A modern zene sok nagy remekműve igazából magánterületnek számít, tulajdonosa tiltótáblákkal védekezik mindenfajta behatolási kísérlet ellen. Őrzi magánbirtokát, mert napjainkra a MŰ egyedi darabbá vált, utánozhatatlanná, alkotója saját szellemi testére szabta azt, egyedül az övé. Furcsa kép rajzolódik elénk: gyönyörű tájat látunk a modern zene földdarabján, csodás villákat, jól megépített utakat, de minden út végén tiltótábla áll: az út végetért. Rossz érzés ezt tudomásul venni, úgy érezzük magunkat, mintha kívül rekedtünk volna a zene világán. Mintha nem volna folytatás, mintha kimerült volna az európai zene minden erőtartaléka, és most behúzódnak néhány elszigetelt varázskertbe. Pedig a múlt század kezdetén mindenki azt hitte, eljött a nagy nyitások kora.
Első nagy út a dodekafónia volt, és a belőle kinőtt szeriálizmus. Íme az út! – Mondták akkoriban. Senki sem gondolta, hogy az út milyen hamar végetér és mindenki szembetalálja magát a tiltótáblával: NINCS TOVÁBB. Valóban nincs tovább? Talán egyelőre valóban így van. De! Ki tudja, mikor és melyik zeneszerző-generáció csodálkozik rá ismét a nagy Ő-re, a DODEKAFÓNIÁRA, és a rácsodálkozásból majd megszületik a NEOdodekafónia.
Messiaen érdekes zenei kjsérletei, újításai nagyszerű útnak bizonyultak. Stockhausen, Boulez többek között éppen Messiaen hatására indultak el zenei útkeresésre. Új hangsor-ideálok, új ritmusképletek, új harmóniák tárháza nyílt meg előttük a messiaeni koncepció nyomán.
Új világot sejdítettek az akkori fiatalok 1950 körül mindabban, amit a messiaeni mon langueage musical sugallt. Mennyire jellemző, hogy a Kókai–Fábián Századunk zenéje c. kötet 1960-ben még mindössze egyetlen széljegyzetben említi Messiaent, egy hosszú Stuckenschmidt idézet keretében. Pedig már akkor zenei Mekkának számított Messien művészete, pedagógiai munkája. Sokáig jártuk Messiaen útját, bár ott volt a figyelmeztető szó: SAJÁT zenei nyelven. Így először írták le a muzikológia történetében ezt a minden mástól elhatárolódó birtokmegjelölést. Még Hindemith sem folyamodott ehhez zenei koncepciója kidolgozásakor, magáról beszél, saját kompozíciós technikájáról, de általános érvénnyel. Ez a két nagyszerű kompozíciós koncepció mára már valahogyan a múltat jelképezi, nem avultak el, de nem is a mindennapok zenei (kompozíciós) köztudatban.
A hatvanas évek nagy nyitása idején számtalan új zenei utat fedeztek fel az akkori kutatók, mert ezek a zeneszerzők, élen John Cage-dzsel inkább felfedezők voltak, mint művészek, a szó régi értelmében. A felfedezett utakat sokszor nem is járták végig, talán sohasem is gondoltak arra, hogy ezek a járható ösvények is valahova vezetnek. Igazából az volt számukra a fontos, hogy az út kezdetét jelző szalagot ünnepélyes keretek között átvágják, és megnyissák az új átkelőhelyet. A kíváncsiskodók néha még tettek is néhány lépést a megnyílt lehetőségek felé, de hamar visszafordultak, hiszen a közelben más alkotó éppen más utat nyitott meg ünnepélyesen. Több évszázadra elegendő újdonság tárult fel a kíváncsiskodók előtt. Hiszen jobbára csak kíváncsi érdeklődőkből, amolyan intelligens néző-hallgató tábor tagjaiból alakult ki az a maroknyi csoport, amely végül is belefáradt az újdonságokba. Ezek az utak nem zárultak be, de nem is nyíltak meg senki számára.
Íme, ezt kapja örökségül a mai fiatal komponista. A nagy kérdés nem az, hogy melyik utat válassza, hanem sokkal inkább az, hogy melyiken ne induljon el. Óriási probléma az is, hogy mit és mennyit asszimiláljon a tengernyivé dagadt információ-rengetegből. A szelekció egyéni döntésre szorul, külső (tanári) segítség sem sokat javíthat a kialakuló zenei egyéniség irányválasztásán. A modern zeneszerzés-tanítás nagy dilemmája, hogy mit és mennyit asszimiláljon a kezdő komponista a múlt nagy értékeiből, és hogy mit kezdjen a jelen zenei választékával. Nem szeretnék mai fiatal zeneszerző lenni.
