A nyolcvanéves Szőcs István jó néhányszor kifejezte ragaszkodását Szabédi Lászlóhoz, tiszteletét életműve iránt. (Szilágyi István írja Szőcsről készített portrévázlatában, a Helikon 2008. 15. számában, hogy Sz. I. a mesterei közt Gunda Bélát, Entz Gézát, Szabédi Lászlót és László Gyulát szokta emlegetni.) Ez a ragaszkodás és tisztelet persze nem terjed ki az évtizede megrendezésre kerülő (kolozsvári) Szabédi Napokra, és ennek okát is adja a Karácsonyi Zsoltnak adott interjúban, amikor kijelenti, hogy az 1948 előtti Szabédi-művekkel egyáltalán nem foglalkoznak „a róla szóló uzsonnákon, villásreggeliken, kirándulásokon és körtáncokon, amelyeket rendezni szoktak”. Szőcsöt nyilván nem zavarja, hogy ezeknek az uzsonnáknak-villásreggeliknek-kirándulásoknak-körtáncoknak az elsőjén éppen a Termés volt a téma, és később is számos előadás hangzott el Az alkotó szegénység, a Telehold az 1948 előtti idők költőjéről, próza- és tanulmányírójáról, a műfordító Szabédiról, s az előadók közt olyanok voltak, mint Münchenből Borbándi Gyula, a londoni professzor George Cushing, a budapesti Czine Mihály és Poszler György akadémikus vagy éppen az egykori Szabédi-tanítvány Lászlóffy Aladár (aki a Helikon Szőcs-köszöntőjét jegyzi).
Nem kívánom mintegy fél évszázados vitámat föleleveníteni, folytatni Szőcs Istvánnal, csupán néhány tényt, dokumentumot kívánok figyelmébe ajánlani. Például A magyar nyelv őstörténetének fogadtatásával kapcsolatban. Szőcs szerint „erről a könyvről nem írt senki, csak én, és Kántor nem vesz róla tudomást. Hajdú Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti osztályának vezetője ezt lereagálta, de más nem.” Nos, a tények. Magam azon kevesek közé tartozom (lehettünk talán tízen az akkor ötödéves évfolyam hallgatói közül?), akik – első és utolsó szerencsésekként – közvetlenül Szabédi előadásában hallhatták az 1958/59-es tanév első félévében a finn-ugor-indoeurópai összehasonlítás tételeit, levezetéseit – leckekönyvem szerint ebből 1959. január 15-én legkedvesebb tanáromnál 10-esre vizsgáztam. (Irodalmi nyelvtörténetből ugyancsak nála, január 22-én; Szabédi megközelítésében ez a tárgy is magával ragadó, előadása zseniális volt.) Már „öreg” Korunk-szerkesztőként pedig, amikor 1968 májusában nyelvészeti összeállítást készítettünk, eredménnyel szorgalmaztam Szabédi tanulmányának (A finnugor összehasonlítás jövője) legalább posztumusz megjelentetését – a cenzúra ugyanis annak idején, még Szabédi László életében és közvetlenül öngyilkossága után megakadályozta a közlést. Hasonlóképpen baráti sürgetéssel igyekeztem sugallni a Kriterion szerkesztőinek a nagy tudományos-költői kompozíció beillesztését a Szabédi-kötetek közé, a Romániai Magyar Írók sorozatban. A végül is 1974-ben kiadott könyv szerkesztője az interjúban ugyancsak elmarasztalólag emlegetett lexikonszerkesztő Dávid Gyula volt. (Személyes apróság: az én példányomba Szabédi még élő két leánytestvére írt be ajánlást, azt állítva, hogy „a Szabédi-hagyaték körül jóindulatú segítségükre” voltam.)
És akkor hát a nyelvész „Hajdú Ferencről”, aki valójában Hajdú Péter. Ha emlékezetem nem csal, én kértem tőle kritikai írást a Szabédi-kötetről, ez Őstörténeti perspektívák címmel a Korunk 1976. január-februári duplaszámában jelent meg. Amennyire meg tudtam és meg tudom ítélni, elmélyült, méltányos szöveg a Hajdú Péteré, szembesíti Szabédi módszerét a szakembernek tekintett komparatistákéval – nagy tisztelettel a magyar kultúra értékteremtője iránt. Egy rövid idézet a Hajdú-tanulmányból: „...a szerző felkészültsége imponálóan széles körű, ismeretei mélyek, érvelése logikus és magával ragadó, hatalmas anyagot mozgat és rendszerez. Ez az óriási tényanyag mégis valahogyan túlságosan spekulatív – bár kétségtelenül invenciózus – módon van tálalva. Ez elsősorban úgy jellemezhető, hogy adatait addig gyúrja-alakítja, míg belőlük az elmélete számára kedvező eredményt ki nem kényszeríti. Bármennyire tiszteletre méltó is bátor elszántsága tételének következetes érvényesítésére, nem hallgathatjuk el, hogy az általa tudatosan kialakított módszer nem előrelépést jelez az etimológiai kutatásban, hanem a hagyománnyal való teljes szakítást, ami azonban itt nem meggyőző, és zsákutcába vezet.” És még egy hivatkozás „a roppant meghökkentő mű” recepciójára: Újratalálkozás a nyelv professzorával című írásom külön (igaz, rövid) fejezetként olvasható Erdélyi sorskerék. Szabédi László és a történelem című könyvemben (Balassi Kiadó, Bp., 1999.). Innen vagyok kénytelen idézni: „A finnugrisztika kialakulását tárgyalva, a nagyra becsült Vörösmarty költészetében is tragikus hangsúllyal visszhangzó »testvértelenség kínzó tudatát« idézi fel, majd a magyar és szanszkrit (tehát indoeurópai) nyelv rokonságát felvető Kőrösi Csoma Sándor süket fülekre találó megjegyzéseit így kommentálja: »Ez a bejelentés kiindulópontja lehetett volna a finnugor-indoeurópai nyelvhasonlításnak, a magyar nyelvtudomány belekapcsolódásának az indoeurópai nyelvhasonlítás éppen akkoriban kiterebélyesedő nagy művébe, germán, szláv és román nyelvkutatók közös erőfeszítéseibe. Már maga a közösen végzett munka, de kivált annak nyelvtörténeti és általában őstörténeti eredményei a magyar különállás tudatát fokozni törekvő nacionalista tendenciák ellen hatottak volna a magyar közgondolkodásban.«” Nem idézek tovább A magyar nyelv őstörténete kiadását köszöntő írásomból, ám ide kell még iktatnom a szakemberek színvallását igénylő passzushoz fűzött jegyzetet (a könyvbeli számozás szerint a 187-est). Itt ez áll: „Tudomásunk szerint Szabédi könyvére közvetlenül két nyelvész-reagálás történt (a kötet megjelenése után), Szilágyi N. Sándoré (Egy izgató könyv tanulságai. A Hét, 1975. máj. 30.) és Hajdú Péteré (Őstörténeti perspektívák. Korunk, 1976. jan.–febr.; Őstörténetünk perspektívái. Tiszatáj, 1976. január.) Ezeket a bírálatokat már nem az éles tagadás jellemzi – mint a korabeli nyelvész kollégák, Szabó T. Attila és Márton Gyula magatartását –, ám a munkateljesítmény, a konstrukció tiszteletteljes tudomásulvétele mellett továbbra is a kétely, a tudományos eredmény visszautasítása olvasható ki belőlük.”
Hát ennyit az emlékezetről és arról, hogy ki miről vesz tudomást...
Ha már Szabédi és Szőcs neve itt egymás mellett szerepel, tegyük hozzá egy harmadik kortársét is: a Bajor Andorét. Már csak azért is, mert Szőcs István figyelemre méltó eszmefuttatást közöl a Helikon következő, 2008. augusztus 25-i számában, Pacsirta és Vöcsök címmel, és ugyanezeken a hasábokon újraolvashatjuk Szabédi László keserű szatíráját, A pacsirtát (1949–1953) és mellette Bajor paródiáját (Egy költő és a vöcsök). Kétségtelenül izgalmas Szőcs István madártani fejtegetése, no meg utalása Arany János A két madár című verstervére. És azt is el lehet fogadni, hogy Bajor Szabédi-paródiája jelentős műfaji teljesítmény – csupán azt nem szabad elfelejteni, hogy adott pillanatban Bajor ezzel az írásával melyik oldalra állt, mit támadott és mit erősített. Bajor Andor a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején Gaál Gábor hűséges tanársegéde volt a Bolyai Tudományegyetemen. (Csak mellékesen utalok egy Bajor Andor aláírású hivatalos levélre 1948 decemberéből, amelyben a Tanulmányi bizottság nevében felszólítják Szabédit többek közt az előadásaiban felhasznált könyvek megnevezésére.) Szabédi és Gaál nem éppen baráti (és nem elvbaráti) viszonyát dokumentumokkal lehet igazolni. Gaál Gábortól származik a kritikus Szabédit 1949-ben megbélyegző kijelentés (az Utunkban jelent meg, 1949. augusztus 20-án, az Utunk és az elvszerű, pártos műbírálat cím alatt), miszerint Szabédi László „irodalmunk alakulásának mai szép napjaiban tud hallgatni”. Nos, nézzük a további kronológiát – és próbáljunk objektíven ítélkezni. Szabédi szatírája 1953. június 26-án jelent meg az Utunkban, megírása után négy évvel („Négy éve írtam ezt a verset”). Július 10-én Hamis „pacsirtadal” című közleményében a bukaresti, központi magyar napilap, az Előre (főszerkesztője a jeles dogmatikus: Robotos Imre) „a valóságunkat eltorzító műnek” minősítette, és e bevezető után közölte Kallós Miklós Halpróza a daloló pacsirtához című, egyértelműen szocreál szellemiségű „paródiáját”, benne ilyen szövegrésszel: „Hiszen ez az ország sohasem volt még ennyire pacsirtaszótól hangos, soha ilyen vidám [1953-ban vagyunk! – K. L.], ilyen zengő pacsirtadal nem töltötte még be életünket. Azt hiszem, valamennyi haltársam nevében beszélek, amikor úgy vélem, hogy ilyen körülmények között az Ön szárnyas mivoltát A PACSIRTÁVAL és az Ön hallgatását a pacsirtadallal azonosítani: a pacsirták, a pacsirtadal megrágalmazása.” És még egy előzetes kiemelés: a Kallós szövegét megelőző Előre-sorok a Szabédi-verset közlő Utunk szerkesztőségét is elmarasztalja, a négy évvel azelőtti, a verset eltanácsoló lektoroknak adva igazat. Talán nem hat rágalmazásnak a feltételezés, hogy ezek után a Gaál Gábor szerkesztette Utunk kötelességének érezte reagálni A pacsirtára. És 1953 szeptemberének elején megjelenik az Utunkban Bajor Andor egyértelmű tehetséggel megírt paródiája, „Akiket nem hagynak ma énekelni” alcímmel: az Egy költő és a vöcsök.
A Bajor Andor pár éve lezárult, kiemelkedő életműve iránti tisztelettel itt le is zárnám „az idők szavára” utaló emlékeztetést, ha nem ismerném Szabédi László 1953-ban írt, az Utunk szerkesztőségének címzett levelét. Így hangzik a levél:
„Legutóbbi számukban néhány napja olvastam Bajor A. versét. Átallátva azt a veszélyt, hogy legközelebb már valamelyik bátrabb és magát karakánnak képzelő írástudó szabadon szembeköphet s én legfeljebb az Arany János receptjét követhetem (»nem pöröltem, félreálltam s letöröltem«), közlöm az UTUNK szerkesztőségével, hogy költői tevékenységemet mostantól lezártnak tekinthetik s kérem is, hogy tekintsék annak.
Amíg ilyen vagy olyan tételem helyességéről vagy helytelenségéről folyik a vita, addig legalább elméletileg módomban áll vitatkozni. De azon, hogy költő vagyok-e vagy sem, én nem tudok vitatkozni. Olyan talajon, amelyen a Bajoréhoz hasonló versek teremhetnek és világot láthatnak, vihogó írótársak közt, vogelfreiként, én már nem tudok megállani.
Én a múltban, hallatlan nehézségek árán, jelen voltam és jelen lenni igyekeztem az irodalom arcvonalán. Azt hittem, ott a helyem, sőt azt hittem, nagyobb mértékben ott a helyem, mint ahogy körülményeim egyelőre engedik. Ezért követtem el mindent, ezért tettem nagy erőfeszítéseket, hogy ott lehessek. De hívatlan vendég nem leszek.
Gondolom, visszavonulásom jogosulttá teszi azt a kérelmemet, hogy lapjukban személyemmel ne foglalkozzanak többé. Hiszen az önök szempontjából ez immár fölösleges, az én szempontomból pedig, mivel csak nyugtalanít, csak egyéb munkáimat bénítja, szintén fölösleges.”
Szabédi ekkor már évek óta foglalkozott a finnugor-indoeurópai nyelvhasonlítással...
(A levelet különben idéztem az Erdélyi sorskerékben is; és megtalálható A Lázár utcától a Postakert utcáig című 2007-es, kolozsvári kiadású dokumentumkötetben.)
Az Egy költő és a vöcsök most az Utunkat váltó Helikonban olvasható, Szőcs István kommentárjával. A „vihogó írótársak”, gondolom (Szabédi így gondolná?!), már nincsenek közöttünk.
Egyébként pedig boldog születésnapot kívánok Szőcs Istvánnak, némileg megkésve.
