Többedmagammal épp most érkeztünk vissza Szatmárról, ahol leróttuk kegyeletünket a hetvenöt éve született író emléke előtt, a szülőföldjén, a szülőfaluban (Szatmárhegyen) álló szobor és emléktábla megkoszorúzásával, az iskolavárosban (Szatmárnémetiben) álló másik szobornál, s a rendszeres emlékkonferencián való részvétellel. De gondolhatunk az itt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban néhány éve (2003-ban) rendezett tudományos tanácskozásra, illetve emlékkiállításra is, amelyet Csoóri Sándor nyitott meg, s amely tavaly a Tokaji Írótáborban szerepelt, most néhány nappal ezelőtt pedig Kolozsvárott nyílt meg, Dávid Gyula eligazító szavainak kíséretében. Mindez azt jelenti, hogy Páskándi Géza élete és életműve eleven örökség, élő üzenet és éltető szellemi forrás ma is, s az marad a jövőben is.
Nekünk, a hetvenes évek diáknemzedéke számára Páskándi Géza kezdettől példa és szinte legenda volt. Baráti körök susmogásaiból tudtuk róla, hogy ’56 után elítélték, és hat évet töltött Románia legszörnyűbb börtöneiben és lágereiben, a Duna-deltai kényszermunkatáborokban. S hogy szabadulása után, a hatvanas évek végén már világirodalmi jelentőségű abszurd drámákat írt, illetve a Vendégséget nagy sikerrel játsszák Budapesten, miközben színműveit Romániában letiltják és elhallgatják. Tudtuk, hogy zseniális erdélyi magyar íróként meg kellett neki élnie tehát a kisebbségi sorsnyomorúság összes stációját, és hogy repatriálása, 1974-es áttelepülése Magyarországra megrendítő és leleplező jelképességgel veti fel a Makkai Sándor-i kérdést, az örök magyar dilemmát: hogy vajon a lefokozó kisebbségi sorban lehet-e igazán emberhez méltó életet élni, vagy pedig nem lehet. Ebben őrlődött ő, és átköltözése az elviselhetetlen romániai sovén diktatúra elleni erkölcsi lázadásként vált döntően értelmezhetővé számunkra is, akik egyetemistaként Debrecenben, elsősorban Görömbei András vezetésével alaposabban kezdtünk foglalkozni a határon túli magyar irodalmakkal és tüzetesebben olvasni az ő műveit is. Világossá váltak grandiózus műfaji kísérleteinek arányai és abszurdjainak („abszurdoidjainak”) egyetemes távlatai, illetve hogy a Vendégséggel lényegében ő indította el az új gondolati-morálpéldázatos, klasszicizáló erdélyi történelmi drámaírás folyamatát, amely azután az ő életművében (többek között erdélyi és Árpád-házi triptichonjában), s a többiek (Székely János, Sütő András, Kocsis István) munkásságában is kibontakozott és kiteljesedett.
Egységes magyarságtudatra, nemzeti eszmélésre, egyetemes műveltségeszmény követésére tanított bennünket ő a nyolcvanas évek folyamán is, amikor a fiatal írónemzedék demokratikus szellemi szabadságtörekvéseiben erőt és biztatást jelentett nekünk minden harcunk végigviteléhez. Hajlíthatatlan és példaszerűen tiszta magatartása csak bátorított és erősített, hogy bízhatunk az előttünk járókban. Például a Debreceni Irodalmi Napokon, amikor felszólalt vagy kötetlenül elmélkedett és társalgott, s szenvedélyes gesztikulációval vagy éppen szelíden magyarázott, fel-felpillantva a magasságokba (jellegzetes arckifejezése, szemvillanása volt ez), s merész és lenyűgözően eredeti asszociációkat kapcsolt, sőt szikráztatott így össze: közelről figyelhettük egy villódzó lángelme sziporkázásait. Vagy amikor a nyolcvanas évek közepe táján, éppen a Mozgó Világ, a Tiszatáj betiltása, az Új Forrás meghurcolása, Nagy Gáspár verseinek megbélyegzése és az őt ért megtorló retorziók után, a forrongó írószövetségi gyűlések, összejövetelek idején, amikor idősebbek és fiatalabbak mind ott szorongtunk a székházban és mondtuk a magunkét, Páskándi Géza felállt, s vádló nyomatékkal és kérdőre vonó felháborodással kijelentette: a határon túl, Romániában folyamatosan szüntetik meg a magyar intézményeket, iskolákat, folyóiratokat, lapokat; s akkor most itt is megszüntetnek egyet-kettőt?! Ma is visszhangzik a fülemben, ahogyan a mondat végén felemelte a hangját, revelációszerűen ébresztve rá mindnyájunkat, hogy voltaképpen az egész Kárpát-medencei magyarság fojtogatott helyzetében élünk. Hogy a kommunizmus leple alatt és azzal szövetkezve erőszakos magyarellenes nacionalizmus tombol Romániában; Magyarországon pedig szintén a kommunizmus hatalmi rendszerével összefonódó (hasonlóan erőszakos és magyarellenes) anti-nacionalizmus dühöng. Vagyis nem párhuzamosak a diktatórikus és nemzetcsonkító folyamatok, hanem mindenütt és egyirányúan: magyargyűlölők és magyartalanítók.
Páskándi Géza műnemek, műfajok tömkelegét bejáró, átfogó, monumentális és enciklopédikus (lírai, prózai, drámai, esszé- és naplóírói, publicisztikai) életművének csak egyetlen (kötetben még meg sem jelent) szelete az a cikksorozat, amelyet a kilencvenes évek elején az akkor Magyar Fórum című hetilapban adott közre. Ha volt politikai fogalom- és hangzavar, zűrös tisztázatlanság a közéletben, az a rendszerváltozás közvetlen környezetében bizonnyal bekövetkezett. S akkor Páskándi Géza kristályos logikával és etikai tartással, pontos eszmefuttatásokkal és eligazító érveléssel világossá tette mindannyiunk számára: az a liberalizmus vagy szabadelvűség, amelyből csak éppen a nemzet szabadsága, a nemzet identitása, illetve a nemzeti identitás szabadsága vagy a kisebbségi magyarság nemzeti autonómiája hiányzik: fabatkát sem ér. A nemzeti elkötelezettség azt jelenti – amint azt a vele készült portréfilmben is külön kiemelte – hogy nem az elvont és üresen jelszavas emberiség, hanem a nemzetek, mégpedig egyaránt minden nemzet és nép megmentését és megmaradását kell kívánnunk. Megdöbbenéssel tapasztalta – emlékezése szerint –, hogy azután, hogy Romániában mindig lepisszegték, hogy úgymond „ne magyarkodjon” (s ennek érthető, logikus oka volt: ne ingerelje a román hatalmasokat), Magyarországon is lehurrogással fogadták: „ne magyarkodjon”. Hát itt kit hergelek vele?! – kérdezte éles és a hamisságokat megsemmisítő szellemi tisztánlátással.
Páskándi Géza élete és életműve legenda, példa – és tanítás tehát. Hogy a nemzeti sorskérdések szervesen összeköthetők az egyetemes emberi létproblematikával. Hogy érvényes és hiteles magyarságtudat a bölcseleti, filozófiai, erkölcsi és esztétikai egyetemesség és modernség dimenzióival egybeépítve magasodhat csak fel. Éppen ezt a magasrendű művészi minőséget és megszenvedett sorstudatot csodálták Amerikában bemutatott drámáiban is, amikor jelentős kritikusok állapították meg, hogy ha ez az író franciának vagy angolnak születik, akkor ma a világ vezető abszurd drámaíróinak sorában, Beckett, Ionesco, Pinter és a többiek mellett emlegetik. És tanított minket Páskándi Géza hűségre és tisztességre, tudásra és hitre. Az ember és a magyar szeretetére. Leghőbb vágya volt, hogy ez a nemzet megmaradjon. Míg népeid vannak, míg néped egy is van a földön, Uram, csak azt kérem tőled – fohászkodik így egyik királydrámájában Szent László –: magyar is legyen. Ámen.
Budapest, PIM, 2008. május 20. Páskándi Géza-emlékünnepség
