A könyv, amelynek alcíme: Egy kún eredetű fejedelem a román államiság kezdeteinél1, tavalyi megjelenésekor bizonyos fokú élénkséget váltott ki, s ezért sokáig vártam történészeink izgatott recenzióit, miután van egy-két nagyon érdekes magyar vonatkozású újdonsága is; ám, ha íródtak is ilyenek, nem kerültek a nagyközönség szeme elé, ezért megint csak én, sokat kárhoztatott műkedvelői buzgalommal, vagyok kénytelen a figyelmet felhívni rá.
Maga a főtétel, hogy Negru Vodă, Nagy Basaráb apja a „dzsingiszidák” közé tartozik, amennyiben Batu kán unokája volt, s hogy egyáltalán, a havaselvi első politikai formációk erősen kún (kumán) vonatkozásúak, természetesen eddig is közismert volt. A fiatalabb olvasók, ha máshonnan nem, ismerhették Mircea Eliade: Zamolxesztől Dzsengiszkánig című tanulmányából, amely nemcsak a Basarab – román fejedelmi és dinasztianév – „türk” megfejtését veszi kiindulópontul, hanem több farkastotem sajátságos „kharmikus” összetalálkozását, egyesülését, a latinét, a trák-gétáét és a mongolét, mintegy „mély-történelmi” szimbólum gyanánt.
Annál érdekesebb, hogy a szerző, Neagu Djuvara egyetlen szóval sem hivatkozik Mircea Eliade tételeire, nevét is csak egyetlenegyszer, egy mellékes vonatkozás kapcsán említi. (Arról értekezve, hogy a román történelemírásban éppen azok, akik a legnacionalistább szólamokat rivallták, nem „tiszta” román származásúak voltak, mert mindeniküknél akad egy-egy görög, örmény, lengyel és zsidó nagymama.) És még érdekesebb, hogy Djuvara nyíltan szakít a román történetírás hagyományos és hivatalos koncepcióival: nem az állandóságot, nem a stabilitást, nem a folytonosságot keresi a történelemben. Ami a római birodalom után az új Európát megszülte, az éppen a mozgás, mondja; azok az Ázsia mélyéből indult, egymást követő hullámok, amelyek Európába sodorták, azaz nyugatra vetették a hunokat, akik majd mozgásba hozzák a germán népeket, emezek pedig a maguk részéről a szlávokat, majd végül jönnek az újabb nagy turáni hullámok, avarok, bolgárok, magyarok, besenyők, úzok, kumánok (kúnok). A román fejedelemségek (vajdaságok), vallja, közvetve az utolsó hullám nyomán, a kúnok közreműködésével keletkeznek, akiket viszont az 1240-es mongol áradat lökött ide…
Állításait roppant érdekesen fejtegeti, (például egészen új megvilágításába helyezi Róbert Károly posadai katasztrófáját is), ehelyen azonban csak egy-két olyan apróságra térhetek ki, amelynek magyar vonatkozásai nagyon is figyelemre méltóak. Ezek közül talán a legfontosabb Negru Vodă Havasalföldre, azaz Munténiába érkezésének időpontja: 1290! Azért fontos ez, mert Djuvara határozottan állítja, és elemzésekkel bizonyítja, hogy Negru Vodă nem délről, Bulgáriából érkezett ide, ahogyan sokan állították, és nem is keletről, Moldova felől, hanem északról, éppenséggel Magyarországról jött, bizonyára népes kíséretével a Déli Kárpátok és az Al-Duna közé!
A szerző nem sokat elmélkedik az időpont fölött, pedig megtehette volna. 1290 ugyanis IV. László („KÚN LÁSZLÓ”) meggyilkolásának éve. Miután a királyt kún udvaroncai gyilkolták meg (bár valószínűleg mások felbujtására), a dél-erdélyi kúnok legelőkelőbb vezetője nyilván indokoltnak látta, hogy a Kárpátoktól délre keresse a biztonságot, ahol feltételezhetően vele rokon kenézek éltek. E mozzanat felveti újból IV. László korának újraértékelését; nyilván nemcsak a pápasággal és az oligarchiával való összetűzései miatt rajzoltak olyan negatív képet róla és koráról, hanem mert anyai nagyapja, Kötöny kún király révén a nyugati (és bizánci) dinasztikus hálózattal szemben egy más keleti dinasztikus szövevényhez tartozott; Kötöny többek közt számos orosz fejedelmi családdal is rokonságban állott. Ugyanakkor Negru Vodă, Thokomér rangja, mint Batu unokája és Dzsingiszkán dédunokája ugyancsak érzékelteti, hogy a király környezetében lévő kúnok nemcsak amolyan lézengő ritterek, azaz nyögerek voltak, hanem messzire nyúló kapcsolatokkal rendelkeztek. (Ez évben halt meg Erzsébet, Kötöny leánya is Magyarországon, a kún „anyakirályné”.)
Noha Djuvara jóhiszeműen és bőségesen használ magyar forrásokat, és feltételezhetően kitűnő munkatársra talált szerkesztőjében, S. Skultétyben is, mégis felmerülnek nála olyan félreértések, amelyek talán a források másodkézből való ismeretéből származnak. Például, nagyon helyesen, visszautasítja az 1989-ban Pesten megjelent Erdély rövid története című kiadvány elfogult és elavult Anonymus-ellenes nézeteit, ugyanakkor e kötet „nacionalista” szerzőinek tulajdonítja azt a „névkifacsarást”, miszerint Menumorotu, vagyis Ménmarót IX. századi bihari fejedelem neve marót mént, azaz „morva csődört” jelentett volna. Nos, ezt nem e kötet szerkesztői találták ki. Ugyanis magánál Anonymusnál olvasható, hogy a magyarok azért hívták mén-nek, mert sok „barátnője” (amica-ja) volt. Hogy létezett-e valóban a korabeli magyar „közvéleményben” egy ilyen elterjedt vélekedés? – azt persze nem lehet tudni. Azt viszont igen, hogy Anonymus nagyon szerette a szójátékokat, s amikor alkalma volt, élt is velük. (Lásd egyes helynevek, pl. Munkács és Csongrád nevének naiv, de inkább játékosnak tekinthető etimológiáit stb).
Még mindig Anonymus az, akit sokan a román-magyar viszonylatú történetírás állandó botránykövének tartanak, ahol Djuvara is elakad. Az Anonymusnál előforduló, egyes kora- vagy közép-középkori népelnevezésekről van szó! Máskor meg népesség-megnevezésekkor. Többek közt arról, hogy a X–XIII. századokban felbukkanó blacus, blaccus név többnyire nem azonos a később már csak blachusnak, illetve leginkább valachusnak írt népnévvel, a románság régi elnevezésével hanem egy bolgár-török törzs neve!
Djuvarának nemcsak bátorsága, de megfelelő tájékozottsága is van ahhoz, hogy meghaladja kétszáz év beidegzett, sőt besulykolt nacionalista koncepcióit – ebben az egy kérdésben azonban mégsem vállalkozik frontáttörésre. Ami főleg azért feltűnő, mert Rásonyi László2 kiváló magyar turkológus korábbi műveit is jól ismeri, idézi is az érintett térség helyneveinek és történelmi személyneveinek értelmezésénél. A blakok, azaz bulakok kilétéről szóló tanulmányát azonban nem veszi figyelembe. Nem is azt várná el az ember, hogy elfogadja Rásonyi megállapításait esetleg, de legalább azt, hogy megtárgyalja és elutasítsa: azonban egyszerűen nem vesz tudomást róla.
Rásonyi László e kérdésről írt népszerűsítő művét, a Hidak a Dunán címűt (alcíme szerint A régi török népek a Dunánál; a régi török itt azt jelenti, hogy az oszmán hódítás előtti!) e mondatokkal kezdi: „A Hidak a Dunán” azokat a török népeket szimbolizálják, amelyek a VI.-tól a XIV. századig a bulgár, a magyar és a román történelemben sorsformáló szerepet játszottak beolvadásukkal, e három nép államalkotó képességét, katonai erényeit gyarapították, és így a rájuk való emlékezés mintegy közösségi tudatot fejleszthet, érzelmi hidat verhet a három nép között”… Sajnos, Rásonyinak e reménykedésére, egy ugyancsak tatár tagadó szóval azt felelhetnénk, hogy: alma! Vagyis nem következett be, sajnos, még Djuvaránál sem.
Ezen azonban nem lehet csodálkozni, hiszen a hivatásos magyar történész-testület sem fogadta még el, még Györffy György sem, aki nem volt hajlandó elvetni oly tetszetősnek tűnő elméletét az Anonymus-műről, miszerint az egy „regény-szerűség”. A furcsa viszont az, hogy e felismerés oly későn következett be, holott már régen foglalkoztatták a történészeket az olyan adatok, mint pl. a középkori utazó ferenceseknél (akik a mongol kánhoz mentek követségbe) vagy Rogerius Baconnél, akik feljegyzik, hogy a blacci nevű népek a hunok és a magyarok régi országából, Baskiria tájékáról jöttek! Az érdekes és fordulatos tényfelismerés történetét a remélhetőleg rövidesen megjelenő Djuvara-könyv fordításának jegyzet- és kommentáranyaga kimerítően fogja ismertetni. Mindenesetre izgalmas könyv.
1Neagu Djuvara: Thocomerius–Negru Vodă. Un voievod de origine cumană la începuturile ţării româneşti. Humanitas Kiadó, Bukarest (2007), második, javított és bővített kiadás. (N. Djuvara 1916-ban született Bukarestben, 1940 óta Franciaország, Svédország s különböző afrikai országok egyetemein és diplomáciai szolgálataiban működött. 1990-ben hazatér és a bukaresti egyetem profeszszora.)
2Rásonyi László: Hídak a Dunán. A régi török népek a Dunánál, Magvető Kiadó, Budapest 1981. Könyve 48–81. lapjain ismerteti a bulak-blachus kérdésre vonatkozó irodalmat, a 141. oldalon tárgyalja Negru Vodă családfáját; a posadai csata időpontját tévesen 1339-ben adja meg, 1330 helyett.
