Azzal akartam kezdeni a kötet bemutatását, hogy megsaccolom, miként hangzik Varró Dániel neve a magyar olvasóközönség fülének. Mint a zöld remény, mint egy friss szellő, mint egy szelet dinnye a júliusi hőségben. Khm.
Nem azzal kezdem. Hanem inkább azzal, hogy nagyon tetszik a Szívdesszert nevű könyv. Mint a...
Mint a Bögre azúr (1999) és a Túl a Maszat-hegyen (2003), Varró Dániel – akit csak per Dani is szokott emlegetni a kritika – két előbbi kötete: egy verseskönyv és egy verses meseregény. Nyelvi játékosság, jelentésbeli könnyedség, formai bravúrok, el nem sikkadó poénok, hitelesen feltett egzisztenciális és poétikai kérdések – nagyjából így lehetne a Varró Dániel-féle beszédmódot összegezni. Amikor 9 évvel ezelőtt megjelent a Bögre azúr – benne a Boci-boci tarka-átírásokkal, melyek népszerűségét talán az Így írtok ti-ével lehetne összehasonlítani –, a magyar irodalom új és nagy tehetségeként üdvözölte mind a kritika, mind az olvasóközönség Varró Dánielt.
A „zöld”, a „friss”, a „dinnye” az akkori – majdnem euforikus – hangulatot hivatottak leírni. Varró Daniból akarva-akaratlanul vátesz lett, aki az új, verset nem olvasó generációk (mindenkori generációk) felé közvetíteni tudta a poétikus szöveg örömét. Ki ne szomjazná a verset, amely így hangzik:
Én, François Villon boci / Elhagyom, ím, e zöld gyepet, / Halál, a kontómat hoci, / Lelkem más rétre őgyeleg; / Csókoltatom a hölgyeket, / S mert vár a pokol – atyaég! – / Vagy a mennybéli tőgymeleg, / Álljon hát itt e Hagyaték.
Elsősorban szórakoztató, másodsorban intertextuálisan is megszólítja az átlagműveltségű olvasót, és nem utolsósorban komolyan is beszél, éspedig tartalom és forma bonyolult összefüggéseiről. A Boci-boci-átírások éppen kidolgozottságuk miatt annyira hatásosak, ez a Varró Dániel formavirtuóz, örvendezett a vájtabb fülű olvasó. Ez a Varró Dániel hozzám is szól, kit nem érdekelt a kortárs költészet, mert túlságosan elvontnak/elszálltnak (vagy reflektáltnak/magábafordulónak vagy mélynek/nehézkesnek vagy stb./stb.) tartom azt, örvendezett szintén a dugultabb fülű olvasó. Sokféle olvasót el lehetne képzelni, amint örvendezik, mindenki a maga indokai mentén. Maradjunk annyiban, hogy a magyar irodalomban működésbe lendült a boci-boci-mechanizmus, szívesebben olvastak verset.
A Bögre azúrban természetesen nemcsak az átírt gyerekdal változatai jelentek meg, ez a ciklus azonban mintegy Varró Dániel első kötetének ikonjaként maradt meg a köztudatban. A kötet más versei is hasonló nyelvi és tematikus leleményességgel (olykor pimaszsággal) fogadták az olvasókat – Rácz I. Péter a Jelenkorban megjelent kritikájában például teljesen komolyan taglalja, hogy az intertextusokban megidézett irodalomi hagyományon kívül az évszakok, a betegség, valamint „a nyúl (nyuszika) tűnik ki, mint a költői fantáziát mozgató elem. Míg az évszakok motivikájára a megszokott, unalomig koptatott közhelyeken, paneleken túl nem épült ki semmiféle revideáló metaforika, addig a «nyúl-hálózat» jóval kidolgozottabb. Hol egy «sárgarép'» környékén (Nyúl tavaszi éneke), hol egy nagyszülő térdein (Nagyapi, sipkám emelintem), hol fanyúlként az asztalon tűnnek fel (Őszi szonett). A Tavaszi szonettben pedig a vers tipográfiai elrendezéséből adódóan sejlik fel egy ülő nyuszi képe.” (Jelenkor 2000/1.) És Rácz I. Péternek igaza van: a nyuszi-motivika kiemelt jelentőségű, tessék komolyan venni, még akkor is, ha nem gyerekverskötettel van dolgunk.
Ezek után természetes, hogy Varró Dániel két, 2003-ban megjelent kötete hasonlóképpen jó fogadtatásban részesült. Az Állatok a tubusból alkalmi verseskötetnek is tekinthető, mivel a tematika adott volt: az Alföldi Róbert által válogatott huszadik századi festményekhez három fiatal költő, Lackfi János, Tóth Krisztina és Varró Dániel írt versikéket. Bár ennek a kötetnek az esetében a mérleg sokkal inkább a gyerekolvasók javára dől el, nyilván a Varró Dani rajongótábor felnőttei is jól fogadták a kísérletet.
A Túl a Maszat-hegyen. Muhi Andris és a pacák birodalma verses meseregény, melynek sikerét ugyanaz a játékosság és „badar” nyelvkezelés szavatolta. A könyv magyar viszonyok között bestseller volt, hangoskönyv készült belőle Mácsai Pál előadásában, két évvel később pedig a budapesti Bábszínházban mutatták be a színpadra átírt változatot.
És itt következik 2007-es kötete, a Szívdesszert. Szerelmes versek gyűjteménye, amely, mint az eddigi Varró-könyvek is, néhány alapötletet fejt ki – pontosabban kettőt: egyrészt azzal kísérletezik, hogy a versbeszédet maradéktalanul kortárssá tegye, másrészt (továbbra is) a klasszikus versformákat hozza játékba.
A Szívdesszert beszélőjét komolyan foglalkoztatja, hogy lehet-e kortárs tapasztalatok mentén és kortárs beszédmódban érvényes szerelmi vallomást tenni. Látszólag tematikusan és/vagy műfajilag eltávolodik attól, amit klasszikusan szerelmi költészetként tételezünk, látványosan közelítve a jelenkori kontextushoz. Ezt egyrészt hangsúlyozottan profán – azaz banális – tárgyaknak és jeleneteknek a vers világába való beemelésével éri el (airwaves-leheletü, pattogatottkukorica-szagu moziban, korareggeli beach, hónod alatt boogie-boarddal, ellenőr a metrón, a jövő fényképalbuma, Tarzan és Jane stb.), másrészt pedig az újkeletű kommunikációs szokások megidézésével, mint az sms vagy a szövegbe illesztett, unalomig ismételt ikonok. Az sms-ek különösen frappánsak, mivel sűrítetten mutatják meg az elektronikus médiumok elterjedésével felfokozódó vitát arról, érinti-e ez a változás az irodalom lényegét. Varró Dániel az sms által közkeletűvé tett, de valójában nem újszerű megoldásait teszi (ismét) líraivá, olyan lehetőségeket használva ki, melyek az avantgárd költészet óta ismerősek (rövidítés, mozaikszók, tipográfia, betű-hang játék): ó künn a hó a fákra es / máris hiányzol drága S / e szív csak érted esdekel / jó lesz beszélni este tel / a hó a szív oly olvadé /csókol körülkarolva / dé (sms #2)
Az eltávolodás a szerelmi költészet attitűdjétől azonban csak látszólagos, mert a banális tartalmakat szublimálja a nagyon is lírai én. Ezt gyakran éppen a jól kiválasztott és bátran a saját céljai szerint átalakított, klasszikus műfaj által teszi meg. Ódát, különböző dalváltozatokat, és mindenekelőtt rengeteg szonettet ír Varró Dániel, melyek mellé lírai sms-eket, makámát állít.
A forma általi szublimációra legjobb példa a Cossante a lehányt küszöbről – a cossante 12–13. századi, spanyol–portugál műfaj volt, a trubadúrdalok egy szigorú szabályok szerint megírandó változata, melynek célja az elsősorban különböző variációkban ismétlődő alapformula szép nyugodt, de ritmusosan kitartott átalakítása. Hangneme finomkodó, attitűdje mesterkélt, ezáltal a hízelkedő udvarlás gesztusát konstruálja meg. Namost ugye a hányás, mi több, a küszöbre hányás elemi, feltartóztathatalan ingere nem talál a trubadúrlíra regiszterébe, sőt ellenáll(na) neki. Nyilván nem kell részletezni, de ügyesen tevődik egymásra a kép a hölgyről, amint (mondjuk) ívelt szemöldökét felhúzza, és a másikról, aki egy hétvégi hajnalon belép és gyorsan el is hányja magát. Varró cossantéja pedig a hölgynek a testi ingerekkel szembeni védtelenségét emeli, s a folyamatos ismétlésben, variálásban, kevés változtatással eljut addig is, hogy a szerelmet és annak kitisztulását, mi több, a szépséget nevén nevezze.
Mikor a küszöböt lehánytad, és a nedves / Szivaccsal feltöröltem. Emlékszel arra, kedves? /.Arra a pillanatra. (1. szakasz)
Szivaccsal feltöröltem, emlékszel arra, drága? / Magadhoz engedtél bensődet kitárva. / Arra a pillanatra. (3. szakasz)
Kit látlak otthon hányni a küszöbre, / Bennem a szerelem is így tisztult ki szebbre. / Arra a pillanatra. (utolsó, 8. szakasz)
A Cossante a lehányt küszöbről légies vers, melyet a szabályos forma tart vissza attól, hogy hatásvadásszá váljon. Varró formai virtuozitása mellett szól, hogy bár elsőre nem tudtam, mi a bánat az a cossante, még jó, hogy belefoglalta a címbe, így utána lehet nézni, a szabályos ritmus, az ismétlések ravaszul változó rendje első olvasásra megtették hatásukat, az a bizonyos „formalom”-játék beindult.
A Szívdesszertben óriási adag vers- és lírahagyomány rejtőzködik és mutatkozik meg. Ennek egy része, mint a cossante műfaji konvencióinak esetében, nem föltétlenül (fel)ismerhető. De ott munkál a szövegekben, és ami még fontosabb, funkcionális, tudatosítatlanul is az olvasó élményét segíti. Az intertextusok olykor annyira látványosak, hogy szinte szétpattantják a Varró-szöveget, a kötetet több helyen bírálták emiatt. Azt gondolom, hogy ez nem olcsó megoldás, hanem egyfajta közkeletű irodalmi tudat megidézése, mintegy diskurzus-jelzés. Részlet a Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunkból: S e szív – akár a jég Montblanc csúcsán, ha meggyúl – / felolvad, szétreped, / ahányszor értesít a gép, hogy Önnek 1 új / levele érkezett. / És az egész világ csak linkgyűjtemény, / a dolgok benne linkek –
Vajda és Shakespeare ilyen explicit megidézése valóban vadnak tűnik, de nem vadabbnak, mint az sms #3 szövege, mely Tarzan és Jane mellett Meg Ryant és Tom Hankset, egy közimert romatikus vígjáték színészeit is emlegeti. A versekben olyan beszélők képződnek meg, akik különböző kortárs regiszterekben mondják el szerelmük észrevételeit, ilyen a multiplex-est tapasztalatából előadott vágy, az sms-elő udvarlás, az emailező reflexió, a tengerparti metaforasor. Ide illeszkedik az irodalmi szövegek megidézése is, mely – ha valóban komolyan vesszük a „minden intertextus” apriorit – mechanizusában nem különbözhet például a multiplex-diskurzusban létrejött megelőzöttség tapasztalatától.
A kötet formai játékának része a szonettkoszorú, mely átszövi a többi verset, és amelynek darabjai (a feketéhez képest) más színnel vannak nyomtatva – vitatkozni lehetne, hogy mustárszínű vagy arany a koszorú. Az egyes szonettek attitűdje problematizáló, a mesterszonetté pedig megnyugtató, olyannyira, hogy megkockáztatnám, az enyhe pátosztól sem riad vissza, ami azonban ebben a kötetben nem zavaró. Formailag ezt a játékot azzal erősíti a szerző, hogy a szonettek sok helyen torzítottak, csonkák, sajátos megoldásokat tartalmaznak, melyek közül nem marad el a képvers-szonett, a szétzilált tipográfiájú szonett sem, melyet az olvasónak nagy figyelemmel, ugrálva kell kisilabizálnia. A mesterszonett pedig szabályos, mintegy megmutatja, hogy mihez képest rontott az, ami rontott. Az analógia kézenfekvő: a mesterszonett nyugalma, az érzelmek magabiztos kimondása, a könyvtárnyi vers által terhelt képek azt a klasszikus költészetképet konstruálják meg, amihez képest az egész kötet elmozdul.
De gomblukunkat mégis egymás hiánya lakja, / és elválásaink megannyi kis patakja / a visszaérkezés tavába fut be, lásd. / (De mit vesződöm én...)
De nem állunk itt meg: a 21. században nyilván nem lehet úgy jó verset írni, hogy az valamiféle lázadás, rombolás legyen. Azt hiszem, a Szívdesszert éppen azért bátor, mert el meri modani, hogy ez a klasszikus szerelmi költészet érvényes lehet a kortárs díszletek között is. A kötet beszélője bevállalós: a könyvtárnyi pretextust sem hagyja figyelmen kívül, de a maga „pillanatában” bátran beszél mindenről, ami eszébe jut – érzelemről, irodalomról, giccsről, elit és kevésbé elit beszédmódokról is, jó nagy összevisszaságban, ahogyan azok bennünket körülvesznek.
Varró Dániel: Szívdesszert, Magvető, Budapest, 2007.
