Erlend Loe kortárs norvég prózaíró, Doppler-regényei a magyar Scolar kiadó skandináv sorozatában jelentek meg, 2006-ban és 2008-ban. Korábban ugyanők adták ki a kritikusok szerint a Zabhegyezőre hajazó sikerregényét, a Naiv.Szupert is. Loe két szempontból is előnyös választás: egyfelől arról híres, hogy erősen egyszerűsített, lebutított, ugyanakkor élvezetes iróniával fűszerezett nyelven beszél, másfelől arról, hogy mindezzel a mintegy fejjel-a-falnak technikával az emberiség és a jelen történelmi pillanat aktuális nagy kérdéseit célozza meg. Könnyen olvasható, ugyanakkor érdekfeszítő olvasmány tehát, egy kiadónak semmiképp sem lehet rá panasza.
Megemlítendő még, hogy a Dopplerek kiadását a Sole-Mizo Zrt. támogatta, igen okos marketingtechnikával, melynek folytán a két könyv úgy néz ki, mint két Mizo dobozos tej, az első sovány, a második 2,8 százalékos. Érdekes, langyosan hedonista posztmodern dolog eljátszogatni azzal, hogy egy tárgy kialakítása olyan, mint egy másik kategóriába tartozóé, és vajon mit jelent ez mai, szimulákrumokkal tömött korunkban. Persze közben a reklám is megvan, gondoljunk rá, mennyibe kerül egy városi autóbuszt ugyanígy bevonni hirdetéssel, nem beszélve az újságokban szereplő reklámokról, amelyeket ráadásul keret is választ el a többi szövegtől. Itt nincs keret, úszunk a fogyasztás világának folyamatosságában. Jó, hogy a Mizo támogatja a kultúrát, ugyanakkor értjük, hogy ez itt egy önreflexív csavar is, hiszen a Dopplerek cselekménye éppen a főhős kitörési kísérleteiről szól ebből a világból.
Ami elég jól ismert posztmodern önreflexiós technika, ettől nem lettünk előrébb, viszont enyhe unalmat vetít előre arra nézvést, hogy mit fog kezdeni a könyv a kilépési-igazságkeresési láz mibenlétével és kimenetelével. Arra gondoltam, ha ezzel összhangban az derül ki az első kötet végére, hogy igen, ócskák az emberek, épp tesszük tönkre a bolygót, és úgy szar a fogyasztói kultúra, ahogy van, de hát ez az a nyelv, amiből vagyunk, nem kilépni kell belőle, hanem megszeretni és magunkra ismerni benne, akkor a második kötet elolvasásától eltekintek. De aztán nem egészen így alakult a helyzet, az első kötet esetében legalábbis. A kettő együtt pedig elég komplexen összerakott konstrukcióban válaszol erre a kérdésre, amely válasz végül is nem mutat más irányba, de ezt az unalmat szinte tiszteletet parancsoló nagysággal tárja fel, ennyiben mindenképp érdemes róla beszélni.
A sorozat első kötete tehát a Doppler c. regény, melyben Doppler, a főszereplő otthagyja feleségét, tizenéves lányát és óvodás kisfiát Oslo egyik kertvárosában, és kiköltözik az erdőbe egy sátorba. Bár az embereket, a hétvégi családi szupermarketezést, a fürdőszobafelújítás részleteit, a munkáját és az üres grillezéseket az úgynevezett családi barátokkal tulajdonképpen már rég utálta, ez az utálat azáltal érik beismeréssé, sőt programmá, hogy erdei biciklitúra közben elesik, és komolyabban beveri a fejét. Ahogy fekszik leterítve az erdőben, egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy elhallgattak a hangok. A lengyel vs. svéd gyártmányú fürdőkád előnyei és hátrányai, a fia kedvenc rajzfilmjeinek kísérőzenéi, amelyek állandóan benne zakatolnak, egyszer csak átadják a helyüket az erdő csendjének. Ez elég Dopplernek, aznap már költözik is.
A könyv azonban nem ezzel nyit, hanem azzal, hogy hősünk már kint lakik az erdőben és konstatálja, hogy 1. meghalt az apja, 2. éppen megölt egy jávorszarvast. Ráadásul a jávorszarvas borja nem hagyja békén, addig ragaszkodik, míg Doppler feladja az ellenállást, befogadja a sátrába, nevet ad neki, és így élnek ők ketten, mint jó haverok. Ez a Bongó lesz a fő közönség Doppler igaz-ságkeresési monológjaihoz, egyfajta norvég, még csendesebb és mélyen ironikus Péntek. Az apa-ügy pedig fő cselekményszállá növi ki magát lassan, végig hajazva a nagy apa-történetekre, de látható erőfeszítéssel távolságot is tartva tőlük.
Nem arról van szó, hogy Loe nem ígérgetné állandóan, hamarosan nagy jelentéseket nyit majd meg számunkra a mű. Csak rögtön a nyitójelenetben elővezet egy olyan konstellációt, miszerint Doppler az apa halálával van elfoglalva, közben legyilkolja Norvégia leghatalmasabb állatát, emiatt komoly bűntudatot érez, és hosszú eszmefuttatásba bocsátkozik a természet általa (ember által) megzavart egyensúlyáról (többet vettem el, mint amennyit valaha vissza tudok adni), ugyanakkor megmagyarázza a borjúnak, hogy az anyja úgyis otthagyta volna, mert ez az elszakadás kegyetlen törvénye, és ő mint gyilkos, igazából jót tett neki azzal, hogy magára vállalta a bűnt, így Bongó most mindig úgy emlékezhet az anyjára, mint aki feltétel nélkül szerette őt. Mindeközben először akkor fordul a borjú felé, amikor az reggeli pisilés közben megzavarja: letolt nadrággal megfordul, mintegy feltárva magát, tessék, igen, nagy hímtagom van, ez a Dopplerek klasszikus ismérve. Igen gazdag csomópontja lehetne ez a nagy történeteknek, anya, apa, fallosz, bűn, ember, természet, de Loe egyszerűen leejti, mint egy tálca tojást, mintha észre sem venné, hogy épp elígérkezett különböző mély összefüggések megvilágítására. Ő? Ugyan, ő csak történetet mesél. Az olvasó meg valahogy az egészről megfeledkezve sodródik tovább az elmés ironizálgatások és fordulatos, néhol abszurd cselekmény habjain, közben néhol előtörő gyanúval, hogy itt mintha mégis nagyobb dolgokról esne szó, mint amennyit a könyv magáról elismer, csak túl nehéz, lehetetlen elkapni ezt a szálat, a könyv az összes nagy befogadói kérdéskísérletet lecsapja, mint a stopperórát.
Miközben a cselekmény szintjén szépen el is van mondva, hogy tehát Dopplernek elege van a norvég társadalom álságos, üres, ugyanakkor kötelező béna részletekkel tömött életéből. Nem bírja az embereket, és azért költözik az erdőbe, hogy valamit megtaláljon, ami nem ez. Fontos dolga van az erdőben, mondja a családjának, amikor rákérdeznek, mégis mit csinál ott. A történet szintjén tehát létezik a nagy értelemkeresés projektuma, a kérdés inkább az értékelésé, vagy egyszerűbben szólva, az igazság-tulajdonításé. Vajon vonatkozik-e, szándékszik-e vonatkozni ez a könyvben leírt projektum bármi olyan kérdésre, amely felé esetleg az író és olvasó együtt fordulhatnak, mint ahogyan az irodalmi jelentés és művészi felelősségvállalás közvetlenebbként elgondolt korszakaiban volt szokás? Vagy csak újabb játékról van szó az értelemkeresés változatainak szókincsei között? Hányadik kivonulás már a Doppleré a kultúrtörténetben, és lehet-e erről bármi érvényeset mondani?
A kritikák Doppler projektjét neoanarchista gesztusként értékelik, s a fülszöveg is az iránti kíváncsiságunkat igyekszik felkelteni, vajon sikerül-e a főhősnek olyan alternatívát találni, ami esetleg számunkra is hiteles lehet. Végül is gondolhatjuk azt, hogy a hiteles társadalomkritika, esetleg ezen túlmutató hiteles alternatív érték, szemlélet, életmód stb. a regény fő kérdése. Ebben az esetben, úgy tűnik, a kérdés útjában az a nagy akadály áll, hogy iszonyatosan nehéz bármilyen ’hiteles’, azaz közösen birtokolt ’common knowledge’-re alapozható társadalomkritikát, hát még alternatív értékeket ma állítani. Az irodalom történeti és önreflexív tudatossága sem kedvez az ilyesminek. Másrészt Doppler vagány kitöréseit a különböző természetesnek gondolt határok közül, amelyekről olvasni legalábbis mindannyian szeretünk, a könyv logikája szinte hiánytalanul visszavezeti ugyanabba a kisszerű, mindenütt elterpeszkedő emberi világba, amelyből elvileg kijutni szeretne. Ebből a szempontból Doppler egy csehovi hős, csak esetleg még annak a metafizikai hiánynak a háttere híján, amely előtt Csehov hősei laposnak tűntek.
Például: egyszer kénytelen hazamenni, mert emancipált, okos, a maga dolgait kézben tartó felesége kijön a sátorba, és elmondja, hogy most neki egy római vakációra van szüksége, ezalatt pedig Doppler fog vigyázni a gyerekekre, és kész. Doppler otthon alszik tehát, és egyszer csak motozásra lesz figyelmes. Gyakorlatilag fog egy betörőt, de konfliktus helyett termékeny beszélgetés követi a találkozást. Doppler kicsit fel is néz Rogerre, a rablóra, egyfelől mivel úgy tűnik neki, hogy ő hatékonyabban tagadja a magántulajdon uralmát – ezen meggyőződésében később csalódnia kell, mikor Roger örvendezve fogadja el Doppler fiának DVD-gyűjteményét a saját fia számára –, másfelől azért, mert dilettánsként ő is részben betörésből él, mióta az erdőben lakik, és Roger mégiscsak profi. A betörő pedig Doppler unszoló kérdéseire elmondja, egy munkaközvetítős interjú kerek mondataiban, hogy egyéb lehetőségeinek korlátai kényszerítették erre a pályára, és azért jár inkább ebbe a negyedbe, mert a gazdagabb, konzervatívabb negyedek már tele vannak riasztókkal, itt azonban az emberek még a szocialistákra szavaznak, hisznek a jóléti államban és az emberek közti bizalomban, ugyanakkor ők is tömve vannak pénzzel, így ideális terepet jelentenek. Doppler rablási sztorijaiban is azt látjuk, hogy minden a butaság és az okosan megkötött biztosítás párnázott keretei között folyik, fennakadás nincs, a norvég fogyasztói rend saját funkciójaként bőven ellátja a rablót és Dopplert is.
Közben a főhős árnyékaként és ironikus másaként megjelenik egy ’burzsuj’, aki eleinte fel akarja jelenteni Dopplert a törvényes határidőn túli sátorozásért, de Doppler kifakadásának nyomán megtér, és buta, végtelenül idegesítő, ugyanakkor halálosan lelkes tanítványként ott liheg az igazságkereső főhős nyomában.
Végül egész kis kompánia szerveződik hősünk köré az erdőben. A burzsujon kívül egy idő után kiköltözik hozzá az a polgár is, akinek erdőszéli házából Doppler eleinte az élelmet lopta. Az illetőt Düsseldorfnak hívják, birodalmi német katona és norvég anya fia, ezt a nehéz örökséget próbálja a regény első felében feldolgozni azzal, hogy apja halálának emlékműveként egy modell-tájban rekonstruálja az Ardennek-offenzíva végső pillanatát, benne az apjával, épp mielőtt tarkonlőtték. Borges, Poe, stb.: a modellépítés egyúttal Düsseldorf nyomorú életét hivatott értelmes keretbe zárni, s a terv az, hogy az apja arcának megfestése után ő is golyót ereszt a fejébe, ezzel kiteljesítve az emlékművet. Ezt persze Düsseldorf is kissé túl patetikusnak találja, vagy legalábbis bizonytalan a jelentésárnyalatokat illetően. Végül az történik, hogy a modell befejezése után kicsit leül még a tévé elé a puskával a szájában. A tévében a Norvégiai Körkép megy, egy érdekes norvég embereket bemutató műsor, ami egyszerre szól a norvég nemzetépítésről és arról, hogy vannak még értelmes életek a világon. Ez Düsseldorfot ebben az érzékeny pillanatban egészen meggyőzi, s új értelmeket inspirál a saját életére nézvést is. Eltervezi, hogy meghívja közös hajóútra az egyik szereplőt, a világ himnuszait hobbiból betanuló fiút – ebből később nem lesz semmi, mert a fiú apja gyanús szexuális ajánlatot lát a dolog mögött – sőt, később, Doppler szarkasztikus meglátása nyomán, miszerint tulajdonképpen neki kellene szerepelnie a műsorban, hiszen az épp ilyen embereket keres, maga Düsseldorf is a Norvégiai Körkép részévé válik – bár a dologgal utólag nincs megelégedve, túlságosan nagyvonalúan ábrázolták, mondja, gyakorlatilag a műsorban ő is csak egy lett a sok fura norvégiai ember közül, pedig az ő élete ennél azért bonyolultabb.
Szóval az értelemkeresés Düsseldorf-féle vonala sem túl sikeres, különösen miután abban csúcsosodik, hogy ő is kiköltözik a sátorba és alkoholista lesz. Doppler viszont Düsseldorf nyomán maga is totemoszlopot kezd faragni az apja emlékére. Mondanunk sem kell, a burzsuj is rögtön totemoszlop-projektbe kezd, igaz, az övé a vallások közti béke magasztos eszméjéről szól, aminek a gondolatára is kiveri Dopplert a víz. Az ő totem-projektjének lényege az, hogy az apja magányának és hiábavaló életének állítson emléket. Szerepel rajta maga Doppler is, biciklin, a szarvasborjú, legfelül pedig Doppler kisfia, aki közben ugyancsak kiköltözött a sátorba. Tekintve, hogy az eddigiek alapján a Dopplerek további degenerálódása várható, az oszlop egyúttal a Doppler-minőség megörökítésének is tekinthető, gondolja Doppler. Végül felkanyarítja apja szobrára a klasszikus óriáshímtagot, és a burzsuj által szervezett testvériségfesztivál összesen négy résztvevőjének segítségével felállítják az oszlopot. Kész.
Az oszlop felállításával Doppler befejezettnek nyilvánítja az eddigi élete – azaz a Dopplerek generációinak eddigi élete, az egész nyomorú beágyazottság, amiből menekülni szeretne – előtti tisztelgést. Megszökik megmaradt és újonnan épült kapcsolatai elől, fiával és a szarvassal beveszi magát az erdőbe, valamilyen új értelem után nyomozva. „Az okoskodás ellen. És az ostobaság ellen. / Mert odakint háború dúl. / Háború” – zárul a regény. Az okoskodás az összes jótanuló, törvénytisztelő, értelmes és jólinformált életszelet neve, amely jellemzésben, úgy tűnik, keveredik a jó fogyasztó, jó állampolgár és jó norvég alapattitűdje. A háború pedig részben doppleres habos túlzás, részben véresen komoly: épp azon elmélkedett korábban, hogy olajtartalékaiból élve Norvégia úgy nyertese a gyilkos globális kapitalizmusnak, hogy az egyik leggonoszabb alappilléréből húzza a hasznot. Miközben ők a feleségével a fürdőszobacsempe-katalógusban válogatnak, a lehalkított tévében némán hullanak a bombák Irakra. Szép, kalandregényes elindulás ez, Loe zárásként kicsit újra feldobja a labdát, amit a regénybeli ironizálások során leejteni látszott. Az ígéret természetesen a folytatásra vonatkozik: na majd ott kiderül, talált-e Doppler értelmet ezen a jóléti siralomvölgyön túl.
Erlend Loe: Doppler, Scolar Kiadó, Budapest, 2006. Fordította Lőrincz Balázs Bendegúz.
