Tizenkettő után mennek el a vendégek az állatorvos szomszéd és a fehér hajú, pátriárkára emlékeztető öreg tisztelendő, a mama kihordja a tányérokat és a poharakat, nem hagyja, hogy Anna segítsen neki, ,,elvégre te vendég vagy kislányom”, jelenti ki ellentmondást nem tűrően és én, utolsó cigarettámat elnyomva kívánok jó éjszakát és szép álmokat! – és úgy döntök, visszavonulok a számomra kijelölt sarokszobába. Anna előzőleg még odasúgja, kihasználva az időt, amíg édesanyja a konyhában mosogat, hogy aludni természetesen nem aludhatunk együtt, hiszen özvegy Fábiánné Farczády Mária kitérne a hitéből, de amiután elaludt, („nyugodt lehetsz, altatót szed és hamar elalszik”), természetesen meglátogatlak. Bosszúsan kérdezem meg, hogy mégis hány esztendős, mert nem hinném, hogy kiskorú lenne? Anna elpirul, de nem válaszolhat, mert az ajtóban megjelenik édesanyja, a maradékot egy tányérba szedi s én zavartan, sután meghajolva köszönök el. ,,Aztán ne felejtse el megszámolni a szoba sarkát! Gondoljon valamire, lehet, hogy teljesedni fog!” Kilépek az udvarra, közben elállt az eső, de a felhők eltakarják a csillagokat, Vitéz is elcsatangolhatott valamerre, csak a harmadik-negyedik szomszédban ugat, bánatosan, mintha a láthatatlan holddal vetélkedne, egy magányos kutya. Visszahátrálok a házba, Anna is eltűnt valamerre, édesanyja a zajokból ítélve fáradhatatlanul tevékenykedik a konyhában, megkeresem a fürdőszobát, lezuhanyzom, fogat mosok, s ruhámmal a kezemben, a törülközőt magam köré tekerve, lábujjhegyen óvatoskodok a számomra kijelölt szobába, villanyt gyújtok: elhúzom a gyümölcsöskertre néző ablakon a függönyt, az udvarra tekintő, az ajtótól balra levő ablakon már le van húzva a redőny. Odamegyek a megvetett, széles ágyhoz, felkattintom az éjjeli lámpát, egy székre terítem a törülközőt, s eloltva a villanyt, meztelenül bújok a takaró alá. Hanyatt fekve próbálom meg visszapörgetni a vacsora alatt és után elhangzottakat, szédülök, egyre az öreg pap megdöbbent arca van előttem, ,,odahagyni a színpadot, egy ilyen istenáldotta tehetségnek, mint maga, nem értem, nem értem...”. Kísérletet teszek megmagyarázni indítékaim, de amikor odáig jutok, hogy megcsömörlöttem a színpadtól, hogy képtelen voltam beleélni magam a III. Richárd szerepébe, képtelen voltam azonosulni ezzel a tudatosan tervezett gonoszságait brilliánsan kivitelező gazemberrel, a pap a kelleténél is ingerültebben int le. ,,Ezek csak kifogások, fiam...” és meg-megszakadó végtelen monológjában vall saját hitetlenségéről. Hogy őt is hányszor megkísértette a sátán: hagyja ott a híveit, vesse le a palástot, nősüljön meg, alapítson családot, éljen úgy, mint más, normális férfiember, de ő, ha iszonyú lelki tusák árán is, de kitartott Isten igájában, mert érezte, hívei igenis rászorulnak, vigasztalást remélnek tőle, embert próbáló köszörűidőben... Akkor már dühöngött a szép új világ, tervek lázában izzott a kor pirosabbik arca, kezdették az embereket agitálni, beterelni a közösbe, készültek a kuláklisták is, zúgtak a fekete kocsik, kezdtek eltünedezni az emberek... Akkor már hová mehetett volna?! Váltás fehérneműt csomagolt egy táskába, a legszükségesebbeket, fogkefét is, azt vették el először őrei, és várta, mikor fékez a parókia előtt az érte küldött fekete kocsi, tudta, érte is bármikor eljöhetnek, mint ahogy el is jöttek, de most nem erről akar beszélni, nem a saját kálváriájáról, hanem figyelmeztetni szeretné Szabót arra, hogy milyen meggondolatlanságot követett el, amikor lemondott egy olyan szerepről, mint a sánta zsarnok, hiszen alakítása számtalan alkalmat kínálhatott volna arra, hogy az undorodó, utálkozó néző végtére is rádöbbenhessen: ebben azért ő is benne van, ez nem mese, véle is törpe Richárdok játszadoztak, csak a ,,színen” nem veres festék vagy paradicsomlé folyt, hanem vér, és a halottak nem jöttek vissza a függöny legördülése után, mélyeket hajlongva megköszönni a lelkes közönség vastapsát, hanem ott rothadtak idegen földben, egy soha el nem készülő csatorna partján folytatódó rémálomban, amelynek nem lehet soha vége, és amelyre most a kelet-európai történet egyik szünetében, amikor a napsütés rosszkedvünk telét, ha pillanatokra is, de felderíti – lehet emlékeztetni is. Hát szerinte több mint hiba, egyenesen bűn kihagyni egy ilyen lehetőséget. Én szélütötten néztem a kigyúló arcú öregembert, szédültem, szólni akartam, de nem mertem a tisztelendő úr szavába vágni, hol lassabban, hol gyorsabban forgott a szoba, senki sem avatkozott közbe, hol voltak ezalatt a többiek? Anna? Törékeny édesanyja? A kocsmában még a székely Göre Gábort sikerrel alakító nagyszájú állatorvos? Mintha egész este csak a pap beszélt volna, mintha mások nem is lettek volna jelen, pedig valójában ott ültek a nagy ebédlőasztal körül, a gyertyafényben, a poharakban kevélyen villogott a vörösbor, számonkérően csillant meg a körtepálinka az állatorvos poharában (,,nemcsak mérgeket tudott kotyvasztani, szegény Feri, nyugodjék békében, de pálinkát is olyant főzött, hogy az maga a varázslat!”), arra viszont nem emlékeztem, hogy én ittam-e, és arra sem, hogy mások sűrűbben emelgették-e a poharakat, figyeltem az átszellemülve beszélő öregembert és szégyelltem magam. Először lázadozni próbáltam: ,,Mit tud maga a színházról, jó bátyám!”, vetettem közbe. Most, ahogy visszagondolok rá, a kelleténél barátságtalanabbul, de a római anyaszentegyház helyi oszlopát nem tudtam kizökkenteni, mosolyogva intett le, ,,többet mint gondolná, hiszen, ha másban nem is, a színház szeretetében osztozik a pápa ő szentségével és abban is hasonlít a természetesen igazából összehasonlíthatatlan életpályájuk, hogy fiatalon, megszökve az apai háztól, ő is színészként kezdte életét! Bocsássa meg a művész úr, hogy magtalan hiúságában a pápa őszentségéhez hasonlítja magát, de tény, hogy tizenhat évesen vándorszínésznek állva járta a királyi Romániát, Ferenczy Kálmán társulatával, s ha ez röpke intermezzo is volt az életében, nem felejtheti... Apja utánament s hazavitte, s ő bűnbánóan esküdött persze áldott emlékezetű édesanyjának, hogy kiköszörülvén a csorbát, megpróbálja jóvátenni a családot ért szégyent, a világot jelentő deszkákról, fogadta meg, szorongatva könnyező anyja kezét, örökre lemond és a szószéket választja: pap lesz... Igen, ennek idestova hatvannyolc esztendeje, de még ma is álmodik egykori színtársulata szubrettjével (álmainak még Isten méltatlan szolgája sem tud parancsolni), sokszor a színpadon remeg egy azonosíthatatlan darabban, tudja, mindjárt replikáznia kell, de fogalma sincsen a szövegéről, a súgólyukban bóbiskol Judit néni, a súgó, és érzi, mindjárt valami jóvátehetetlen következik, miatta fullad botrányba egy előadás, hát ne mondja neki a művész úr, hogy ő nem tud semmit a színházról, inkább nézzen magába, gyakoroljon önkritikát, mint régebb a kommunisták a pártjukban, és legyen ereje beismerni, legalább szűkebb családi körben, hogy hibázott! Igen, ne lepődjön meg, hogy szűkebb családi kört emlegetett, nem nyelvbotlás volt, s félre ne értse, nem is számonkérés, elég, ha az ember magukra néz, ahhoz még az ő nem elhanyagolhatatlan élettapasztalatára sincs szükség (noha annyi fiatalt esketett már az Isten kegyelméből, hosszú és tartalmas élete alatt, hogy kitelne belőlük egy nagy község is vagy egy kisebb város!), s azonnal látni, hogy egymásnak vannak teremtve... De ebben nem kíván állást foglalni, inkább egy félfordulat erejéig visszakanyarodna a színpadhoz. Igen, az az érzése, hogy Szabó rosszul döntött, amikor, nem tudván úrrá lenni lelki válságán – megfutamodott. Gondolja meg, szegény Árpit, miután kiszabadult, nem engedték vissza a színpadra. Igen, róla beszél. Ismerte, igen sokszor látogatta meg, sokszor osztotta meg véle a kínjait, ő is állandóan kételkedett önmagában, nem véletlen, hogy haláláig készülő, de soha színpadra nem kerülő versműsorában szerepelt egy rejtélyes portugál költő talányos verse is, amelyben valami olyasmiről van szó, hogy a költő színlelő művész. S hogy az átlényegülésben a végére egészen odáig jut, hogy már tényleg érzi is azt, amit csak színleg érez... Csak hát eddig hosszú az út! A legkitartóbb futók viszont, emlegette mindég a magát gróf Retteginek nevező, tragikus sorsú színész (ő állandóan hallja azt az elfojthatatlan zajt, ahogyan csonttá fagyott lábait egymáshoz veri a szél, miközben teste ott lóg, kis túlzással, a város felett...) nyilvánvalóan eljutnak a stadionig, tudnunk kell azonban, hogy stadion nincs. Utolsó szerepében egy bizarr és abszurd orosz darabban, amelyik az Öngyilkos, avagy a véres hurka bosszúja című talányos címet viselte s letartóztatásáig volt műsoron, egy orosz értelmiségit alakított, dacosan, vonzón, felejthetetlenül, olyan elegáns távolságtartással és mégis oly mélységes azonosulással, hogy az emberben egész egyszerűen meghűlt a vér, hiszen korántsem az orosz intelligencia tehetetlenségéről és tragikomédiájáról volt itt már szó, nemcsak az emberekkel kapcsolatot teremteni képtelen észlény csapdába kerüléséről, hanem arról is, hogy igen, ezek vagyunk mi, értelmiségiek, oroszok, magyarok, románok – a történelmi csapdahelyzetében, beletörődve vereségünkbe, elfogadva a végzetet, tehetetlenül és szánalmasan várjuk sorsunk beteljesülését, és erőszakra sincs semmi szükség, ha kell, önként és dalolva hajtjuk fejünk a tőkére, és ezt pontosan ő éreztette meg velem, aki oly szikrázó eleganciával adta elő a Zöld Angyalt, megállapítva, hogy vért akart az ábránd. És akkor még nem beszéltünk a Woyzeckről. A bénító, ártatlan tehetetlenség öltött benne testet. De ártatlan- é a csecsemő? „...nézz a furfangos csecsemőre, bömböl, hogy szánassa magát, mondja a költő, de amíg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.” Nem, ártatlanság nincs!... Én bénultan ültem, néztem az öregembert, éreztem, hogy remegek, mintha lázam lenne, kivert a veríték, szédültem, már nem is hatoltak el a tudatomig a szavak, egyre Woyzecket láttam, amint ide-oda kóvályog a színpadon egy vederrel a kezében s üvölteni szeretne kínjában, körmével tépni arcáról a bőrt, mint a vadak, de nem teheti, nem lázadhat, sorsa csapdájából nem törhet ki, megpróbáltatásainak soha nem lehet vége... Megrezzentem, hallottam, hogy nyílik az ajtó és belibben hosszú, fehér, valószínűleg nagymamájától örökölt hálóingében Anna, s eloltva az éjjeli lámpát becsusszan mellém a takaró alá. – „Alszol? – kérdezi –, alszol, hercegem?” Feléje fordulok, arcához ér tüzelő arcom. – „Antal atyának, azt hiszem, igaza volt!” – dadogom. – „Mi van veled, lázas vagy? – szorítja homlokához könnyű, hűvös kezét Anna, mintha pillangó szállott volna rá. – Forró a homlokod, tudtam én, hogy nem ússzuk meg ezt az átkozott esőt, már én is érzem a torkom.” – „Nem, nincs semmi bajom – suttogom dideregve, és újra visszatérek az öreg papra. „El kell ismernem (bármilyen furcsának is hathat az összegyűjtött sirámaim után), hogy igaza van, én egy gyáva senkiházi vagyok, aki megfutott egy feladat elől, állítólagos színpadtól való mérhetetlen és újabb keletű undorodásom is csak póz, egészen egyszerűen megijedtem a lehetőségtől, a III. Richárd alakjában rejlő, veszélyes talányoktól, s önmagam is becsapva szónokoltam arról, hogy kiégett! Szomorú, de így van – ismerem be –, igen, egy szánalmas ripacs vagyok, egy megvetést sem érdemlő, zagyvaságokat fecserésző pozőr. Nem hittem volna, hogy minderre éppen egy öreg, kissé habókosnak tűnő, bőbeszédű öregember döbbent rá. Anna meglepetten kérdezi: ,,de erre mikor és hol került sor!?”. „Hogyhogy? – leszek ingerült én is –, hát az öreg pap végig, egész este nekem beszélt, engem elemezve, sőt ostorozva igyekezett meggyőzni...”. „De hiszen az öreg rosszul érezte magát, a front megviselte a szívét, meg se szólalt egész este, nitroglicerint is vett be kínjában, s hallgatott, egyébként pontosan úgy, ahogy ő is és édesanyja is, akinek, úgy látja, egyre inkább terhére van a bőbeszédű, örökké viccelődő állatorvos, ő sajnálja különben Jenőnk mellett (aki egész este vitte a szót és ontotta bárgyú vicceit) kétségtelenül vidámabb lenne az élete, de szemmel láthatóan az ő szigorú erkölcsű édesanyjától, akiben elevenen él apja emléke, olyan távol áll egy új házasság gondolata, mint az ablakos lótól a hanyatt esés, sőt, állítása szerint apja néha meg is látogatja őt, beszélgetnek, de amikor meg akarja érinteni, mindég az üres levegőbe vész a keze, bizonytalanodik el az urát ölelni akaró mozdulata, ha valaki meglesné ilyenkor, nem is értené, hogy mit csinál, egyedül beszél egy láthatatlan személy őáltala hallott kérdéseire buzgón válaszolva, és időnként úgy tesz, mintha meg akarná érinteni, sőt, mintha meg is akarná ölelni ezt a szellemalakot... Nem, anyja, ha fel is ötlik benne néha (gyászol, de nem vak), hogy öregségére Jenőnkkel kezdhetne új életet, azonnal elhessegeti magától a gondolatot, s az ő mai kérdésére, hogy nem lenne-e mégis jobb, ha ,,igent” mondana, hiszen iszonyatos lehet egyedül s Jenőt mégiscsak ismeri, jó ember, kis vidámságot lopna kiszáradó életébe, indulatosan kigyúló arccal csattant fel, hogy Antal atya is említette neki ezt a lehetőséget, mint élete lehetséges folytatásának esélyét, de ő neki is azt mondotta, amit édes lányának: ő nincs egyedül, az ura mellette van a nap minden órájában, világosságban, setétségben, éberen és alva is érzi a jelenlétét. Másfelől nem is tudná elképzelni Jenőt maga mellett az ágyban, nem is beszélve arról, hogy mit szólna mindehhez Feri, hogy hogyan tudná megmagyarázni neki hűtlenségét?! Hát édes leánya verje ki a fejéből az ő mindenáron való férjhez adásának eszelős ötletét, és foglalkozzon inkább velem...”. „Kivel?” – kérdezem döbbenten, és egyre az öreg pap végtelen monológját hallom, noha állítólag hallgatott egész este, és sírni szeretnék a tehetetlenségtől. – „Hát velem, a vendégével, aki édesanyja szerint százszor inkább rászorul a törődésre, a gondoskodásra, sőt a dédelgetésre is, mint ő, hiszen a vak is látja, hogy bajban van. Inkább hát velem foglalkozzon – emelte rám szürke szemét –, és ne az ő férjhez adásán törje a fejét, ő soha nem tudna egy ilyen közönséges emberrel élni. De ez, ha jól meggondolja, csak egyedül őrá tartozik és nem a kedves lányára, aki képes különfektetni a szeretőjét, akihez nyilván kiszökik azután éjszaka, s gondolja, megtéveszti őt... Meg se tudott szólalni – ismeri be Anna –, mert édesanyja, a választ belefojtva küldte ide hozzá, akit elég léha fráternek tart egyebekben, hiszen mit is lehetne várni egy komédiástól, de aki valami miatt (talán, mert nagyon szomorú és vigasztalásra szorul) rokonszenves neki... Egyebekben – és ebben is igaza volt Antal atyának, mint mindenben az elmúlt évtizedekben, mióta ismeri – a vak is látja, hogy fülig szerelmesek egymásba, felesleges is titkolni, most menjen, ő amúgyis azonnal visszavonul, hiszen már itt van Feri, várja őt... ezzel puhán arcul csókolta s még annyit mondott, hogy meggondolatlanságot azért ne csináljon, nem kell azonnal férjhez mennie ehhez a szomorú madárijesztőhöz, először ismerjék meg egymást, ne ugorjon fejest az ismeretlenbe, legyen óvatos, és valósággal kilökte az ajtón, és most itt van, és Attila ne értse félre, amit anyja a házasságról mondott, neki eszébe sincs bekötni a fejét, de azért legközelebb Bukarestből, valamelyik perzsa üzletből hozhatna egy fűzöld sálat – Anna nevet és egymás után hármat tüsszent –, amivel ilyenkor, esőben legalább be tudnám kötni a torkom...” Nem tudja folytatni, mert magam felé fordítom, és kezem becsúszik a combjain felcsúszó fehér hálóing alá. – „És azt is mondotta Antal atya, hogy gyáva, haszontalan fráter vagyok, megfutottam a Nagy Feladat III. Richárd eljátszása elől, pedig ez olyan szerep, ami egy pálya során legfeljebb egyszer adatik meg egy színésznek, már ha megadatik egyáltalán?” „Mikor mondotta?
(folytatjuk)
