– Leginkább az elmúlt fél évszázad feltáratlan és tragikus eseményei, folyamatai foglalkoztatnak történészként (1956, Szárazajta, a földvári haláltábor). Honnan ered vonzódásod a 20. század történelme iránt, miért ezek a korszakok kerültek érdeklődésed középpontjába?
– Lehet, hogy a csillagok rendelték így, vagy a Jóisten, nem tudom. Mindenesetre emlékszem, hogy amikor elemistaforma gyerkőcök voltunk, anyai nagyszüleink rengeteget meséltek. Akkor egyszerű mesélésként fogtam fel az egészet, ma már szinte biztos vagyok benne, hogy nagyapám s nagyanyám inkább azért elevenítették fel újra és újra a nyolctagú család második világháborús élményeit és a világégés utáni újrakezdés gyötrelmeit, hogy ezáltal megkönnyebbüljenek kicsit. Soha nem untam ezeket a családi meséket, amelyek tulajdonképpen nemcsak a nevében és számbelileg is Nagy család történetének egy-egy mozzanatát, hanem Erdély egy része akkori életének is egy-egy felvillantott képét jelentették, magyarokkal, románokkal, zsidókkal, cigányokkal, részeg és duhaj katonákkal és emberséges szovjet tisztekkel. Merthogy apai nagyapán tanító volt, akit hol a Szilágyságba, hol a Király- vagy pedig a Székelyföldre, azaz haza rendeltek a nép csemetéit betűvetésre oktatni. És úgy éreztem, hogy ezeket a történeteket meg kell örökíteni, tehát egy – azóta ki tudja, hova lett – füzetembe leírogattam. Apai nagyapám sajnos igen korán elment, óvodások voltunk még, amikor 1965-ben egy esős napon a család s a falu kikísérte a középajtai temetőbe, róla csak nagyon halvány emlékeim maradtak. Például az, amikor egyszer Dani öcsémmel egy éjszaka lepottyantak az ágyból, s az, amikor ebédet vittünk neki, midőn a falu férfijai kalákában építették az új iskolát. Apai nagyanyánk a nem kevésbé népes Benkő család legtöbbjéhez hasonlóan inkább dolgozott, mint beszélt, de azért néha-néha volt egy-két olyan megjegyzése, hogy a kulákosításkor mindenüket elszedték a kommunisták, aztán a családban a szárazajtai vérengzésről is szó esett, s ezek is kíváncsivá tettek: egyszer utána kéne nézni. Csak hát, tekintettel az akkori körülményekre, ki kellett várni azt az időt, amikor ideje van a szólásnak. S mert mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak, ideje lett a szólásnak is. Olyan negyedszázad múltán pont avval a kettősséggel találtam szemben magam, mint a családban azelőtt: a történéseket átélt emberek lelki megkönnyebbülési szándékával, vagyis azzal, hogy az iszonyú drámák évtizedeken át cipelt terhét most végre kibeszélhetik magukból, a másik „oldalon” pedig ott álltak – és még állnak! – azok, akikben az emlékek elevenen élnek, csak érthető vagy érthetetlen okoknál fogva nehezebben ered el a beszély. Amikor első kötetemhez, a Szárazajtához gyűjtögettem a megélt és elmondott történelemcserepeket, sok olyan emberrel is találkoztam, akik a maguk látta és élte történet fonalát tovább göngyölítették: a földvári, a foksányi, a tighinai, a szibériai fogolytáborokig, az ötvenes évekig, az 1956-os magyar forradalomig és szabadságharcig s az azt követő megtorlásig. Lehetetlen volt kikapcsolni a magnót és letenni a jegyzetfüzetet. De nem is akartam.
– Nemrég Papp Annamáriával közösen impozáns munkát tettetek le az asztalra, Fogolysors címmel. Mit kell tudni róla?
– Ez a munkácskánk arra tett kísérlet, hogy láttassuk: körülbelül miért, mi és hogyan történt a második világháborús hadifogoly- és internáló táborokban magyar katonák és polgári személyek százezreivel, az Atlanti-óceán partjától Szibériáig. Nem volt nehéz, hiszen szerzőtársam érdeklődési köre az enyémmel azonos – ezt bizonyítja 2001-ben megjelent Szögesdrót című kötete is –, tulajdonképpen addigi gyűjtéseinkből származó forrásainkat és jegyzeteinket kellett bővítenünk és összeraknunk. De könnyű sem volt, mert szerzőtársam egyben feleségem is, hadd ne elevenítsem fel a készülő kézirat egy-egy mondata feletti, a számlák és a család költségvetése közötti összeférhetetlenségekből eredő gondokkal fűszerezett vitáinkat… Ami fontos: annak felvázolásával próbálkoztunk, hogy a vonatkozó időszakban a lágerekbe hurcolt magyarok hogyan élték meg a fogságot mint állapotot és mint életkörülményt nyugati, közép-kelet-európai – ezen belül romániai –, illetve szovjetunióbeli táborokban. Levéltári források segítségével megpróbáltuk megvilágítani az el- és meghurcolás jogi hátterét, az oral history, azaz az élő visszaemlékezések révén pedig azt, hogy mindez mit eredményezett, s azt hogyan élték meg vagy át az emberek. Azt hiszem, hogy újdonságokkal is szolgáltunk azzal, hogy megpróbáltunk betekintést nyújtani nyugati és romániai lágerekbe is, a második kötetben közölt levéltári források pedig valószínűleg fogódzót nyújthatnak bárki számára, akit a téma érdekel. És nem titkolom, hogy egyben arra is megpróbáltunk válaszolni: a történetkutatásban gyakran lenézett és mellőzött oral history tökéletes kiegészítője az akadémikus, többnyire csak levéltári forrásokra, illetve korábbi tanulmányokra, munkákra alapozó történetkutatásnak. Egyszerűbben: ha igazán árnyalni és láttatni akarjuk azt, amit a levéltári források rögzítenek, meg kell kérdezni a kor tanúit is, mert csak így válhat belülről is láthatóvá, tehát érthetőbbé, teljesebbé a történet.
– Sokak szerint szociografikus, tényfeltáró munkáiddal tabutémákat feszegetsz. Szerinted melyek a mai magyar – és közép-kelet-európai – történelem, önismeret tabutémái?
– Szerintem a magyarság ma egyetlen és nagy tabutémával szembesül, mégpedig azzal, hogy nem mer vagy nem akar szembenézni saját közelmúltjával, azaz önmagával. Talán a németeket leszámítva a közép-kelet-európai, posztkommunista államok és nemzetek egyike sem volt még erre képes. Valamiért nem tudja vagy nem meri górcső alá venni azt, hogy a kommunista rezsim idején ki milyen mértékben játszotta el ártó szerepét. Kiemelném ezt a szót, hogy ártó, és akkor az önvizsgálatnak azzal kellene kezdődnie, hogy tisztázzuk ezt a fogalmat. Utána a részleteket. Mert amíg ez nem történik meg, vagy legalábbis nem kezdődik el érdemben, addig itt állunk, tele görcsökkel, előítéletekkel, félreértelmezett vagy félremagyarázott tényekkel, bénító és temérdek vitát okozó feltételezésekkel, a történet pedig legfeljebb arról szól, hogy a sajtó már megint világgá kürtöli: Szilágyi Domokos besúgó volt, Lászlóffy Aladár úgyszintén, Bíró Ferenc nem más, mint Xantus Gábor, és így tovább. És ha holnap kiderül, hogy valamelyik, külföldet, ne adj’ Isten, a Nyugatot megjárt írónk, költőnk, színművészünk, sportolónk, tanárunk neve is előfordul – mint jelentéstevő vagy nyilatkozatot aláíró – a volt politikai rendőrség iratanyagában, a sajtó akkor is címlapon közli a szenzációt. De érdekelnek-e valakit azok a körülmények, amelyek között az illetőnek be kellett mennie a szekura, és el kellett mondania vagy le kellett írnia valamit arról, hogy hol járt, mit látott, kivel találkozott és mit csinált? S hát azok a körülmények, amelyek oda vezettek, hogy valaki azért írt jelentést, mert féltette az apját, az anyját, a gyermekét, vagy egyszerűen „csak” a saját, tyúkszaros életét? És érdekel valakit, hogy miképp épült fel, hogyan működött az a rendszer, kik és hogyan szabták meg a mozgáskorlátokat, a játékszabályokat? De mindennek a tisztázásához természetesen azok is kellenek, akikre a gyanú árnyéka vetül, mert ezeket a kérdéseket nem lehet elintézni annyival, hogy „le vagytok szarva”…
– Milyen fázisban tart a kommunista rezsim bűntetteinek feltárása, a totalitárius rendszerek örökségével való szembenézés? Történtek-e előrelépések ezen a téren, hogyan kéne „jobban” csinálni?
– Hála Istennek, történtek. A rendszerváltást követően ugyan el kellett telnie jó néhány évnek, amíg a kommunizmust feltáró intézmények létrejöttek, de létrejöttek, dolgoznak, és ez a fontos. Az úgynevezett civil szféra, vagyis a különféle ösztöndíjakból vagy saját zsebből dolgozó kutatók kisebb csoportja és néhány civil műhely már korábban lépett, és igen fontos munkákat tett le az asztalra, biztos, hogy ezzel is helyzetbe hozva a döntéshozókat a megfelelő intézmények létrehozásában vagy támogatásában. Azt hiszem, hogy a kettő jól kiegészíti egymást, de – a kérdésre válaszolva – ezt jobban is lehetne csinálni, például azzal, hogy ezek az intézmények megfelelő ösztöndíjakat biztosítanak a történetkutatásra szegődött fiatalabb szakemberek számára. Romániai, erdélyi magyarként azért egy kicsit irigykedve látom, hogy a kommunizmus feltárásában a román kollégák egyre-másra közlik a megismerést, a tisztázást szolgáló, hasznosabbnál hasznosabb munkákat. És egy kicsit aggódva látom, hogy csak a szűk baráti körömből egyre több fiatal és igen tehetséges kutató vállal egészen más munkát – vagy őrlődik valamelyik szerkesztőségben – amiatt, hogy a történetkutatásból és -írásból egyszerűen nem tud megélni.
Ha már itt tartunk: történészi munkásságod mellett újságíró, közíró, riporter is vagy. Előny ez vagy inkább hátrány?
– Szerintem csak azt a kutatót lehet történésznek nevezni, akit a munkája, sőt egész életpályája tesz azzá. Én ettől még nagyon messze állok, és lehet, nem is érem meg, hogy valaha a szó igazi értelmében és tartalmában vett történésznek nevezzenek. Lehet, hogy éppen az újságírás miatt? Persze a kettő kiegészíti egymást, hiszen eddigi – enyhe túlzással a történetkutatás, a történészi munka csoportjába sorolható – köteteim nagyjából úgy íródtak, hogy reggel elindultam eleget tenni flekk-kötelezettségeimnek, és a táskámban ott volt a riportermagnó. Fordítva már nehezebben működik, hiszen a történészi munkához elengedhetetlen levél-, illetve könyvtári búvárkodás már abban a tekintetben is kizárja a napilapírást, hogy belépéskor a zsebtelefont ki kell kapcsolni. A Háromszéknél ez a kettősség meglehetősen jól működött, a lap vezetése kiválóan érzett rá arra, hogy a munkatársaknak a mókuskeréken kívüli „alkotásra” is meg kell adni a lehetőséget. De legalábbis nem árt. Jelenlegi munkahelyemen ez alig válik lehetővé, úgyhogy hamarosan szavamon fogom saját magam. Jó tíz évvel ezelőtt ugyanis a Háromszék szerkesztőségében volt egy meglehetősen csípős megjegyzésem, miszerint újságíró ötvenéves fejjel tegye le a napilapos tollat.
– A magyar újságírásban nagy hagyománya van az irodalmi riportnak, manapság mégis mintha kiveszőfélben lenne ez a műfaj. Te, akit riportszerzőként is ismernek, mit gondolsz erről?
– Azt, hogy irodalmi riportot nem lehet írni sem az irodából, sem két sajtótájékoztató között, sem a napi hírforrások kínálatának válogatása közepette. Mert a mai romániai magyar újságírásban dolgozók nagyjából ezzel szembesülnek: rohanás a napi anyagért, nehogy a lap lemaradjon valamelyik politikus nyilatkozatáról, s nehogy a másik lap megírja előle vagy előtte, hogy az országút harmadik kanyarjában felborult egy autó, négyen haltak meg, két súlyos sérült pedig a kórházban.
– A közelmúlt történelmének „fehér foltjait” igyekszel eltüntetni munkáiddal. Melyek azok a még feltáratlan, feldolgozatlan témák, amelyekkel foglalkozni kívánsz a jövőben?
– A történetkutatás olyan tudományág, amelyben soha nem lehet lezárni egy témát. Mindig akad újabb forrás, újabb adalék, amely tovább árnyalja a képet. Tehát tovább búvárolnám a Szárazajta-aktákat, a második világháborús hadifogságot és internálást. 1956, maga az egész év, az olvadástól a magyar forradalomig és szabadságharcig, annak leveréséig és az azt követő megtorlásig igen izgalmas, főleg tanulságos, de szerintem csak részben feltárt fejezet. Én nem mennék el amellett, hogy például 1956-ban milyen szerepet játszott a romániai, ezen belül a magyar értelmiségi és politikai elit (a kettő nem mindig ugyanaz!) a közvélemény formálásában vagy a fejlemények alakulásában. Mert ha megvizsgáljuk a forradalmat megelőző, illetve azt követő időszakot is, lehetetlen fel nem fedezni azokat a mentalitásokat, amelyek ismeretében érthetőbb például a megtorlás teljes fájdalomtörténete. És akkor hol van a kulákosítás, az államosítás, a kollektivizálás? És hol van 1968, a prágai tavasz bennünket is érintő, számunkra is igen tanulságos fejezete? Egy ember kevés ehhez, talán tíz is, talán több is. Tudom, hogy ezeken a témákon is már dolgoznak szépreményű fiatal kutatók, de csak a romániai magyarság jelenkori történetének a kutatására rá lehetne állítani kisebb történész-hadsereget, és nyugodtan állítom, élete végéig lenne munkája. És akkor nem kellene vitáznunk például arról, hogy a felekezeti iskoláknak van-e vagy sincs létjogosultsága. Vagy arról, hogy erdélyi érdekeink alakítása mi mentén ne haladjon ahhoz, hogy a közelmúlt hibáit megint el ne kövessük.
Benkő Levente
1961. június 13-án született Nagyajtán. Általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. Sikertelen egyetemi felvételi és katonai szolgálat után a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalatnál dolgozott előbb szakképzett lakatosként, majd egy petrozsényi tanfolyamot követően technikusként. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa. 2003-tól a kolozsvári Krónika riportere, rovatvezetője. 1997-ben elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot, 2006-ban pedig a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007).
