk hát a jussunk,
Mi már nem alkuszunk,
Mi vérre szomjazunk!
Tercettjükben a népvadító, álhazafiaskodó demagógia disszonáns hangja is felcsendül:
Ha legyőztük e rongy királyt,
Felkel a nép, a meggyötört nép,
Maga veszi át a kormányt,
Meggörnyedt hát nem lesz tovább,
Angyalok dalolnak zsoltárt!
A néplázító, tüzelő, pátoszosan lelkes harcra hívás valóban megmozgatja az időközben bevonuló és felsorakozó népet (vagyis a kórust és a balettkart), amely vészterhesen, egyetlen lakonikus szót ismételget refrénként: „Halált! Halált! Halált!”.
A belépő Mátyás-Vajdafit és Vitéz Jánost a felizgatott, impulzív tömeg nagy lelkesedéssel fogadja.
A püspök zseniális lépésre szánja el magát: a tettre kész, felhevült tömeg értésére adja, hogy fővezérre van szükségük, aki minden szálat a kezében tartva képes összefogni és irányítani a sokaságot. Mátyásra mutatva felsorolja annak kvalitásait, kiválóságát, hadmérnöki tehetségét, majd őt javasolja a lázadás vezéréül. A megdöbbent Mátyást váratlanul éri ez a roppant ravasz ajánlat, hogy az ellene szított lázadásnak ő maga legyen a vezére. Hirtelenjében szinte nem is talál szavakat a válaszra.
Nem, nem lehet,
Nem tehetem,
Hogy képzeled?
Nem szerepem,
Nem tehetem!
Ám a püspök agitációjától lelkes tömeg ezt már nem is hallja. Mindenki, egy emberként rászavaz és felesküszik neki: „Ő kell! Ő kell!” Mátyásból éles sikolyként szakad ki a tiltakozás, de ezt elnyomja a lelkes tömeg viharos, tomboló kórusa, amely már az új vezért élteti. Frenetikus, extatikus tánc és sodró, ritmikus rockzene erősíti fel az emberkavalkád szédítő forgatagát. A forradalmi hangulat folytonos táplálását és a tömeg fanatizálását Besztercey, Kolozsy és Boncziday egymást követő felszólalása és a zászlólengető hazafiaskodás biztosítja. Vitéz János Isten nevében szól a tömeghez, megáldja a jelenlevőket és azok fegyvereit, valamint a megkövülten álló Mátyást is.
A helyzet groteszk és paradox: Mátyás nem léphet vissza és nem fedheti fel kilétét, mivel valószínűleg azonnal széttépné a most még őt ünneplő tömeg. Kénytelen felvállalni a ravasz püspök által ráosztott szerepet. A tömeg a királyságot Vajdafinak ígéri, ha az győzelemre viszi a lázadást. A királynak tehát önmagával kell szembeszállnia a királyságért. A kelepce roppant furfangos és a harcnak, bárhogyan is dőljön el, csak Mátyás lehet az áldozata. Mátyás látszólag beleegyezik a püspök által irányított nép döntésébe, és távozásra szólítja fel a tömeget:
Ha mindenki akarja: meghajolok.
Hajnalban kiadom az első napiparancsot.
Most magamra szeretnék maradni.
Ezt a tudathasadásos helyzetet próbálja feldolgozni, megérteni és megoldani egy újabb monológban, amit a feldúlt Orsolya érkezése szakít félbe. Orsolya szintén nagy lelki harcot vívott önmagával, mikor tudomást szerzett a pártütésről. Imádott királyát elárulta a szeretett Vajdafi. Ki mellé álljon, melyiknek adjon igazat? Úgy dönt, hogy ha kell, a lázadókat ő maga jelenti fel a királyhű helyőrségnél, de csak akkor, ha Vajdafi lovag menekülését biztosítani tudja. Mátyás számára ez az állásfoglalás felér egy szerelmi vallomással: íme, ez a leány, aki eddig csak a királyáért élt, most miatta feladja az elveit, és hajlandó lenne a cinkosává válni. Úgy érzi, végre rátalált arra az igaz, feltétlen szerelemre, amely nem a hatalmának és a hírnevének szól, hiszen Orsolya jobban szereti Vajdafit, az embert, mint Mátyást, a királyt. Hogy méltóvá váljon erre a szerelemre, ahhoz előbb önmagával kell megküzdenie és leszámolnia. Orsolya őszintesége és tiszta szerelme meghozta helyette a nehéz döntést: igen, helytáll, marad és bevárja sorsát.
Most már tudom, nem csak érzem,
Hogy árulóként és elárultként
Is engem szeret!
Ez a boldog bizonyosság
Erőt ad nekem.
Bármit mér reám Fortuna,
Maradok, bevárom sorsomat.
Sorsának eldőlte azonban hamarabb bekövetkezik, mint gondolná. Vitéz János ugyanis nem tétlenkedett, hanem, amint a nép vezérévé választatta Vajdafit, utána rögtön fel is jelenti mint pártütő lázadót. A tömeg, amelynek irányítását, véleményformálását és állásfoglalását a püspök teljes mértékben uralja, újra elözönli a színt, de most már a lázadó Vajdafi fejét követelik:
Fogjátok el, ő a lázadás vezetője,
Vérpadra vele, neki nincs kegyelem!
Legyen a hóhér, a bárd az ő szeretője!
A püspök ugyanazokkal a módszerekkel manipulálja a tömeget Vajdafi elveszejtésekor is, mint amelyekkel a vezérré választását eszközölte ki.
A színen látható trón, az uralkodói hatalom jelképe hirtelen vérpaddá alakul át, a jól kigondolt díszletelem sokoldalúságát bizonyítva.
A csőcselék a vérpad elé hurcolja Mátyást, aki a püspök fejére olvassa annak vétkeit:
Mit tettél, érsek?
Ez már bűn, nem vétek!
Okosan kitalált bosszúdat értem,
Vezérré emeltél, hogy lent láss a vérben.
Kitűnő koponya iszonyú műve…
Keresztény bocsánat szívedben nincsen,
Kihulló véremet lelkedre hintem!
Vitéz János, az elhangzott vádakkal mit sem törődve, jelt ad a fogoly eltávolítására. A leleplezést ünneplő nép levantei táncot lejtve vonul ki a színről.
A bejövő és a vérpad elé lépő Orsolya úgy érzi, hogy mindent elveszített, hiszen a királyát elárulta, és a lázadó Vajdafi is hóhérkézre jutott. A történtekért elsősorban önmagát okolja, vádolja:
Rémek űznek, tépnek, mint keselyűk.
Bűnöm terhét nem bírom, erőm elhagy…
Királyom elhagytam, lázadóhoz tántorodtam.
Az emelvényre fellépő hóhér körül a balettkar haláltáncot jár. A bakó egy rövid monológban elpanaszolja mesterségének szörnyűségeit, amelyek őt is elborzasztják, majd hazatérésre szólítja fel Orsolyát, örülve, hogy legalább ez alkalommal „nem a túlvilágra, hanem az életbe küld vissza egy hóhér valakit”.
Ám a rettegő Orsolyát a fogoly Vajdafit behurcoló tömeg veszi körül. Rögtönítélő bíróság alakul és az ítélőmester kihirdeti a verdiktumot: a lázadás vezetőit, vagyis Vajdafi lovagot, Kolozsy Pál elöljárót, Boncziday és Besztercey kapitányokat felség- és hazaárulás címén fővesztésre ítélik. Vitéz Jánost, aki feljelentette társait, enyhébb eljárásban részesítik: örökös várfogságra ítélik. A püspök hajlandó elfogadni a börtönbüntetést is, hogy bosszút álljon Mátyáson. Kolozsyt, Bonczidayt és Beszterceyt futni hagyta, valószínűleg időben értesítette őket a cselről, mivel azok mindhárman szökésben vannak.
Az ijedt Marzio, e fejleményeket látva, felfedi kilétét és nevét, és mint királyi tanácsos kér az elítélt számára kegyelmet. Ám Vitéz János, akiről tudják, hogy személyesen ismeri Marziót, nem hitelesíti annak személyazonosságát. Így Marziót csak kinevetik, szélhámosnak nevezik és elkergetik
A gyorsan pergő eseményeket élénkítő progresszív rockzene egyszerre elhalkul, és egy harangjátékkal ünnepélyessé tett pillanatban Mátyás is leveti az inkognitóját, majd erős, dörgő hangon bemutatkozik a népnek: „Én vagyok a király!”
Ám Vitéz János az ő bejelentését is meghazudtolja. Méhffy úgy véli, hogy az elítéltnek eszét vette a félelem, vagy pedig őrültséget színlelve, így próbál menekülni a számonkérés elől. Az ítélőmester és a nép osztozik a véleményében. Ekkor a tömegből kiválik Orsolya, és végső tanúbizonyságot tesz Vajdafi iránti szerelméről:
Kegyelem! Kegyelem!
Kikérem a halálból vőlegényül!
Leszek felesége!
Én, Orsolya, Méhffy Jakab lánya,
Kolozsvári lakos,
Vállalom, hogy feleségül megyek
Az elítélt Vajdafihoz,
Ha bűnös, ha bolond, akkor is.
Ősi jogaink szerint
Meg kell neki kegyelmezni!
Ám hiábavaló a könyörgés és az ősi szokásra való hivatkozás, mert a népítélet döntése visszavonhatatlan: „Halál!”
Mátyás, feladva az utolsó reményt is, a halálra készül. Egy, a néphez intézett beszédben számot ad tetteiről, terveiről, és eddigi életútját felidézve búcsúzik az élettől.
A búcsúbeszédet kísérő zongorajátékot hirtelen harsonák hangja váltja fel: megérkezik Beatrix (Pataki Enikő) udvari kíséretével. A királynőt a kétségbeesett Marzio értesítette a kelepcébe került király szorult helyzetéről. A királynő bevonulása triumfus jellegű, ünnepélyes és dicsőséges. Néhány szóval eloszlatja a félreértést, mintegy kettévágva a megoldhatatlannak tűnő gordiuszi csomót: „Aki vérpadon áll, királyotok, / Megkoronázott uralkodótok” – közli a néppel. Ezután pedig a királyt szólítja fel megbocsájtásra: „Kegyelmezz meg ellenségeidnek!” Mátyás valóban megbocsát az őt meghurcolóknak, és egyben bocsánatot kér tőlük:
Társaim a bűnben, gyarlóságban,
Most megkövetlek.
Megbocsátok mindent, mit velem szemben
Itt elkövettek,
Megbocsátom, népem, hogy fejemre
Kértél halált.
Megbocsátom neked, mert közben
Védted a királyt.
Egy fájdalmasan sikongó, fel-felvijjogó gitárkíséret mellett Marzio levonja a konzekvenciát:
Íme, feleim, előttetek a király!
Néhány hétig maga is alattvaló,
Majd lázadó, végül elítélt.
Láthatta, hogy élet és halál,
Uralkodó és közember között
Csak helyzet és öltözet a választóvonal.
Fent és lent,
Lét és nemlét között
Ennyi az út.
Mátyás szó nélkül, csupán a gesztusok metanyelvén kér bocsánatot a megkövülten álló Orsolyától, majd a meghatódott nép lassan kitolja a színről az emelvényt, amelyen a király áll, szimbolikusan elválasztva őket egymástól. Ez a szótlan búcsú, amely nem fejezi ki kellőképpen az itt dúló érzelmeket, a darab egy másik roszszul elkötött dramaturgiai szála, amely a szöveg szintjén meg sem történik.
A játékmester Cerko intésére felcsendül a finálé szaggatott, kétségbeesetten gyötrődő, majd diadalmaskodó zenéje, amely egybefogja a dicsőséges múltat, a gondterhes jelent és a reményteli jövőt.
E rockopera nem történelmi képeskönyv. Központi témája az út- és igazságkereső ember problematikája. A drámában felmerülő ellentmondásos helyzetek, az ellentétekből és a vonzalmakból kialakuló szituációk itt és most is példaértékkel bírnak.
Vadas László rendezésében az előadás nem lett népnemzeti sírva-vigadás, sőt a klasszikus témakezelés az előadást szinte már a nehezebb fajsúlyú opera-kategória nívójára emeli. A rendezés visszafogott, mindenféle sallang nélküli stílusa jól illik a partitúra és a librettó lelki tusákra és belső vívódásokra alapozó építkezésmódjához. A rendező belülről, a lélek felől közelíti meg a problémát és ez jó módszernek bizonyul a drámai helyzetek feszültségteremtéséhez. A rockopera mint műfaj a színpadra állítás szempontjából mozgalmas játékot igényel, hogy artisztikus és szuggesztív formát nyerjen. Dicséretes, hogy a helyszínváltozásokat a legegyszerűbb módszerekkel és eszközökkel jelzik és érzékeltetik. Az előadáson belül a zene elsősorban rockos hangvételű, a balett modern, az áriák pedig klasszikus operába illőek, hiszen operához szokott énekesek lépnek fel a produkcióban.
A mű témájának alapötlete Csép Sándortól származik, akinek nem ez az első próbálkozása a zenés műfajban. Mátyás, a vigasságos című darabjából, amelyhez Lengyel Lóránd írt zenét, musical készült. A rockopera librettója Csép Ne félj önmagadtól című drámájának a feldolgozásából született. Az eredeti művet azonban át kellett formálni, hogy megfeleljen a zenés műfaj követelményeinek.
Csép Sándor mellett társszerzőként és dramaturgként dolgozott Moravetz Levente is. Ő tette a Csép által írt szöveget még gördülékenyebbé. A művet megpróbálták minél sokoldalúbbá tenni, hogy a filmvilág követelményeinek is megfeleljen, mivel a Magyar Televízió kezdetben filmet is akart készíteni a rockoperáról, ám ez a koprodukciós megegyezés nem jött létre, így csupán az előadást vették filmre.
Venczel Péter zeneszerző a zenei anyagot úgy építette fel, hogy elsősorban operai hangvételű legyen, de nagyszerűen kihasználta a szintetizátor és az elektromos gitár lehetőségeit is, hogy modern hangzásban fejezze ki és egészítse ki mindazt, amiről a darab szól. A rockzene eszközeivel olyan hangzásokat, hangulatokat, dinamikát és feszültséget tudott megalkotni, amelyek hiányoznak a klaszszikus operákból.
A Mátyás a vérpadon az első romániai magyar rockopera, amelyet eddig bemutattak. Olyan módszerekkel állít újabb emléket az uralkodónak, olyan nyelvezettel és olyan zenei hatások segítségével, amelyek minden korosztály számára érthető és élvezhető módon idézik fel és jelenítik meg a halhatatlan Mátyás király alakját és tetteit.
Mátyás a vérpadon, rockopera.
Dalszövegek:
Csép Sándor és Moravetz Levente.
Dramaturg:
Moravetz Levente.
Karigazgató:
Kulcsár Szabolcs.
Koreográfus: Jakab Melinda.
Díszlet- és jelmeztervező:
Venczel Attila.
Zeneszerző: Venczel Péter.
Rendező: Vadas László.
Zenészek:
Venczel Péter (zongora, szintetizátor), Sergiu Moldovan (zongora, szintetizátor), Grunzó Géza (dobok, szintetizátor), Kovács László (gitár), Viski Károly (basszusgitár), Adrian Tetrade (dobok, ütőhangszerek), Ferenczi Endre (hegedű), Dula Imre (cselló).
