Voltak, bár nem hittünk bennük, kezdeti nehézségek.
Csotrogány, rigolyás vén bolondok, pénzes nímandok
markolták össze a szárnyainkat, megfenyegetve,
s megintve, hogy csak lassan a testtel, hisz bőszülhetünk
mi bátran ám de, mit sem tudunk mi semmiről se még!
Könnyedség, ugyanakkor fegyelem, s valami kellemesebb
életérzés kellenék, mintha mindez jól megférne egymással.
S így bőszen, tovább a teljesség felé, hisz még félkészek, fél egészek
vagyunk tojáshéjjal, satöbbi! És mindenek fölött, hogy
a hang, csak egy halovány félterces dallam sem szorult belénk!
Akkor mi még fiatalok voltunk és elhittünk mindent.
És a kezdeti nehézségek csak sokasodtak,
amíg végül válroggyantó terhekké alakultak át,
s egy napon már csak erről tudtunk szólni magunk között és
főként mások előtt, és én láttam, hogy már csotrogány, rigolyás
vén bolondok lettünk, pénzes nímandok, fátyolos szomorú múlttal,
panaszos emlékekkel, araszolgatván a teljesség felé.
Dőljön le ide, Attila
feküdjön hanyatt, láza van kijednek,
össze-vissza beszél, ön feltaláló,
menjen ki a hóba, pisilje nevét
az udvar közepébe, s járja körbe
háromszor, ne is, inkább szaladjon át
rajta kilencszer, és úgy jöjjön vissza
méghogy a költő pedo-kannibál lett,
ennél elképesztőbbet ki hallott még
s hogy vágyik a nyolcesztendős lányokra
akik csak jönnek mennek hosszan sorban
s homlokuk helyén kenyér, melyet szén fűt
és olyan szerelmesek, mint a virág,
legalábbis miként a kenyérfejű
virágok szoktak messzi csillagokból
visszaepekedni a fiúkra és
persze magára, a szomorú költőre
mondom kijednek, feküdjön hanyatt most
s ha képes így rá vizeljen a hóba
és hosszú sorban jönnek-mennek aztán
fiúk is lányok is csak nyugodjon meg,
és ne remegjen, és egye fene, hát
fejezze be, ha már elkezdte, majd tán
száz év múlva jó lesz ez metróversnek egy
földalatti vonaton, az emlékére
Egy légiós dala
Szálinger Balázsnak
egy kövön ült a látnok
és messzi-messzi nézett
oly zordon idők jártak
nyugat helyett enyészet
bár borból jól bekortyolt
a fényt nem látta túlnan
a hegygerinc mögött már
nem pompa volt a kult.ban
csak fekália-színű
trónjáról folyt le hosszan
afféle félnapisten
s elnyúlt a földi koszban
és várta hogy Dévénynél
betörjön dúvad érte
a semmit sem tevésnek
legyen már végre vége
s mert keletről sem jött el
nem üdvözült a látnok
csak messzi-messzi nézett
s benőtték szó-liánok
„és kiharaptam sorra
magamból ezt a húsz sort”
és köpködött és prüszkölt
mert bélsarába kóstolt
Csutakolás
A kanca-zsírt lemosni nem tudom.
Bőrömre folyt s megóv könyörtelen.
Hány álmom vált párává összesen,
mert célba értem s hinni nem fogom,
hogy van más kéj, mi hajthatna tovább!
Hogy van más eszménykép az égbolton.
Úgy reszketek, s velem a holtponton,
e bűzös vázban fázó fréziák.
Idő előtt értem át az úton:
száz tört szív, repedt öl van mögöttem.
Nem tudom, ez-e amit kerestem,
e cserzett bőr kell-e, hogy megóvjon,
hogy kenjek-e magamra több levet?
A kanca-zsírt lemosni nem lehet.