1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

1. 11.    
Ger­gő, ami­kor a Bé­la pin­cér el­vit­te a tá­nyé­ro­kat, egy jó­ko­ra vá­szon­zacs­kót he­lye­zett az asz­tal­ra. A zacs­kó körülbelül ak­ko­ra volt, hogy el­fért vol­na ben­ne vagy két ki­ló sze­mes bab. Sőt: úgy is né­zett ki, mint­ha bab­bal vagy ku­ko­ri­cá­val töl­töt­ték vol­na meg.
– Nézd meg! – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan.
Anél­kül, hogy meg­emel­jem, ki­bon­tot­tam a szá­já­ra bo­go­zott spár­gát.
Kö­rül­be­lül tíz­szer tíz­mil­li­mé­te­res, és ötös vas­tag­sá­gú ólom­da­rab­kák vol­tak ben­ne. Jó sok, leg­alább öt­száz da­rab biz­to­san volt ben­ne, mert az­tán meg­emel­tem, s nem ak­ko­ra faj­sú­lya volt, mint a bab­nak. Ólom­sú­lya volt.
Ez­után le­tett egy jó­ko­ra bics­kát az asz­tal­ra.
– Nézd meg ezt is!
Nem az a kö­zön­sé­ges böl­lér­bics­ka volt, ami­lyent sa­ját rész­re vagy a ro­ko­na­ink­nak szok­tunk ma­sze­kol­ni az éj­sza­kai vál­tás­ban, hogy le­gyen, ami­vel sza­lon­náz­gat­ni, s le­gyen a bá­rá­nyok meg­nyú­zá­sá­hoz is va­la­mi esz­köz, ha­nem an­nak leg­alább a két­sze­re­se. Na­gyon erős volt a rú­gó­ja, csak óva­to­san mer­tem ki­nyit­ni, ne­hogy vissza­csat­tan­jon, mert le­vág­hat­ta vol­na va­la­me­lyik uj­ja­mat. Ki­nyit­va ak­ko­ra volt, mint egy na­gyobb­faj­ta kony­ha­kés, leg­alább ti­zen­öt cen­tis­nek sac­col­tam a pen­gé­jét.
– Ezt egy ba­jo­nett­ből csi­nál­tam. Rozs­dá­so­dik ugyan az acél­ja, de na­gyon jó. Még nagy­apám szaj­réz­ta va­la­hol a há­bo­rú vé­gén. Mit szólsz hoz­zá?
– Mit mond­jak? El aka­rod ad­ni?
– Ne hü­lyés­kedj! Jó?
– Mi? A bics­ka? Az jó. Leg­alább ezer­ötöt meg­ér.
– Töb­bet.
– Ak­kor ket­tőt. At­tól függ, hogy ki­nek áru­lod. Egy né­met ad­na ér­te száz már­kát, az egy­szer biz­tos, csak meg kell ke­res­ni hoz­zá a ve­vőt! –  vá­la­szol­tam, mert azt hit­tem, hogy szak­ér­tői vé­le­ményt vár tő­lem. Egyéb­ként, nem kel­lett di­csér­ni, egy­ér­tel­mű volt, hogy ren­de­sen meg­büty­köl­te, két he­tet is dol­goz­ha­tott raj­ta azok­kal a kez­det­le­ges szer­szá­mok­kal, ami­lye­nek az ak­ko­ri la­ka­tos­mű­he­lyek­ben vol­tak.    
– Nem el­adó. Csak kér­dez­tem. Ugye jó?
– Per­sze, hogy jó! Mit erő­sza­kos­kodsz! Már mond­tam, hogy jól néz ki, jó a mun­ka is raj­ta, szép az agancs­be­tét is, és szé­pen el van­nak dol­goz­va a sze­ge­csek fe­jei. Egyéb­ként nem ér­de­kel, mert van ne­kem is, sőt még fél­re is tet­tem vagy ket­tőt, hogy le­gyen, ha ezt a mos­ta­nit el­ve­szí­tem. Ne kérd, hogy meg­mu­tas­sam, mert nem hor­do­zom ma­gam­mal.
– Eh­hez itt mit szólsz?
Gyors moz­du­lat­tal fel­húz­ta, és utá­na gyor­san vissza­en­ged­te a pu­ló­ve­rét.
A nad­rág­szí­ja fö­lött egy ke­rék­bi­lin­cset lát­tam.
Ez sem egy kö­zön­sé­ges da­rab volt, ha­nem erő­sebb faj­ta, az a há­zi­lag bar­ká­csolt tí­pus, ame­lyik több rö­vid acél­hen­ger­ből ké­szül, úgy, hogy a kö­zé­pen fu­rat­tal el­lá­tott hen­ge­rek fel van­nak fűz­ve egy sod­rony­da­rab­ra, s az egész szer­ke­zet ben­ne van egy át­lát­szó és haj­lé­kony mű­anyag­cső­ben, egy slag­ban, a két vé­gén pe­dig ka­ri­kák vol­tak, oda kell a la­ka­tot ten­ni. A szer­ken­tyű – an­nak rend­je és mód­ja sze­rint – drót­tal volt fel­erő­sít­ve a Ger­gő de­re­ká­ra.
– Lá­tod-e? Én ala­po­san fel­ké­szül­tem.
– Mi­re? – kér­dez­tem kí­ván­csi­an, pe­dig már sej­tet­tem, hogy ho­vá ké­szül, de sze­ret­tem vol­na meg­győ­ződ­ni, hogy igaz-e a gya­núm?
– Ma es­te át­me­gyünk Marosbecsre.
Hig­gad­tan mond­ta, és tel­jes meg­győ­ző­dés­sel. Mint az, aki el­szán­ta ma­gát és a dön­té­se vissza­von­ha­tat­lan.
– Van még va­la­mi ná­lam. Ezt is nézd meg!
Egy igen erős pa­rittya volt, szo­kat­la­nul nagy ágas­sal, dup­lán fo­gott tej­gu­mi­val, bőr­rel.
– Eh­hez kel­le­nek az ólom­da­rab­kák! Olyan ha­tá­suk van, mint a sö­rét­nek. Én most nem ha­lász­ni in­du­lok, ba­rá­tom, ha­nem a cső­cse­lék el­len!
– Te meg vagy hú­zat­va! – bu­kott ki be­lő­lem az el­ső döb­be­net után a mél­tat­lan­ko­dás – Mi nem nyúl­ha­tunk az erő­szak esz­kö­ze­i­hez! Nem kezd­het­jük ki­sebb­ség lé­tünk­re a cir­kuszt!
– Tu­dod, hogy mi tör­tént a mai nap so­rán oda­át?
– Dé­li egy óra­kor be­szél­tem utol­já­ra a Sza­bad Új­ság szerkesztőivel… Ők el­mond­ták.
– Mit mond­tak? Mennyit tud­tak vagy mer­tek el­mon­da­ni? – kér­dez­te in­ge­rül­ten, fleg­mán, mint va­la­mi jól ér­te­sült ki­hall­ga­tó-tiszt.
– Az in­for­má­ci­ók ma dél­előtt­ről va­lók. Tu­dom, hogy a kör­nye­ző fal­vak­ból so­kan be­men­tek a vá­ros­ba, ma­gya­rok és ro­má­nok is – ve­gye­sen –, és csat­la­koz­tak a tün­te­tők­höz, ki a ma­gya­rok ol­da­lán, ki a má­si­kon. Úgy ti­zen­ket­tő kö­rül oda­ment a két faj­ta tö­meg a vá­ros­há­zá­hoz, volt va­la­mi lök­dö­ső­dés, de a rend­őr­ség víz­ágyúk­kal osz­lat­ta szét őket. Nagy u-gyan a fe­szült­ség, de nin­cse­nek at­ro­ci­tá­sok. Szerencsére…
– Nin­cse­nek a fe­nét! A tö­meg fel­bom­lott ugyan, de eb­ben a pil­la­nat­ban is ér­kez­nek az újabb és újabb ka­mi­o­nok meg kü­lön au­tó­busz­ok a vá­ros­ba. Do­ron­gok­kal és fej­szék­kel jön­nek! Ré­sze­gen, meg­va­dul­tan özön­le­nek le a he­gyek­ből. Fel van­nak erő­sen biz­tat­va, hogy a ma­gya­rok ve­rik agyon a ro­má­no­kat! Gon­dol­ni sem jó ar­ra, hogy mi van ott! Eze­ket a só­go­rom mond­ta. Ő most, dél­után öt­kor jött ha­za. Azt mond­ta, hogy el­ve­szi az út­ügy­től az in­ter­ven­ci­ós au­tót, össze­sze­di a me­ré­szebb ha­ver­ja­it, s me­gyünk át Marosbecsre! Most mi van? Mer­re kó­vá­lyog? Hol a ló­fasz­ba’ mász­kál, ami­kor azt ígér­te, hogy hét­kor ide­jön ér­tem a par­ko­ló­ba, meg­áll a pos­ta előtt, s be­kap­csol­ja a sár­ga fé­nye­ket, hogy lás­sam meg, és men­jek oda… Én pe­dig – leg­alább két órá­ja ülök itt – eb­ben a hely­ben gub­basz­tok, s mind le­sem az ab­la­kot, de úgy, hogy esik ki a sze­mem.
Te­hát ez volt az oka a tü­rel­met­len­sé­gé­nek, ezért fe­szen­gett foly­ton, és szív­ta egy­más után a szimp­lá­kat!
– Te, Ger­gő, meg kell mon­da­nom ne­ked va­la­mit. Nem most szü­le­tett ez a dön­tés, én már az­előtt fel­ké­szül­tem, ami­kor ide­jöt­tem vol­na a vendéglőbe…
– Mi az? Mit akarsz ez­zel mon­da­ni?
– Én is el aka­rok men­ni Marosbecsre! Most! Ve­le­tek.
Hosszan és me­re­ven né­zett rám.
Olyan szem­mel fi­gyelt, úgy für­ké­szett, mint va­la­mi kü­lön­le­ges so­ro­zó­bi­zott­ság tag­ja, aki azt le­si, hogy a de­lik­vens al­kal­mas-e a lé­gi­ós szol­gá­lat­ra, ép­el­mé­jű-e, s eset­leg azért is – bár köz­is­mert, hogy ilyent nem szok­tak kér­dez­ni ar­ra ve­te­me­det­tek­től –, hogy eset­leg meg­tud­ja: mi­fé­le fő­ben­já­ró bűnt kö­vet­he­tett el, hogy ön­ként vál­lal­ja-e – ha kell – a ha­lált, vagy az ál­lan­dó élet­ve­szélyt és a sú­lyos meg­pró­bál­ta­tá­so­kat?
– Mit kép­zelsz ma­gad­ról Te nem vagy oda­va­ló! Ne le­gyél őrült! Ez szá­mod­ra kész ön­gyil­kos­ság len­ne!
– Mi­ért?
– Mert agyon­ver­nek, mint egy ku­tyát! Azt mond­tad, hogy még bics­kád sincs! Mit akarsz ott csi­nál­ni? Vé­gig­gon­dol­tad-e egy­ál­ta­lán? Olyan vagy, hogy egy le­gyet sem tud­nál agyon­csap­ni, mert saj­ná­lod, te, kis izé. Te, bár­gyú humanista…
– Riportot aka­rok ké­szí­te­ni! – vág­tam köz­be in­ge­rül­ten. – Vagy leg­alább­is do­ku­men­tál­ni sze­ret­ném azt, amit lá­tok. Ha tu­dom. Mag­nót hoz­tam, és kér­tem egy ka­me­rát is. Köl­csön­be van ugyan mind a ket­tő, de aki ide­ad­ta, szá­molt ve­le, hogy eset­leg nem lesz, amit vissza­ad­ni. Én is fel­ké­szül­tem. Kö­rül­be­lül hat ha­vi fi­ze­té­sem­ből tud­nám pó­tol­ni ezt a tech­ni­kát.  El­visz­tek ma­ga­tok­kal?
– Ki­csi ba­rá­tom, nem én va­gyok a kez­de­mé­nye­ző! Meg­ér­te­lek té­ged, de a só­go­rom a fő­nök, és a fo­ci­szur­ko­lók mind ben­ne van­nak – ezt na­gyon hal­kan mond­ta –, azok, tu­dod, akik a nagy szo­ci­a­lis­ta bé­kes­ség ide­jén is el­jár­tak a csa­pat­tal min­den­fe­lé, vagy ti­zen­ötön-hú­szan, az az el­szánt cso­port, ame­lyik nem­csak szó­vál­tás­ba szo­kott ke­ve­red­ni, ha­nem ed­dig is ben­ne volt min­den bal­hé­ban. Sport­bal­hék vol­tak ugyan, nem ilyen éles hely­ze­tek, de edzet­tek a fic­kók, nem ijed­nek meg a szőrőstalpuaktól. Ne­kik van meg a helyismeretük… Az egész olyan lesz, mint­ha va­la­mi út­ja­ví­tás­hoz men­né­nek ki a munkások… Pa­pír van, me­net­le­vél van, és jó sok la­pát­nyél­nek ál­cá­zott, fris­sen esz­ter­gált hu­sáng, és min­den­ki­nél ilyen ex­pe­dí­ci­ós fel­sze­re­lés, mint nálam…
– Ez jó öt­let, ha úgy vesszük, de csak a me­gye határáig… Mi lesz on­nan to­vább? Azon­nal meg fog­nak ál­lí­ta­ni a ha­tó­sá­gok!
– Mi­fé­le ha­tó­sá­gok? Nin­csen egy rend­őr sem a fal­va­kon, mind el­rej­tőz­tek. Be­szar­tak. A rend­őr­ség – egy­elő­re – nem is akar részt ven­ni ben­ne. Sem a bé­ke­ség meg­őr­zé­sét, sem a meg­tor­lást nem akar­ja. Ren­des ma­gyar em­be­rek van­nak az uta­kon, akik mind hely­be­li­ek. Már azok csak­, akik nem men­tek be tün­tet­ni oda, és ren­det csi­nál­ni.
– Hal­lot­tam, hogy megint pol­gár­őr­ség van min­de­nütt. Má­sok is mond­ták, hogy így van. De mi lesz ak­kor, ha…
– Mi­re gon­dolsz? Te nem tu­dod, hogy ezt az egé­szet fent­ről irá­nyít­ják? Nem a he­lyi­ek dön­te­nek, ha­nem va­la­kik­nek az uta­sí­tá­sa­it várják… Csak bábúk…
– Mi­fé­le uta­sí­tá­sok­ról van szó?
– Va­la­kik­nek na­gyon fáj, hogy mi ilyen ha­tá­ro­zot­tan ki­áll­tunk a jo­ga­in­kért. Meg egyéb­ként is: hal­vá­nyí­ta­ni sze­ret­nék a ma­gya­rok sze­re­pét a vál­to­zá­sok­ban. Egyéb­ként már a kül­föld is tud­ja, hogy nem mi kezd­tük az erő­sza­kot! Ezek­nek min­dig jól jön, ha elő­ve­szik a na­ci­o­na­lis­ta kár­tyát, és fél­te­ni kez­dik az or­szág ép­sé­gét. Et­től be­ger­jed a sok fél­re­ve­ze­tett ro­mán. Mert a nép bun­kó is tud ám len­ni!
– Egy­sze­rű­nek lát­szik, tény­leg, én is gon­dol­tam mind­ezek­re, de a leg­rosszabb vál­to­za­tot nem tar­tot­tam el­kép­zel­he­tő­nek.
– Mi­ért nem? Ha vissza­gon­dolsz a múlt­ban le­zaj­lott ese­mé­nyek­re, nem úgy volt-e min­dig, hogy a tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok kör­nyé­ke foly­ton ir­tó­za­tos mo­csok­kal volt te­le? Nem úgy volt-e, hogy csak az utó­lag ben­ne váj­ká­ló tör­té­né­szek ír­ták meg azo­kat a szép dol­go­za­to­kat, ame­lyek az­tán be­le­ke­rül­tek a tan­köny­ve­ink­be és az ide­a­lis­ta lel­kek­be? – ma­gya­rá­zott, és kér­de­zett is egy­szer­re.
– Így gon­dol­ko­dik a nép?
– Igen. A mi né­pünk­re gon­dolsz ugye? Er­re a ma­rok­nyi nép­tö­re­dék­re ugye? Hidd el ne­kem, hogy pon­to­san így gon­dol­ja min­den nor­má­lis egyén. A nép min­dig jól gon­dol­ko­dik. Vá­la­szol­nunk kell, nem pe­dig az ar­cun­kat oda­tar­ta­ni, hogy re­ánk szar­ja­nak!
– És ab­ban biz­tos vagy-e, hogy mi most he­lye­sen cse­le­ke­dünk az­zal, hogy oda­me­gyünk? Az­zal, hogy így me­gyünk oda!
– Más meg­ol­dás nem lé­te­zik. Ott kell len­nünk. Leg­alább ak­ko­ra tö­meg­ben, mint ők, mert ne­künk van iga­zunk! És mi itt­hon va­gyunk ezen a he­lyen! Ez a mi ha­zánk, szá­munk­ra más föld nem lé­te­zik!

Itt ért vé­get a be­szél­ge­té­sünk, mert oda­kint ek­kor vég­re fel­vil­lan­tak a te­her­au­tó sár­ga fény­szó­rói.
– Gye­rünk – mond­ta Ger­gő, és már vet­te is ma­gá­ra a dzse­ki­jét. Jel­leg­te­len szür­ke rö­vid­ka­bát volt, ami­lyent tu­cat­szám le­he­tett vá­sá­rol­ni, de vat­tá­zott bé­lé­se volt, me­le­get tar­tott, és – ez is fon­tos volt – könnye­dén le­he­tett mo­zog­ni ben­ne. Al­kal­mas öl­tö­zék volt an­nak, aki el sze­re­tett vol­na rej­tőz­ni egy tö­meg­ben. Úgy vél­tem, hogy a ka­bát ki­vá­lasz­tá­sa is ré­sze volt a tu­da­tos és szak­sze­rű ké­szü­lő­dés­nek.
Va­la­me­lyest még a pin­cé­rünk is be­le le­he­tett avat­va a do­log­ba, mert ek­kor Bé­la vá­rat­la­nul ki­jött a sön­tés­ből, és át­adott ne­künk egy-egy üveg jó­faj­ta len­gyel vod­kát.
Ér­tet­le­nül bá­mul­tam.
– Mi ez?
– Wyborowa. Ezt az út­ra kap­já­tok. Kedv­csi­ná­ló­nak adom, s ha le­het az én ne­vem­ben is akassza­tok bé leg­alább egyet-ket­tőt va­la­me­lyik capinárnak, s ri­asszá­tok vissza oda, ahon­nan elő­búj­tak! Na, men­je­tek!

4. 3.
  …hogy még mijen nehésségek vár­tak rejánk. De mijenek. Amikó béáltam ugye ezek­nek a ko­misz­árok­nak a sza­vá­ra mer ugye biz­tat­tak erössen hogy igy lessz ugy lessz mer tisz­ta ma­gyar légijó vót ma­gyar zsi­dók és svá­bok vol­tak mind raj­tunk kűjel még vajegy anya or­szá­gi ren­des ma­gyar is. Nem vót baj semi meg nyugottunk ahogy münköt ve­zé­nyel­tek Nyizsni-Novgorodbó a Vol­ga mentin ke­let fe­lé Csebokszári vá­ro­sán átal Kazányba majd ahogy át kel­tünk va­la­mi nagy vizen Nyizsnyekamszk, Nabereznye ez már a Belaja fojó mentin Gyurtyuli Blagovesenszk vá­ro­sá­ig men­tünk. Ufa mel­let­ti fal­va­kig egésszen. Ez leg­alább nyóc száz ki­lo­mé­ter úgy tu­dom meg­van ejsze még töb es. Vótak ojanok a ki­ket bé osz­tot­tak hoszab idöre a me­zei mun­ká­ra másokot örségre. Bár­me­nyit ügyekesztem en­gem nem akar­tak aszt monták, hogy ne­kem visza kel men­ni Novgorodba mer én jó ka­to­na va­gyok me­ni kell az élel­mi­szer szálitmányokka aszt biztosittani. Vótam is én legaláb hét-nyólc vessbe vé­gig ezen az úton. 1919 jú­li­us ele­je volt amikó kezdödöt igy telt az a nyár egéssz ok­tó­be­rig egyéb se vót csak oda és visza alig hagy­tak egy na­pos pihenöt indúni kelett. Osztán örök­ké monták ha pihenö vót a pólitikát hogy mijen jó lesz ez az új rencer ijen s ojan lessz.  Ne­kem monhatták mer én nem va­gyok sok is­ko­lát járt em­ber én nem ér­te­tem csak aszt tuttam és hi­tem a mit lát­tam feszt hogy biza a sze­gény em­ber­nek akkó ot nállik es erőssen ne­héz mindeggy ha fel­akasszák a fe­je fö­li a ve­ress csilagot vagy nem. Pont ojan pa­raszt em­be­rek vótak azok es min mü, orosz ta­tár és még egyéb nyelvü nép s asztot csináták vóna ha en­ge­dik amit mü szok­tunk dógoztak vóna a magik rengye sze­rint ahogy az idő já­rás en­ge­di reggető es­tig és esment amig birják sakkó jőnek utánnik a fi­a­ta­lok. Sok mar­hát és ju­hot tartotak ap­ró de szijjas lo­va­ik vótak. Za­bot  ár­pát so­kat ter­mel­tek a pi­tyó­ká­nak es jó vót a főd de erössen nagy le­ge­lő­ik vótak ak­ko­rák mind othon há­rom négy fa­lu­nak a ha­tá­ra ojan csor­dák­kal amijent és adig suhutt nem látam tiz ezer szám vót a mar­ha pe­dig örö­ké lopot és rekvirát ott min­den­fé­le aki­nek pus­ká­ja vót és va­la­mi ka­to­na­ság féllinek né­zett ki. Ősz vót má osztán jó hi­de­gek vótak a mi­kor aszt mongya a ko­misz­árunk hogy egy elöre nem kel men­ni ne­kem se Csebok szá­ri­ba mer a fe­hé­rek visza fog­lal­ták esmen a hejet a Vol­ga vo­na­lá­ig nincs meg a kap­cso­lat a szovjetekke. Ijen más­kor is vót de ekko ko­mo­lyabb erők jöt­tek rejánk. Tisz­ta cse­hek vótak ab­ba a fe­hér légijóba mind aszt monták és én nem tuttam ököt so­ha meg ér­te­ni hogy mi ez egyátalán nem le­het ren­des do­log hogy azok a né­pek a kik­kel együt in­dul­tunk el a háboruba mit mind tő­tik az idejüköt mér vé­rez­nek ér­tel­met­len harc­ba ide­gen födön az össze vissza bo­lon­dút vi­lág­ba mikó oda­ha­za a heje a fogojnak met vár­ják va­la­hol a hezza tartozók… No­vem­ber har­ma­di­ka vót ejsze az én nap­tá­rom sze­rint ha jól szá­mol­tam a napokot a mi­kor jel­zést kap­tunk hogy bé va­gyunk kerittve. Azonn a na­pon nem let még semi se jó nagy csend vót de más­nap regelre mind oda let­tek va­la­ho­va a vezetök mellölünk se ko­misz­ár se továris se zsi­dó se sen­ki csak mü és a heji la­ko­sok fegy­ver se vót de nem is ke­let ne­künk a ke­zünk­be egyátalánt. Én nem akar­tam a cse­hek elen harc­óni igyse ugyse nem mint­ha anyira sze­ret­tem vóna őköt nem azér de aszt gondótam hogy ne­kem semi dógom velik az ide­gen fő­dön ami ne­kik es te­je­sen ide­gen s ejsze még az orosz­nak es met ot egész kör­be mindenfélle küsebb né­pek vótak a kik a ma­guk csendességökben él­ni sze­re­tek vóna a sa­ját kösségeikbe…  

2. 6.
Nem tölt­het­te min­den ide­jét ilyen fö­lös­le­ges töp­ren­gé­sek­kel.
A múlt im­már csak egy vég­leg le­zárt tör­té­net-so­ro­za­tot je­len­tett szá­má­ra is. Ennyi volt. El­telt.
 
„Hi­á­ba me­ren­günk és bús­la­ko­dunk fölötte.”– vet­te tu­do­má­sul egy idő után, és le is ír­ta egy fü­zet­be. Rend­szer­te­le­nül jegy­ze­telt. Vol­tak na­pok, ami­kor hosszú ol­da­la­kat írt te­le össze­füg­gő mon­da­tok­kal, más­kor csak egy-két sort. Né­ha he­te­kig nem ju­tott eszé­be sem­mi le­írás­ra ér­de­mes, más­kor pe­dig so­ká­ig fo­gal­ma­zott ma­gá­ban egy-egy mon­da­tot, csi­szol­ta, fi­no­mí­tot­ta a szó­ren­det, hogy csak ak­kor je­gyez­ze le, ami­kor már vég­le­ges­nek ér­zi.

 „En­nél több im­már nem lesz so­ha. Nem is le­het. Eset­leg, sőt: min­den bi­zonnyal ez­után egy­re ke­ve­sebb, mert gyar­ló az emlékezet… (1919. ja­nu­ár 23.)”

„Aho­gyan lök­dö­si ki­fe­lé ma­gá­ból egy vul­kán a lá­va­fo­lya­mot, ha­son­ló­an vi­sel­ke­dik az idő is, de szü­net nél­kül, és kér­lel­he­tet­len fo­lya­ma­tos­ság­gal. A je­len, az­az min­den, ami for­rong eb­ben a má­sod­perc­ben, íme: már­is zu­han le­fe­lé, esik, alá, rá az az­előt­ti pil­la­nat ha­mu­já­ra, le­hull, ki­hűl, kö­vül, és me­rül mind­járt a fel­szín mö­gé. Foly­ton. Teg­nap. Ma. És hol­nap. Majd azu­tán is. Min­dig va­la­mi más van, és már az sin­csen. (1919. feb­ru­ár 2.)”
 
„A ké­sőb­bi­ek­ben elő­bá­nyá­szott kő­ze­tek­ben pe­dig az egész­ből csak gyar­ló rész­le­te­ket le­het meg­lát­ni, vi­szont épít­kez­ni le­het­ne be­lő­lük. (1919. feb­ru­ár 3.)”

„Le­het ugyan bon­col­gat­ni utó­lag az ese­mé­nye­ket, va­gyis idéz­get­ni a be­lő­lük ma­radt em­lék­ké­pe­ket, de a té­nye­ket nem le­het meg­vál­toz­tat­ni, s a ma­gyar em­ber­nek nem is szo­ká­sa, hogy a teg­nap el­kö­ve­tett hi­bá­it tu­do­má­sul ve­gye. Egyé­nen­ként ta­lán igen, úgy még lát­ni is ké­pes, he­lye­sen, egye­ne­sen, va­ló­sá­go­san. Eset­leg ki­sebb és zárt tár­sa­sá­gok­ban is ész­le­li még a lé­nye­ge­set, de ab­ban a pil­la­nat­ban, mi­helyt va­la­mi kö­zös fel­lé­pés so­rán kel­le­ne va­ló­ra vál­ta­nia egy me­ré­szebb ter­vét – ami egyéb­ként rop­pant fon­tos len­ne ah­hoz, hogy ren­de­sen él­ni és len­ni le­hes­sen –, va­la­hogy min­dig meg­bé­nul a kö­zös aka­rat, és ön­ma­ga szá­nal­mas pa­ró­di­á­já­vá zül­lik, tét­len­ség­be sat­nyul a me­ré­szebb gon­do­lat. Vagy, ami rosszabb: a tö­meg csakazértis ön­ma­ga el­len cse­lek­szik. (1920. ja­nu­ár 9.)”

„Ha hosszú he­te­kig, hó­na­po­kig, vagy éve­kig fog­lal­koz­tat­ja is a múlt az em­bert, ha új­ra­őrö­li ma­gá­ban az el­su­hant em­lé­ke­ket, és sor­ba ál­lít­ja egy­más mel­lé, ha min­dent új­ra­ér­tel­mez, ak­kor sem ér el sem­mi ered­ményt, mert nem tud­ja ezt az időt úgy fel­dol­goz­ni, mint egy író, vagy mint egy mo­rál­fi­lo­zó­fus. És az ilyen fog­la­la­tos­ság tel­je­sen szét­rom­bol­hat­ja a hét­köz­na­pi te­remt­mény ideg­rend­szer­ét, és egy idő múl­va meg­bo­lon­dul, vagy úgy szól a töb­bi­ek­hez, hogy őrült­nek vélik… Így pe­dig szin­te mind­egy, hogy tény­leg bo­lond-e vagy csak an­nak lát­ják, mert így sem és úgy­sem tud ki­tör­ni ab­ból a ket­rec­ből, ame­lyik­be sa­ját ma­gát be­re­kesz­tet­te! (1920. már­ci­us 12.)”

1. 12.
Vé­gül is nem jött el az egész cso­port, aki­ket Ger­gő em­le­ge­tett.
A só­go­rán kí­vül mind­össze csak négy fér­fi volt a gép­ko­csi­ban, úgy­hogy össze­sen he­ten in­dul­tunk Marosbecsre. Egy TV dubával men­tünk, és nem va­la­mi na­gyobb te­her­au­tó­val. Na­gyobb volt en­nek az ex­pe­dí­ci­ó­nak a füst­je, mint a láng­ja.
Han­gu­lat azért így is volt.
Vér­fa­gyasz­tó tör­té­ne­te­ket me­sél­tek ar­ról, hogy mi­lyen rend­kí­vü­li ese­mé­nyek­ről hal­lot­tak, és köz­ben ter­ve­ket ké­szí­tet­tek.
Hi­he­tet­len­nek tű­nő ese­mé­nyek­ről hal­lot­tam.
Töb­bek közt azt em­le­get­ték, hogy a volt szekusok fel­her­gel­ték az or­to­dox pa­po­kat, hogy szól­ja­nak rá a nép­re, mert, ha nem, jön­nek a ma­gya­rok, és min­den­kit agyon­ver­nek, mert ők Er­délyt akar­ják, fegy­ve­re­ik is van­nak, mert a se­gély­szál­lít­má­nyok­kal min­dent kap­tak oda­át­ról. Azt mond­ták, hogy a pa­pok meg is tet­ték szent nem­ze­ti kö­te­les­sé­gü­ket, és si­ke­rült fel­her­gel­ni a né­pet, sőt olyan pó­pa is akadt, aki sze­mé­lye­sen vett részt egy ilyen vá­ro­si ki­rán­du­lá­son a teg­nap, de nem úsz­ta meg, mert va­la­ki jól fej­be vág­ta, és most bent fek­szik a tra­u­ma­to­ló­gi­án. Az­tán em­lí­tet­ték, hogy a he­lyi bú­tor­gyár­ban fel­szó­lí­tot­ták a ma­gya­ro­kat a kol­lé­gák, hogy a hi­va­ta­los nyel­ven be­szél­je­nek, mert ro­mán ke­nye­ret esz­nek. Ek­kor a gyár­igaz­ga­tó – aki tör­té­ne­te­sen ma­gyar – le­ál­lí­tat­ta a mun­kát, és há­rom nap­ra le­ál­lít­tat­ta a gyá­rat, mert már több mű­hely­ben is csé­pel­ték egy­mást a dol­go­zók. Az­tán be­szél­ték azt is, hogy egy fő­vá­ro­si il­le­tő, akit sen­ki nem is­mert sze­mé­lye­sen azon a kör­nyé­ken, egy bő­rönd száz­le­jes­sel ment ki a he­gyi fal­vak­ba, és ki­szá­molt fe­jen­ként tíz-tíz­ezer lejt azok­nak, akik el­in­dul­tak Becs­re, és meg­ígér­te, hogy még ennyi üti a mar­ku­kat, ami­kor ha­za­men­nek. Ilyen, és még cif­rább tör­té­ne­te­ik vol­tak.
Ne­kem sem­mi­fé­le el­kép­ze­lé­sem nem ala­kult ki ar­ról, hogy pon­to­san mit fo­gok ten­ni, ha meg­ér­ke­zünk, hi­szen az nem úgy volt, hogy va­la­hol saj­tó­tá­jé­koz­ta­tót szer­vez­nek, ame­lyen be­je­len­tik, hogy a kö­vet­ke­ző órák­ban ez és ez fog tör­tén­ni, az­tán, ha még­sem, ak­kor egy má­sik terv lép élet­be. De –  kü­lön­ben is –  mit mon­da­ná­nak egy ilyen saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón, be­je­len­te­nék, hogy: 19-én dél­után négy órai kez­det­tel egy­más­nak esik a két tá­bor? Azt mon­da­nák, hogy: ha­dat üzen­tek egy­más­nak, és meg­kez­dő­dött a vissza­szám­lá­lás?  Tíz, …., négy, há­rom, ket­tő, egy: start! Üsd, vágd, nem apád! Íme itt van egy sza­bá­lyo­san le­ve­zé­nyelt pol­gár­há­bo­rú, egye­di és meg nem is­mé­tel­he­tő, cse­me­ge a médiának…
És mi­lyen le­het­ne egy sza­bá­lyos pol­gár­há­bo­rú? Előbb csak ti­zen­öt-húsz mé­ter­ről ki­a­bál­nak át, ká­rom­kod­nak és szent­sé­gel­nek, az­tán kö­ve­ket do­bál­nak egy­más fe­lé, majd kez­de­tét ve­szi a csa­ta? Lo­va­gi­as bir­kó­zá­so­kat lá­tunk majd, ne­mes ve­tél­ke­dé­se­ket? Vagy va­la­mi mást? Hu­sán­gok­kal, le­szag­ga­tott ke­rí­tés­lé­cek­kel pü­fö­lik egy­mást, majd vé­gül em­ber és em­ber kö­zöt­ti kö­zel­harc­cá fa­jul a do­log, ami­kor nyu­vaszt­gat­ják egy­mást, egy­más tor­kát ha­rap­dál­ják, míg va­la­me­lyik tö­meg a ket­tő kö­zül meg nem fu­ta­mo­dik?

Nem tud­tam el­kép­zel­ni, hogy mi le­het eb­ben a vá­ros­ban. Azt sem, hogy mi tör­tén­he­tett még a ko­ráb­bi na­pok ese­mé­nyei után?

Fo­gal­ma sem le­het ró­la sen­ki­nek, hogy mi­lyen is a gyű­löl­kö­dés és az erő­szak, míg be­le nem esik leg­alább de­ré­kig a mo­csok­ba!

Mi­vel én nem ren­det csi­nál­ni, vagy a vá­rost fel­for­dí­ta­ni akar­tam, ne­kem egé­szen más fel­ada­tot kel­lett vá­lasz­ta­nom.
A he­lyes mód­szer­ről –  nyil­ván –  fo­gal­mam sem volt. Hon­nan lett vol­na ta­pasz­ta­la­tom? Ol­vas­mány­él­mé­nyek­ből? Ab­ból a két hó­na­pos új­ság­írói elő­é­let­ből? Eset­leg va­la­mi tit­kos meg­ér­zés­ből?

Azt ter­vez­tem, hogy meg­ke­re­sem a he­lyi lap szer­kesz­tő­it és a fris­sen új­ra­in­dí­tott rá­dió mun­ka­tár­sa­it, hogy tő­lük kér­jek tá­jé­koz­ta­tást, majd ah­hoz a né­hány ro­kon­hoz és is­me­rős­höz is be­né­zek, akik a bel­vá­ros­hoz kö­ze­lebb le­vő ut­cák­ban lak­tak. Igaz ugyan, hogy ci­vi­lek­től nem min­dig le­het hasz­nál­ha­tó in­for­má­ci­ó­kat gyűj­te­ni, sok mar­ha­sá­got ké­pe­sek össze­hor­da­ni, de még­is jó le­het va­la­mi­re min­den for­rás. És nyil­ván­va­ló volt, hogy a ro­mán kap­cso­lat is kel­lett vol­na, ha tisz­tán aka­rok lát­ni, de ne­kem csak egyet­len egy ro­mán ka­to­na­tár­sam élt a vá­ros­ban, s nem is tud­tam pon­to­san, hogy hol van az a tömb­ház-ne­gyed, ahol la­kik, mert so­ha nem jár­tam ná­luk az­előtt. Kü­lön­ben ő sem volt iga­zán meg­fe­le­lő, mert jól be­szélt ma­gya­rul, és sem­mi ba­ja nem volt ve­lünk. Egy rossz szót se szólt el­le­nünk. So­ha.

Az el­fo­gu­lat­lan­ság és a tár­gyi­la­gos tu­dó­sí­tás meg­kö­ve­tel­te vol­na – ezt na­gyon jól tud­tam, nem kel­lett eh­hez BBC-eti­ka –, hogy min­den kor­osz­tály­nak és min­den et­ni­kai ré­teg­nek is­mer­jem a pil­la­nat­nyi han­gu­la­tát, és tisz­tá­ban le­gyek az előz­mé­nyek­kel is.
Cserepeskőn meg­áll­tunk a he­lyi ven­dég­lő előtt, hogy egy ki­csit szét­néz­zünk.
Ez a köz­ség a me­gye szé­lén van, a vas­út­vo­nal ké­pe­zi a ha­tárt. A so­rom­pó túl­só ol­da­la már Küküllő me­gye. Elég so­kan vol­tak a ven­dég­lő nagy­ter­mé­ben, pe­dig már ké­ső­re járt az idő. Es­te ti­zen­egy­kor ko­ráb­ban nem volt szo­kás fa­lu­he­lyen sem a kocs­má­zás, s az­előtt tíz óra­kor min­den ital­mé­rést be­zár­tak itt is.

Ek­kor úgy lát­szott, hogy a fe­szült­ség le­ve­ze­té­sé­hez vagy a fo­ko­zá­sá­hoz min­den­képp szük­ség van né­mi al­ko­hol­ra és együtt­lét­re. Bi­zo­nyá­ra úgy volt, hogy so­kan elég­gé le­it­ták ma­gu­kat ad­dig­ra, be­le­fe­led­kez­tek ab­ba, hogy dél­után mi­lyen té­má­val in­dí­tot­tak, s csak az­zal tö­rőd­tek, hogy va­la­mit tud­ja­nak ven­ni az út­ra, va­la­mi lám­pást, ami­vel ha­za le­het lő­dö­rög­ni.
Vér­me­sebb atya­fi­ak itt is akad­tak, mert a Ger­gő só­go­ra azon­nal rá­juk ta­lált.
Meg­tud­tuk tő­lük, hogy a dél­utá­ni órák­ban so­kan el­in­dul­tak Becs fe­lé, ki sa­ját gép­ko­csi­já­val, ki al­kal­mi­val, pe­dig be­osz­tott pol­gár­őr­ség volt, az­zal a fel­adat­tal, hogy ne en­ged­je ki a he­lyi au­tó­kat a fa­lu­ból, az ide­ge­ne­ket pe­dig iga­zol­tas­sa, és ala­po­san fag­gas­sa ki, hogy ho­vá men­nek? A gya­nús au­tó­kat és azo­kat a sze­mé­lye­ket, akik­ről meg­tud­ják, hogy Becs­re men­nek, fel kel­lett tar­tóz­tat­ni­uk.
Jól ér­zé­kel­he­tő volt az el­lent­mon­dás a he­lyi ta­nács és a la­kos­ság szán­dé­ka kö­zött.
Akár­csak más­hol, hi­á­ba hir­det­ték ki eb­ben a köz­ség­ben is, hogy óva­kod­ni kell min­den erő­szak­tól, s hely­ben kell ma­rad­ni, óva­kod­ni az erő­szak­tól, mert megint az fog tör­tén­ni, mint a de­cem­be­ri ese­mé­nyek után, hogy rá­bi­zo­nyít­ják a nép­re az ön­bí­rás­ko­dást és rend­bon­tást.
A több­ség úgy nyi­lat­ko­zott, hogy min­den­képp oda kell men­ni, és meg kell ne­kik mu­tat­ni nekik… Hő­zön­gés volt ugyan, üres be­széd, de be­val­lot­ták, hogy sok fa­lu­be­li már ott van. Mu­tat­tak egy me­zei utat, amely a há­zak mö­gött ve­ze­tett, s a ker­tek alatt ha­lad­va, csak a kö­vet­ke­ző fa­lu kö­ze­pe tá­ján ka­nya­rod­tunk vissza a mű­út­ra. Ez alatt sen­ki sem lá­tott min­ket.

Ek­kor már a má­sik me­gyé­ben jár­tunk. Nem vol­tak út­tor­la­szok, és kar­sza­la­gos őrök sem aka­dé­kos­kod­tak se­hol. A cserepeskőiektől azt hal­lot­tuk, hogy in­nen, aki él és mo­zog, már min­den­ki Be­csen van, mert ezek a zöld­ka­la­po­sok nem gyá­va em­be­rek, ezek nem hagy­ják magukat…
Az or­szág­út üres volt. Mint­egy negy­ven ki­lo­mé­tert ha­lad­tunk úgy, hogy egyet­len au­tó­val sem ta­lál­koz­tunk.

Marosbecs előtt Felsőjánosfalva az utol­só köz­ség, az­tán egy rö­vid kap­ta­tó kö­vet­ke­zik – elég me­re­dek, de nem hosszabb egy ki­lo­mé­ter­nél –, on­nan már lát­ni le­het a vá­rost. Mi azon­ban ek­kor nem lát­tunk sem­mit. A vá­ros köz­vi­lá­gí­tá­sa nem mű­kö­dött, csak imitt-amott pis­lá­kolt hal­vá­nyan pár da­rab bi­zony­ta­lan fény­pont.