Az egyik legtermékenyebb kortárs magyar íróként tartanak számon. Mikor írsz?
A termékenység egyre többször kerül szóba, ha rólam beszélnek. Könnyebb erről értekezni, mint elolvasni számtalan könyvem. Idén a hatvanadik születésnapom ennek kibeszélésére is jó alkalom volt, de egy kritikus, Elek Tibor, a békéscsabai Bárka főszerkesztője komolyan is vett, kritikákban elemezte mély empátiával verseimet, külön az utóbbi regényeimet, díjazott (megkaptam a Bárka nívódíját) és interjút készített velem. Mit mondhatnék? Csak azt, amit neki is mondtam már: írok, egyre csak írok. Beleírom magam a jövőbe. De egyébként a termékenység a rendszeres munka függvénye. A magyar irodalom tele van hatalmas életművekkel. Jókaitól, Mikszáthtól, Móricztól, Krúdytól Németh Lászlóig, Márai Sándorig, Kodolányi Jánosig, Szentkuthy Miklósig, Tandori Dezsőig… Hozzájuk nehéz felnőni, de kihívást is jelentenek, elvégre a nap számukra is huszonnégy órából állott. Én egy időben főként hajnalban és reggel írtam. A nyolcvanas években szinte csak prózát, a Promenád című, kilenc részből álló nagyregényemet 1981 februárjában, nagyobbik lányom születésnapján kezdtem el, és valamikor 1989 nyarán fejeztem be. Nem egészen úgy jelent meg, ahogy szerettem volna. A Promenád (1989), A Késdobáló (1991) és az Eltűnés (1994) hat történetet tartalmazott, a hetedik – amivel kezdődött volna, csak akkor, a nyolcvanas években cenzurális okokból ez nem ment –, az Agitátorok éjszaka csak l996-ban jelent meg, a másik két történetet, az eredetileg nyolcadik Menekülések a varázsszőnyegent és A szorost 2000 nyarán átírtam, összevontam és ikerregényként 2002-ben jelentek meg, A szoros délben címmel. Egyszer, egy második kiadásban, remélhetőleg helyreállítom az eredeti sorrendet… Ismétlem, a Promenádot – és a hozzá kapcsolódó elbeszéléseket, amelyek szintén kitesznek egy vaskosabb könyvet (Ház a kopár hegyen, 2000) – kilenc évig írtam. A kilencvenes években visszatért ifjúságom vezető műfaja, a vers, és akkor fordultam prózaíróként a romániai ötvenes évek borzalmas, iszonyatos, az emberi kiszolgáltatottságot „tökélyre” emelő korszaka, a Dej-, s az ezt leköröző Ceauşescu-diktatúra embertenyészete felé. A Promenádnak volt egy különös mellékszereplője, Hutera Béla borbély, aki az újabb regényeimben (Az ördög Háromszéken, 1997, Hutera Béla utolsó utazása, 2007) előlépett főszereplővé, de feltűnik egy villanásra az ominózus ötvenes éveket, a diktatúra hétköznapjait az üldözők (Drakula megjelenik, 2002) és az üldözöttek (Bűbájosok, 2005) szemszögéből bemutató regényeimben is. Közben persze telt-múlt az idő, s 1998-ban, ötvenedik születésnapomon rájöttem: már nincs annyi időm, ezért – sportműszóval – fokoztam a tempót. S már délután, este is írtam. Tulajdonképpen az elmúlt tíz évben, ha azt lehet mondani, szinte nem is éltem, csak utaztam és írtam. Nem véletlen tehát, hogy 1998-tól, az Átiratok múzeumától kezdődően több könyvem jelent meg, mint addigi életemben összesen…
Pályád során számos díjjal tüntettek ki. Mi a fontosabb az író számára, a díjak vagy a kötetek megjelenése?
Mindkettő, de lényegében mégiscsak az írás. Mert a kéziratok általában megjelennek. Ezt bizonyítja az elmúlt évszázad több, évtizedekig kéziratban pihenő regénye, például Bulgakov A Mester és Margaritája, vagy közelebbi példát említve, Hamvas Béla sokáig rejtőzködő, tiltott életműve. A díjak a megjelent kötetektől függenek, általában könyveket díjaznak. Én az évtizedek során kaptam jó néhány díjat. Ezeknek, az elismerés mellett, ami mindig jólesik, főként az a szerepük, hogy az íróra és könyveire irányítják a figyelmet. Mert az irodalom jelenleg elég bizonytalan helyzetben van, a televízió, az internet elvonja a csökkenő számú olvasó figyelmét. Kell a reklám.
Verset és prózát egyaránt írsz. Mi dönti el, hogy éppen milyen műfajhoz nyúlsz?
A nyolcvanas években alig írtam verset, sok önéletrajzi motívum szövődött viszont akkori, helyenként lírai betéteket is tartalmazó regényeimbe. A Címeremben két hattyút (1980) vagy a Luca napi időjóslásokat (1985), de a Promenádot is sokan kulcsregénynek tartották. Az ördög Háromszéken óta viszont nem vagyok annyira „benne” a regényeimben, mint addig, „viszszaköltöztem” a versbe. Számomra ez két szempontból is kihívás: egyfelől verseimben maszkokkal vagy álcák nélkül magamról beszélek, lásd például A démon női alakot ölt (2006) című könyvet, másfelől pedig bejött a szerepvers és a különféle alteregók, Pessoa kifejezésével heteronimák. 1998-ban írtam nagy ciklusomat Csáth Géza hajnalai címmel, az egyik legkülönösebb életű, tragikus sorsú, morfinista magyar íróról. A 2001-es Argentin szárnyasok után jött a P. a ketrecben (2004), amelyben a huszadik század egyik legnagyobb költője, Ezra Pound jelenik meg, akit az 1943–44-ben az olasz fasiszta rádióban elhangzó előadásai miatt saját hazája, Amerika hadserege 1945 tavaszán ketrecbe zárt. Őt, a Cantók költőjét próbáltam újrateremteni, a ketrecben… Ezután következett életemben Ricardo Reis, az emlegetett Pessoa egyik heteronimája, akinek ő már kész életrajzot kreált: költő volt és hajóorvos, Brazíliában élt, mert királypárti volt, elégikus, az ókori görög és római költőkre hajazó verseket, ódákat írt, volt egy nagy szerelme, Lídia… Róla egyébként a Nobel-díjas José Saramago is írt egy érdekes regényt. Nos én, amikor – befejezve a Huterát – valamikor 2006-ban elhatároztam, hogy váltok, hiszen tudásom s képességeim szerint elmondtam már, amit akartam a román kommunista diktatúra visszásságairól s a mérhetetlen emberi kiszolgáltatottságról, elhatároztam, hogy újrateremtem Ricardo Reis alakját. Először egy hosszú, levélnek álcázott költeményekből alakuló versciklust írtam, A hold arca címmel, arról, hogy Mestere, Pessoa halála után Reis önállósítja magát, Gauguin nyomait kutatva Tahitire megy, megtetszik neki a sziget, létrehoz egy költői kommunát és idehívja a többi heteronimát: Álvaro de Campost, Antonio Morát, Tejve báróját, a sztoikus filozófust, Bernardo Soares és Vicente Guedes prózaírókat, Cross és Search költőket, Borges argentin és Lovecraft amerikai írót, valamint szerelmét, versei hősnő jét, Lídiát. Ezt egy, a versekhez szorosan kapcsolódó regény követte, A polinéziai útvesztő, amelyben kibontakozik a történet. Majd egy újabb versciklus következett, A tahiti fekete füzetből címmel, ahol a regény befejeződése utáni eseménytörténetre is történnek utalások. A könyv, a Ricardo Reis Tahitin tehát két terjedelmes verssorozatból áll, amelyek egy regényt fognak közre. A költészet regényének indult, de a személyiség egzisztenciális problémáinak elemzésével átváltott szerelmi, nevelési, majd utazási regénybe, végül katasztrófatörténetbe. Remélem, jövőre megjelenik…
Miben látod a két kifejezési forma közötti különbséget, a saját életműved viszonylatában?
Ebben a könyvben, amely szerepversekből nőtt ki, nem látok lényegi különbséget. Ugyanarról beszél a próza is és a vers is, az autonóm személyiség esélyeiről veszélyeztetett körülmények között. S tulajdonképpen erről beszél az elmúlt években, a Reis-kötettel párhuzamosan íródó, Tatjána című nagyregényem is, ami egy ciklus, A kintrekedtek első könyve, s már készül a folytatás, amelyből éppen a Helikonban jelennek meg fragmentumok. Ez is egy többszörösen öszszefonódó utazási, szerelmi és katasztrófaregény, de míg a Reis-történetben a bizonyos mérhetetlen vének – ezek a Tahiti szigete alatt, a föld mélyében élő, rejtélyes és az embert pszichikailag befolyásolni tudó, furcsa, polipszerű, szárnyas lények – jelentik a fenyegetettséget s a közelgő háború (hiszen az események 1937-ben zajlanak), a Tatjána 2005 szeptemberében pörgő történetében az embert tehetetlenné és bábuvá alázó telepátia és szuggesztió… Tehát itt nem diktatúrák jelenítődnek meg, hanem olyan helyzetek, amelyekben az ember védtelenné, kiszolgáltatottá, tehetetlenné válik. A Ricardo Reis Tahitin és A kintrekedtek története egy ponton össze is ér. Reis és Lídia a harmincas évek közepén, ide-oda utazgatva a világban, különös és rejtélyes ködök által üldöztetve, elvetődik egy rejtelmes görög szigetre is, ahol egy romos Dionüszosz-szentély rejtett kamrájában, az élő organizmusnak felfogott sziget utasításait követve, megtalálják a Nekronomikon, a holtak elátkozott könyve egy példányát, ami aztán bizarr szerepet tölt be a történetben. Ez a sziget A kintrekedtek egyik főhősének, a magát kétezer évesnek és halhatatlannak tartó Eduardo de Sicának, a tibeti telepátiát és parapszichológiai tudományokat mesteri módon továbbfejlesztő és gyakorló, filantróp olasz milliárdosnak a bázisa, aki globális programot hirdet a szegénység világméretű felszámolásáért, de ennek leple alatt egészen más tervei vannak… Nos, ő tudott Reis és Lídia látogatásáról, s a harmincas évek végén, Tahiti szigetén ismerkedett meg velük, a költői kommunával s a színházzal, amelyet Tejve bárójának szerelme, egy Mirandolina nevű portugál színésznő szervezett. A bennszülött maorik adják elő rendezésében az Antigonét, a Lear királyt és a Rómeó és Júliát, egy, a görög színházakra emlékeztető szabadtéri arénában… Tehát a Ricardo Reis-történet és A kintrekedtek regényei mintegy átjárnak egymásba, nemcsak az intertextualitás, de a történetek szintjén is… De a személyiség szabadságáról, esélyeiről beszél 2006 nyarán írott szonettciklusom, a Hamlet és Horatio, ami Horatio s részben Fortinbras nézőpontjából pörgeti újra le Hamlet és az őt túlélő Horatio történetét. Ez először szintén a Helikonban jelent meg, majd Szindbád a taligán című verseskötetemben, 2007-ben.
Kitalált orosz költő, Vaszilij Bogdanov életművét teremted meg. Mi ennek a játéknak a célja, ha egyáltalán költői szerepjátéknak nevezhető?
A kiszolgáltatottságról szól ez is. Vaszilij Bogdanov egy, az egész életét a sztálinista diktatúrában s az ezt követő szovjet mintaállamban leélő költő. Az ötletet még a kilencvenes években Kovács András Ferenc adta, aki kitalált számtalan alteregója mellé egy oroszt is, bizonyos Asztrov doktort, aki egyik költeményét nekem, azaz Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. Idén februárban éppen átmenetileg elakadtam A kintrekedtekkel, nehezen állt össze az Anna és Laura című második könyv… A Tatjána végén Eduardo új szereplőknek, két, egymáshoz hasonlító gyönyörű nőnek, az ikreknek, egy erdélyi magyar színésznek s egy Ahmed nevű arab műkereskedőnek nyújt menedéket hajóján, akiket ezért-azért különféle maffiózók és bandák üldöznek. Az ő történetük a második kötet. Úgy éreztem, ideje elkezdenem Bogdanov verseit – ki tudja, még meddig élek... Így kreáltam az életrajzát és kezdtem írni szerteágazó életművét, amelyeket a kritikai kiadásban – jellemző módon előbb jelentek meg Robert Lowell tanulmányával angol és Czeslaw Miłosz Nobel-díjas költő utószavával lengyel nyelven, mint oroszul – unokája, az Amerikában élő Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztika professzora lát el megírásuk körülményeire vonatkozó jegyzetekkel, és ő írja meg nagyapja biográfiáját is. Hogy szerepjáték-e ez? Nyilván az is, de tulajdonképpen költőként óriási kihívást jelent teremteni egy olyan életművet, amely a legnagyobb múlt századi orosz költők – Blok, Paszter-nak, Ahmatova, Mandel-stam, Cvetajeva, Hlebnyikov, Majakovszkij, Jeszenyin, Belij, Hodaszevics – műveihez illeszkedik, ugyanakkor az intertextualitás szintjén beépíti az eddigi magyar vállalkozásokat is: Baka István Pehotniját, Király László Nyezvanovját és KAF Asztrovját, másról most nem is beszélve… De ezt folyamatosan írom, babonás vagyok, ennél többet nem szeretnék most még mondani róla. Egyébként, akit érdekel, a Látó júniusi száma már közölt a Bogdanov-versekből egy adagot… A puding próbája az evés. Oroszország és a magyar történelemben, az utóbbi két században oly nyugtalanító és visszahúzó szerepet játszó orosz inváziók, az egész rettenetes orosz történelem, az erre reflektáló költészet és próza mindig is izgatott, már a Tatjánában is számtalan különös és vad, bornírt orosz történet van, s korántsem véletlen, hogy az egyik főhős is orosz…
Úgy tűnik, műveid gyakran támaszkodnak valós történelmi helyzetekre, mozzanatokra. Honnan meríted regényeid témáit? Milyen viszonyban van bennük fikció és valóság?
Mikor honnan. Riportokból, újsághírekből, családtörténetekből. Vagy egyszerűen kitalálom őket. Az ötvenes években játszódó történeteimnél leginkább a hitelességre kellett vigyázni. A Drakula megjelenik hőse például egy szekustiszt, aki különös betegségben szenved, Drakulának képzeli magát, s ahogy személyiségét fokozottan uralni kezdi a Jung által „árnyéknak” nevezett „sötét oldal”, esetében a vámpír homálygróf, úgy vetkőzi le gátlásait s kezd önfeledten gyilkolászni. Itt is, mint a regényeimben általában, arra törekedtem, hogy a bizarr történetet különféle szinteken hitelesen adjam elő. Fikció és valóság, legalábbis nálam, fura viszonyban van, elmeháborodott sztorijaimat is hiteles szituációkban és díszletek között, a kor eseménytörténetébe lehetőleg pontosan beágyazva jelenítem meg. Aggályosan vigyázok a topográfiai részletezéseknél, a történelmi időrendnél a pontosságra is…
Születésnapi számvetésedben azt állítottad, eleged lett az ötvenes évekből, amely az emberek tudatában, reflexeiben ma is él. Mire értetted ezt, mennyiben befolyásolja ez írói munkádat?
Nagyjából azt írtam, hogy a Hutera Béla utolsó utazása befejezése (2005 ősze) és egyik legrégebben visszatérő hősöm, a székely Odüsszeusz – Figaro halála után kissé elegem lett az ötvenes évekből, amelyek nálunk valójában az államosítástól Ceauşescu és felesége lelövéséig, 1948-tól 1989-ig tartottak, de az emberek tudatában, reflexeiben elevenen hatnak ma is az akkori beidegződések. Szindrómái: a nyájszellem, a szokatlanul feltűnő, hülyeséggel és hóbortokkal keveredő, mániákus tudatlanság és kóros, ijesztő műveletlenség, az örökös bűnbakkeresés, az agresszivitásba átcsapó kretenizmus, a mélységes és komikus, de inkább tragikomikus történelmi naivitás, amelyek összekeverednek a perverz rögeszmékkel és heveny nacionalizmusokkal, a lángoló idegengyűlölettel és a kóros bizonytalanságérzettel, és továbbra is manipulálhatóvá teszik a széles néptömegeket, fajra, nemre, életkorra, szexuális beállítódásra való tekintet nélkül… Ezekről a jelenségekről, említettem, több regényt is írtam, most már mindennek a globális méretekben való megjelenése és nem is oly rejtélyes terjedése izgat. Mert kiderült, ez korántsem csak a Kelet-Balkánra és Romániára szűkíthető jelenség.
Szépírói munkásságod mellett a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilapba is rendszeresen írsz, minden elképzelhető műfajban, a lap főmunkatársa vagy. Mennyire egyeztethető össze szépírói és közírói minőséged? Egyáltalán: mikor marad időd pihenni?
Rockefeller az mondotta egyszer állítólag Fordnak, hogy közöttünk a pénz nem akadály, de az idő, az idő… Az egész életem versenyfutás az idővel. Folyamatosan írok és olvasok. Pihenni sajnos elég kevés időm marad. Hogy meddig lehet ez csinálni? Tandori azt kérdezi egy könyve címében: „miért élnél örökké?” Hogyan egyeztethető öszsze irodalom és újságírás? Sehogy. De mégis összeegyeztetjük, megpróbálva a lehetetlent, mert kell… Az újságcikkek állandó készenlétben tartanak, megszoktam a gyors reakciókat, ez nyilván fel is dob, de el kell mondanom, hogy egyik regényem, Az ördög Háromszéken éppen a Háromszék főszerkesztője, Farkas Árpád felkérésére íródott. Pontosan akkor ért a felkérés, amikor regényíróként elbizonytalanodtam, s több mint százötven folytatásban, a lapban jelent meg (nagy kihívás volt kétflekkes részletekben írni egy nagyobb regényt!), akárcsak nyolc esztendeig Szentgyörgyi Demokritus (1999) című (ál)anekdotagyűjteményem darabjainak jelentékeny része. Tehát össze tudom egyeztetni a napilap jogos elvárásait mással is… Mostanában főként a társadalmi élet visszásságait kipécéző glosszákat írok, valamint művelődési anyagokat, recenziókat, interjúkat, színi- és tárlatkritikákat. Azért nem viszem már túlzásba. Fogy az időm. S maradék energiáimat elszívják a versek és a regények…
Melyek a további terveid? Mert hogy vannak, az nem lehet kérdéses.
Ha befejezem A kintrekedtek második és harmadik könyvét, és megcsinálom a terjedelmes, mert verset s prózát egyként tartalmazó Bogdanov-kötetet (ez legalább négy-öt év), és marad még időm, energiám, akkor három további tervem szeretném megvalósítani. Egyrészt szeretném befejezni a 2002-ben az első résszel félbeszakadt Lermontov-átiratomat (A démont írtam át, A démon Berlinben címmel). Továbbá szeretnék egy nagy történelmi regényt írni a magyar testőrírókról, ehhez már évek óta gyűjtöm az anyagot. És talán egy másikat Ovidiusról, a nagy száműzöttről, akiről az utóbbi években félkötetnyi verset írtam, és nem véletlenül szerepel A kintrekedtekben is… És szeretnék verseket írni még, ha lehet. A vers amúgy kegyelmi állapotban születik. Ajándék… A regény elsősorban munka, az ember évekig ír egy könyvet, közben sokat változik körülötte minden, ő is, a világ is, de neki fenn kell tartania, bármi áron, a regény eredendő atmoszféráját, tartania kell a hangot. Ez igényel egyfajta őrültséget, de egyfajta aszketizmust is – ami nélkül pontosan úgy nem tudnék már élni, mint a cikkírás nélkül. Mindkettőt megszoktam, olybá tűnnek számomra, mint a drogok… Születésnapi számvetésemet azzal zártam, hogy írok, csak írok, de legalább nem unatkozom. Ez a legtöbb, amivel egy mai író egyáltalán megajándékozhatja önmagát.
BOGDÁN LÁSZLÓ
1948-ban született Sepsiszentgyörgyön. Író, költő, közíró. 1969 és 1974 között újságíróként, riporterként dolgozott a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilapnál. 1974 és 1976 között Bukarestben élt, a Művelődés folyóirat munkatársaként dolgozott. 1976-tól 1985-ig újra Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Tükörnél tevékenykedett. 1985 és 1995 között A Hét szerkesztője. 1995-ben tért vissza Sepsiszentgyörgyre, ahol a Háromszék napilap főmunkatársa. Verset és prózát egyaránt ír, rendszeresen publikál romániai magyar és magyarországi lapokban, számos könyv szerzője, illetve szerkesztője. Munkásságát rangos irodalmi díjjakkal tüntették ki.
