A borotva éle tökéletes, szinte nem is látszik. Most már mindenképpen rá kell helyezned. Erősen megveted a lábad, és igyekszel minden zavaró körülményt kizárni. Csend van. A borotva oldalai fémesen csillognak. Ha valami kósza fény vetődik erre, megvillannak, ha felhő megy át az égen, mintha elhaló lehelettől válnának homályossá. Megpróbálod az előírásoknak megfelelően felülről, a merőlegesen álló borotva élére hajszálpontosan vízszintesnek és márványsimának elképzelt lapra, tehát pontosan a borotva élére ráereszteni úgy, hogy a találkozás megfelelő ritmusú, se túl puha, se túl kemény, hanem szigorú, határozott, végleges legyen. Ez a siker szempontjából – tekintettel a borotvaél rendkívüli érzékenységére – döntő jelentőségű. Amikor rajta van, egyik ujjaddal, éppen hogy, talán csak az ujjbegy bőrbarázdáinak hullámzatával megtámasztod, azokra a finom lélekremegésekre figyelmesen, amelyek az anyag legbensőbb, legszemélyesebb üzeneteit hordozzák. Amikor úgy érzed, hogy eljött a pillanat, óvatosan, hogy magad sem veszed észre, elengeded, felegyenesedsz, és lassan, vigyázva hátrálni kezdesz... Egy, kettő, három... le nem vennéd róla a szemed... Egy kettő... három... Megbabonázva nézed – lélegzeted még mindig visszafojtva! –, hinned kell a pillantás és a pillanat erejében! Nem szabad lehúznia, lehetetlen, hogy ne maradjon fönn! Magára hagytad, ott lüktet a fémes csillogás fölött, mintha odatartozna, a borotvaélhez... Mit tehetnél mást? Ennyi tellett tőled. De a te műved. Mintha magad lennél ott, végletekig finoman kiegyensúlyozva, a borotvaélen.
