Azért idézem ezt az Arany János-sort, mert egy „máskülönben kiváló” nyelvésznő könyvében éppen azon a bekezdésben akadt meg a szemem, amely Sajnovics János hajdani csillagász és nyelvész magyar–kínai egybevetéseit támadja.
„A kínai tum „kelet” a magyar tám-adattal szemben: Quasis oriens dedit, azaz „majdnem kelet adta” értelemmel, ahol Sajnovics a tám szót nyilvánvalóan keletként értelmezte s az adat szót az ad ige idejű egyes szám harmadik személyű alakjaként kezeli. Azonban a tám-adat szó, mint ilyen, nem létezik a magyar nyelvben.”
Ez valóban igaz: tám-adat szó, vagyis ilyen összetett szó, (mint pl. tám-pont) nem létezik nyelvünkben. Ám létezik a támad igéből képzett támadat, már a középkor óta, kb. (fel)támadás jelentésében. Régi szótáraink szerint „napkelet”; lásd „támadattól napnyugotig”. (Lásd még: virradat, pirkadat, szürkület, alkonyat, s főleg: kelet és nyugat. Nem biztos, hogy ez az at, et nem múlt időt jelez!) A támaszt, támad, tápászkodik stb. alapján a TESz is azt mondja: az egész szócsalád tövének „felemelkedik”-féle jelentése lehetett; ugyanaz tehát, mint a kel-nek a keletben.
Valóban tévedett tehát Sajnovics, de – jól tévedett! Mert (részben) helytelen elemzés nyomán helyes megállapításra jutott, vagyis legalább közelébe az igazságnak. Ez a változat még mindig jobb, mint az ellenkezője: ragyogó, okos elemzésekkel jutni hamis ítéletekhez. Mindjárt lesz rá példánk alább.
* * *
Lehet, hogy akkor is téved Sajnovics, amikor a hajó szó kínai kapcsolatát keresi, bár azóta, már ókori és egzotikus nyelvekben is megtalálták az alakilag megfelelőit, az óegyiptomitól az eszkimóig, de mégis szeretném Sajnovicsot e vonatkozásban is egy „termékeny tévedéssel” megtámogatni. Itt van a csólnak szó, állítólag rokonai a csille és csölle, s talán a cselleng is. Az l hang tehát fontos eleme. (Néhai temesvári ismerőseim, azt, hogy: csónakázni, svábul így mondták: cslenak fahren.) És mégis e csónak szó, l nélkül, éppen úgy hangzik, mintha a távolkeleti vízijárművet jelentő dzsunka szónak az eredetije lenne. (A hangátvetésre lásd a sisak, sisko-t).
S ha már a hajókázásnál tartunk, mindegyre olvashatunk arról, hogy hol itt, hol ott felfedezik a Noé bárkáját. Akik azonban máris gúnyolódni kezdenek, nem lesz-e kicsit sok a hegyrement vízijárművekből? – nem gondolkodnak el azon, hogyhát egyes nyelvekben a templomok belső helyiségeit hajónak nevezik, azt hiszem a görög naos óta! Van „egyhajós” és „három hajós”, és van előhajó, azaz pronaos! E kifejezések olyan ősi civilizációra utalnak, amelynek a központjában vízkultusz állott. Ennek leszármazottja például az a püspöki vagy bíborosi süveg, amely szemből deltoid alakú, oldalról meg egy nyitott szájú halfejet idéz. (Épp ahogy a szumírok ábrázolták Oanes vagy Hanes (v.ö. Jónás) kultúrhéroszukat: emberarca fölött még egy halfeje is volt) A bibliai honfoglalás héroszának, Józsuénak atyját Nun-nak hívják, ami halat jelent, s lám, az őskeresztényeknél is Jézusnak fontos szimbóluma a hal!
Van-e hát olyan szó, amely összeköti a hajót és házat? Igenis van, pl. a magyarban a hajlék. (Lásd a templom: „Isten hajléka”) A szó végső alakja, természeti jelentésben a héj! Valami görbe felületű borító réteg. (Vesd még össze: hiú-padlás, fennhéjázó-túl magas háztetőt rakó!) Sajnovicsnak tehát nem a kínaira való hivatkozásaiban volt a főhibája!
* * *
Az is feltűnő, hogy a komoly felkészültségű olasz tudósnő* (többek közt Balázs Jánosra hivatkozva), az areális vagyis „együttélési” nyelvformáló erőkről beszélve, megemlíti, hogy a latinból nemcsak szavakat, de képzőket is átvett a magyar nyelv.
Főnévképző: -ista; pápista, egyetemista, forgalmista…
Melléknévképző: -icus; bolondicus, parasztikus…
Igeképző: -isare; magyarizál, urizál stb.
Ugyanakkor, e viszonylag szükkörű használatú példák mellett nem említi a legjellegzetesebbet és az általánosan elterjedtet, a jövendőt jelző –andó, -endőt. „Epistola mihi scribenda est” – levelet vagyok írandó. Vagyis a jövendő, leendő, várandó, mondandó, halandó latinul van képezve és mégis eredendően magyar? Mi most a teendő, pláne, hogy -andó-endő-kerülendő?
Ráadásul a nagytudású, tájékozott és szókimondó nyelvésznő, bár mindegyre megkérdezi, hogy mi a baj az urali (vagyis finnugrista) nyelvelmélettel, végül is odakanyarodik viszsza, ahova ellenfelei, vagyis, hogy a magyar keverék nyelv! (A fordító tapintatosan a kevert nyelv kifejezést használja, pedig a „kevert”, mármint főnév, csirkeeledelt jelent: kukoricadara, vízzel keverve, némi zöldséggel, ha sok zöldet adunk hozzá, csalamádé lesz belőle, akárcsak a nyelvelméletekből.
Azért esett ebbe a hibába, mert ő is, mint megannyi elődje, csak kézenfekvő és gond nélkül értelmezhető adatokat használ fel, amelyek alátámasztják az előre elkészült elméletet! Nemcsak a mulandó és maradandó elemek viszonyával kellene foglalkozni, hanem a látszólag összefüggéstelen, „honnét az ördögből idekerültekkel” is! Mint olasznak, megakadhatott volna a szeme olyan példákon is, (ami pl. Magyar Adorjánnak egyik kedvenc adomája volt) ahogyan olaszul egy rossz szobrászt kigúnyolnak: Ha fatto un torzo, ma non un torso: vagyis – „torzsát csinált, nem törzset” … Miért adható vissza magyarul is e szójáték? Torzo (kiejtve torco, vagyis „torzsa”; torso kiejtve torzó – „törzs”)
Mindentől függetlenül, a kis kötet roppant gondolatindító, érdekes, értékes, hasznos, érdemes végighümmögni… előbb-utóbb ugyis mindenki megtanul magyarul, aki a magyar nyelvről ír, nem mint egyes lerobbant származáselméletek megpudvásodott hívei.
*Történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete, Angela Marcantonio, válogatott tanulmányai, Budapest, 2006, HUN-idea kiadás.
