A Mesterrel való legelső Találkozás egy olyan „századvégi”, spleenes, borongós, esős, szürke késődélután-koraeste történt, amikor klasszikusan a „semmi” szokott történni.
Olyan idő ez, amely nincs is az Időben, avagy talán csak ez van igazán benne, s talán csak ekkor érzékeljük igazán az időt, csak ekkor vagyunk „filozófusok” vagy inkább seneca-i „bölcsek”, amolyan félkomoly, aktuál-sztoikusok néha.
Ilyenkor „kicsinek” érzi magát az ember, a porszemnél is porszemebbnek, s a céltalan, kóborló reflexió minduntalan amaz apró árulások, bakik, olcsó „kekeckedések” és darabosabb gyarlóságok zeg-zugos ösvényére téved, amelyeket hím- és nőnemű ember- és létezéstársaink elkövettek az úgymond Fönséges, Becses, Szupersztár, Nagy- és Szépreményű Mimagunk rettenthetetlen őfelsége és igazságos „mátyáskirálya” ellen.
Szóval akaratlanul is ily „sebnyalogatós” volt a kontext, még az egzisztencialista pózolásoknál is egzisztencialistább, egészen sötét, goyai, rembrandti színekkel, mikor az elme tudja, hogy előbb-utóbb az Űr lesz majd „Úrrá” rajta.
A hangulat nem volt tehát fölöttébb rózsás, Apuleius Lucius1-a mint szamár sem változhatott volna vissza emberré ebben a fausti atmiszban2, mert itt („ott”) nem teremtek épp akkor és ott semmiféle rózsakoszorúk, Isis sem volt sehol avagy... „ki-tuggya”.
Ez volt tehát a keret, a lelki „ráma”, egy kész unalom-dráma diogenészi, „a Kutyára”-esküvő, emberbarát felhangokkal s tompán sűrű, dionüsszoszi háttérzenével, amit a csorba, bűnolcsó és bűnrossz vodkáspoharak diszkrét csilingelése meg a pufók söröskriglik kölcsönös egymáshoz puffanása komponált össze s spékelt-tunkolt föl valami nagy, súlyos, s tán valamiféleképpen még létezés-utazásokat is magábaölelhető semmivé.
Természetesen a tuggyuk-mi-mért isteni Cluj-Napoca-Claudiopolis-Klausen-burgban, Kolozsváron vagyunk, a fél-Európa-híres Music Pubban, a bespiccelő diákok, az alkalmi Faustok, a tróger Danték, a hervadt és nyilván halvány Hamletek és egyéb szomorvidám, szocio-metafizikó fickó-népség pincekocsmájában (400 férőhely), jelenleg 17-en talán, ha megszámolnám, de minek, távozz tőlem matematika... biztos, lehettem volna még számtantanár, ajaj... vagy orvos, hű... vagy ügyvéd, lehet... s-lett-belőlem-budipucoló, hiába Pesten-jártam-iskolába, hiába jól-nevelt-Apám, nadehát itt mindenki Húnyó lesz ám, stb... aszitte, hogy lesz belőlem hajóskapitány, s.í.t.
Szóval „számolni” nekem egyáltalán nem volt „andungom”3.
Egye a fene az egész metát és az egész matematikát, a növényevő, éhenkórász Pithagorászt és ezt a fránya 10-es számrendszert, meg ennek a felét, az 5-öt, az Ötágú Csillagot, vagyis ráadásul még az immár fenti vagy tán épp lenti, de lendületes Leonardo emberét is minimum.
Vagyis a bennem még pöttöm korában elcsenevészesedett Pithagorász pitiánerkedett pattogva a dögösködő Dio-genésszel, avagy fordítva, s oszt még Antisztenész is hozzá-belepofázott a kottába alkalmasint, avagy röviden: „bokszoltak a majmok” a pohárban és a fejben cefettül és egyaránt.
Mindenhez volt inkább, illetve semmihez avagy csak a Szent Semmihez summa summárum kedvem, csak számolni nem.
S ekkor hirtelen, a „Semmiből”, ahogy szokott ő, a halhatatlan Istenek és per def is halandó emberek Hírnöke, a szárnyassarujú Hermész-Mercurius maga termett elém önnön magavalóságában, s aki a beszélő és megment majmok között s úgy általában Földön való jártában legkedvesebb barátom, Boros Lóránd alakját öltötte váratlanul magára ebben a mi kis kolozsvári időszámításunkban, s ki számomra elsősorban, s mások számára valószínűleg mellesleg az irodalmi secretarius-om megtisztelő és fontos szerepét is betöltötte akkoriban s azóta is, kicsit, mint Tiron Cicerónál, ha már kéne valakikhez hasonlítsam magunkat, minden olcsó nagyképűsködés vagy ostoba fölvágás nélkül, természetesen, csak úgy megjegyzésképpen a cicerói, s senki számára sem kívánatos véget illendően leszámítva persze és főképp.
– Be fogok mutatni neked valakit – jelentette be Lóri titokzatosan s ravaszkásan, ám ritka izgalomtól és nagy ügyeket jellemző lelkesedéstől csillogó szemekkel.
Ajka szögleteiben távlatnyitó mosoly bújkált.
Tudta, hogy a pillanat nem mindennapi.
Tudta, hogy ő a Tanú.
Ez pedig főszerep.
Sőt.
A Tanú volt maga a „Máker”4.
Ő volt a Lalival való Találkozás egyetlen, élő szem- és koronatanúja.
– Kit?!... – kérdeztem rosszat sejtve, ám izgatottságát látván mégis kiváncsian.
– Majd mindjárt meglátod – mondta sokatsejtetően.
Egy nagy, fekete, zsíros kalapú, dús, göndör bajuszú Gábor-cigány járt éppen arra.
Egy szokásos fél pléh-csatorna volt a hóna alatt mutatóba cégérnek.
Az asztalom előtt hirtelen megállt, egy pillanatig gyorsan hátranézett, és sarkon fordulva, felém nyújtotta erős, munkásember kezét, s azt mondta:
– Lali.
S rögvest kezdődött is Lali minden előzmény nélküli első leckéje, tanítása, az Első szîkájmó (cig. tanítás), amit a Mester sznobi háp-hápok elegáns és meglepő átugrásával in medias res a következőképpen fejtett azon nyomban ki még félig ülve, meg félig még állva:
– Tudod, Bréda, az ember sok tévedést, baklövést, butaságot, ostobaságot, idiotizmust – egyszóval: mindenféle szamárságot – tudod Te – követ el az életében.
Én öt tévedést követtem el – mondta, s ekkor akaratlanul is hirtelenjében a görög pesszimisták jutottak eszembe – , az első az , hogy: megszülettem.
Igazság szerint én ezt a sarktételt már hallottam filozófiatörténetből is elvétve néhol, s tehát csekkoltam is rapidosz, hogy ezennel egy rendkívüli emberrel-bölccsel, esetleg zsenivel-guruval állok itt most szemben, csatorna ide vagy oda, nem a haj a fontos.
Gyorsan folytatta, mert még volt, mit mondani.
– A második tévedésem az volt – folytatta – , hogy: felnőttem, s hogy: a szüleim fölneveltek.
Ekkor már láttam,hogy itt a dolgok kellős-közepébe trafált bele újdonsült Mesterem, s hogy a lényeget mondja, vagyis hogy az isteni Diogenész hordós Fiai vagyunk mindannyian, s ettől végleg a szívembe fogadtam növekvő csodálattal. Ám egy kicsi Pithagóré is vala mindebben, mert számolta ugye az ontológiai tévedéseit, amelyek persze közösek valának, engedelemmel.
– A harmadik tévedésem az volt, hogy: iskolába jártam, s hogy: túl sokat – vagy túl keveset (nevetett) – és hogy: tanultam.
A mesteri szillogizmus eme ideiglenes zárótétele egyenesen szívenütött, hiszen éppen ilyesmikről morfondíroztam én is az előbb magamban a Semmi teológiájában való elmélyült meditációm közepette.
Ennek már fele sem volt tréfa, a dolgok kezdtek komolyba fordulni, ez már színtiszta, csurgatott igazság, gondoltam.
– A negyedik tévedésem az volt, hogy: bejöttem a Music Pubba.
Kezdtem sejteni, hogy itt valami nagy retorikai fogás bújkál, de hát akár az lenne, akár nem, erőst tetszetős volt a fölsorolási forma és a stíl.
– Az ötödik tévedésem pedig az volt, hogy: megismertem Brédát! – zárta le diadalmasan a Mester ezt a kocsma-léttanilag nem épp csekély mélységű és hatású captatio benevolentiae-t.
Eredeti s meredek volt a mesteri bemutatkozás eme kis bizsuja.
Ennél jobban senki sem tudta volna öszszefoglalni addigi életünket, azzal a kitétellel-megjegyzéssel természetesen,hogy a „Bréda” helyett akármelyikünk nevét is be lehetett volna toldani.
Egy ilyen megismerkedést akármelyikünk megjegyezne.
Lóránd feszült figyelemmel már elképzelte, hogy egyszer ezeket a szavakat – az Első Nagy Tanítást az „Öt Tévedésről” – még nyomtatásban is látni fogjuk, s revétegen szürcsölgette a fél ginjét.
Mi lőn is, néhány évvel később, azaz most.
Lalival az idő(c)síkok mindig fölbomlottak, megfordultak, s mintegy keringőzni-kergetőzni kezdtek egymással: a jövőből művi múlt lett, a múltból jelen, s egyéb variánsok: tiszta temporális turizmus vala minden találkozás, ahol a magyar nyelvtan olyan nemlétező vagy kiveszett igeidejei, mint a filozófikus tartalmak kifejezésére oly alkalmas örökidő (a görög-latin aorisztosz), a jövő múlt avagy a múlt jövő elevenedtek meg idő-mezőkön átívelő jelenvalóságokká.
Lali ideje roppant hajlékony egy jószág volt: tudott vanni is meg lenni is, például a régmúltban.
– Tudsz csinálni egy fél konyakot? – kérdezte a Mester, és én azonnal beláttam, hogy a kérdést Lali „megérdemelten” (e szîkájmó símán megért nem egy fél, de egy láda, „öt csillagos” konyakot is !) tette föl.
És már itta is egy hajtásra, profi-módra a pohár borpárlatot.
Az én ötödik „tévedésem” – s mint később kiderült, mindannyiunk, egy életre meghatározó nagy, ötödik „tévedése” – pedig az volt, hogy megismertük – „Őt” avagy, ahogy „Ű” mondaná : „Űtet”.
Ennél az ötödik „tévedésnél” kezdődött a mi átalakulásunk, a mi „metamorfózisunk”, amikor „szamarakból” és „disznókból”5 Ötök, vagyis ötágú élő csillagok, azaz emberek lettünk.
Az átalakulás azonban kétélű fegyver.
A meta-morfózis valójában alak-fölöttiség.
Tudnillik nemcsak mi alakultunk át a Mester hatására, hanem „Ő” is kezdett hozzánk hasonlítani.
Ő volt az igazi Öt: Őt is átalakítottuk, hiszen Ő is változott.
– A megváltozásban az az érdekes (ez fontos!...) – zárta le az Első Szîkájmót Lali –, hogy kiből „mi” lesz.
Vagyis hogy „Brédából” lesz „cigány”, vagy hogy „Laliból” lesz „Bréda”.
Ezt fogjuk majd meglátni.
De ezt csak a Végén.
A „legvégén”.
Ez a „lényeg”.
Korrekt? ...
– Korrekt! – vágtuk rá egyszerre Lóránddal kórusban – , s rendeltünk még sok-sok vodkát, konyakot és rumot.
Lali mindig korrekt volt.
Még akkor is, ha nem.
Lali néha (s miért, miért nem, kiváltképpen hétfőnként!...) egyfajta szomba-tista prédikátorrá változott át:
– Az ital az ember ellensége.
Rettenetes méreg.
Látjátok, ez az utolsó pohár pálinka, amit meg kell igyak: ez a „keserű” pohár – mondta a Mester egy sokadik konyakkal a kezében.
Megesküdtem a templomban, hogy többet nem iszom.
Gátá6, vége – szólt, s egy derékszöges mozdulattal, s mintegy bűvészileg el is tűntette a narancssárga folyadékot.
Utóvégre az Ital ellen Itt is és Most is, ebben a Mostoha életben is váltig harcolni kell, s ebben a Nagy Csatában, ebben a cseles és patetikus Csete-Paté-Küzdelemben és nagy Honvédő Háborúban mindenki úgy vesz részt, ahogy tud.
Ezen, s valójában elsősorban a gyomrokban végbemenő-történő, Hérakleitosz-i ekpyrosis-ban, azaz kozmo-apokaliptikus Világégésben, az alapcélkitűzés, az alsó és fölső főföladat, a szuper-hősi önfeláldozás nyilván az Aljas Alkohol minden áron való végső és egyértelmű elpusztításában, megsemmisítésében és dicsőségesebbnél dicsőségesebb legyőzésében rejlik.
Az Első Tanítás így és ezzel le is zárult.
Mi pedig Lóránddal, a Két Lator, ott voltunk már Lali, a Mester jobbján és balján, a misztikus Kereszten-Lajtorján, a testünkön ütött öt, tamási „sebbel”, ezzel a bizonyos öt fatális „tévedéssel” és Ajándékkal.
S az elkövetkezendő, örökkévaló Év-ben pedig Vele voltunk az Égben és a Paradigmák Lali-i Paradicsomában.
Ugyancsak a legeslegelső Tanításokhoz – az „iniciál”, az „iniciatikus”,a „beavatási” alaphangleütésekhez – tartozott a mindenkori s a kultúrtörténeti antropológia sajátos „rektifikálása” és a Mester által való, empíriákba áttett átértelmezése, amellyel Lali a humanizmus igazi lényegét és mibenlétét-mivoltát tárta föl számunkra.
E koncepciót leginkább „neokorporalizmusnak” nevezhetnénk.
Lali a protagórászi „mindennek mértéke az ember”-elv testre vonatkoztatott újrafogalmazásával kezdte a kulturális sznobéria által „impotenssé”, tehetetlenné vált szellemünk „valósággá történő” átalakítását.
Didaktikai és életviteli alapelveit a következőképpen fejtette ki napról-napra szaporodó hallgatóságának, amely mint a Mester „teremtménye” immár őhozzá kapcsolódó entitásként kezdett „lüktetni”:
– Minden tanítás abból kell kiinduljon, ami „van”, amik „vagyunk”, mert csak az „érdekel” bennünket, ami a mi „érdekünk”.
Mi „emberek” vagyunk, tehát az „emberi” dolgok érdekelnek bennünket: a csillagszellemek vagy az angyalok vagy az ufók csak kihathatnak mireánk, kapcsolatba kerülhetünk velük, csodálhatjuk őket vagy félhetünk tőlük, ám nem „mi” vagyunk, nem igazán a mi dolgunk, nem érint minket egyenesen, hogy mi történik éppen most, ebben a minutában a kozmoszban, hogy az XZ11345.B „fekete lyuk” eltűnt, vagy hogy beszippantotta az Ómega 67.4887-világot. Ettől nem lesz több vodka itt az asztalon, s a cigánynak sem lesz több „rendelése”, hogy befedjen egy tetőt: „ettől nem viszek még haza se ma, se holnap több húst Mîndrának7, hogy legyen mit egyen Babi”8.
Mi tehát, mint ahogy a közmondás is jelzi, „magunkból” kell kiinduljunk.
Megvan mindenkinek az irkája ?…
Senkit sem engedett „irka” nélkül a kurzusokra; akinek nem volt füzete és tolla, az Lali szerint lelkileg nem készült föl a tanításra, tehát nem érdemelte meg és ki azt, hogy a Mester foglalkozzon vele.
Aki az „Irkát” nem tiszteli, az a „Mestert” sem tiszteli; aki a Mestert nem tiszteli, az a „Tanítást sem tiszteli".
Akkor meg „minek” jön ? ...
Az jön, hogy lásson egy részeg cigányt, aki a részeg gádzsóknak adja elő magát ?!…
Akinek nincs „Irkája”, az nem akar tanulni, az lekacagja a Tanítást, az lepuffintja a szellemet, az csak a „show-műsorra” jön.
Az menjen haza, és nézze a televízióban a Rapid foot-ball-meccset, és hallgasson kurzust az „anyjapicsájában”, ne nálam.
Mert Karának9, Brédának, Lórinak, Helgának, Andinak, Noéminak, X-nek van irkája, de akinek nincs, az csak jött megnézni Lalit, a „kuriózumot”.
Kuriózumnak „kuriózum” vagyok, mert tudok bádogot vágni, énekelni, táncolni, gondolkozni, tudok franciául, oroszul, románul, magyarul és dajcs, meg még kicsi latin, meg kémiát, orvostudományt, meg még sok egyebet, amiről ne is beszéljünk, de akinek nincs irkája, az mehet haza, illetve annak itt nincs helye.
Punktum – mondta.
Akinek nem volt „irkája”, annak nem volt „útlevele”, „személyazonossági igazolványa”, „buletinje” a Lali tanításaihoz, a Fölsőbb Világhoz.
– Figyelem ! Bréda, Kara, ne játszodjatok az asztal alatt! – szólt a Mester, és megkopogtatta az asztalt az egyik alkalmi „plajbásszal”, egy olcsó golyósironnal.
Ne nyomjatok be annyi vodkát, mert aztán én is berúgok – tette hozzá velősen.
– Tehát ! Megvan mindenkinek az irkája? … – ismételte a fatális kérdést Lali.
– Meg ! – zúgtuk egyöntetűen.
– Akkor írjátok föl az első leckét.
A címe ez:
„Az emberi test”.
Az Első szîkajmó itt vette kezdetét.
Jegyzetek
1az Apuleius-i Metamorphoses (Átvál-tozások), Az aranyszamár antik regényhőse
2atmoszféra
3kedvem
4arg.ki a kártyákat keveri
5Lásd “Kirké disznóit” az Odüsszeiában Homértól
6rom. vége
7a Mester felesége; Mândra (rom. a Kedves, a “Büszke”)
8a Mester nagyobbik fia, Boby.
9Karácsonyi Zsolt, költő,szerkesztő.
