"Rágódj csak, hogy ne ítélj elhamarkodottan"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 18. (512) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A villamos, amivel integetnek
Papp Attila Zsolt
Párbeszéd a kor tanúival - Beszélgetés Benkő Levente történésszel, közíróval
Szőcs István
Könyvismertetés - Thocomerius: Fekete Vajda - Egy könyv a román államalapításról
Kinde Annamária
Virtuálok
Jancsó Miklós
Szeretők
Bálint Tamás
Mindig ugyanaz
Nagypál István
Holdkóros mélabú
Kréta-térképed
Dimény Lóránt
27
Vincze Ferenc
Hegyeink domborulnak
Lászlóffy Csaba
Bepillantás a Nietzsche-breviáriumba
Benő Attila
Újabb magyar szótárak és a külső régiók magyar nyelvváltozatai
Mike Ágnes
Esszé az esszéről
Gagyi Ágnes
Skandináv belülnézet 4. - Doppler 2.
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Con amabilità Asz-dúrban
Októberi évfordulók
Hírek
 
Jancsó Miklós
Szeretők
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 18. (512) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

Ahogy öregszem, túl a hatvanon, csendben, valamiféle titokzatos, misztikus erőnek engedve, újrarendeződnek emlékeim. Az évtizedek alatt megkövesedett belső értékrend lassan felborul, az utórendeződés elkerülhetetlen tárgyilagossága következtében eltűnnek a  sokáig igaznak tartott baráti, szerelmi, munkahelyi  kapcsolatok, és halkan, az emlékszínpad félhomályából előlépnek a fénybe azok az igazi barátok, munkatársak és asszonyok, akik több, jobb és nemesebb szerepet játszottak életemben, mint ahogy azt valamikor, a játék pillanatában hittem.
Ebben a furcsa,  magam nem kívánta emlékleltárban egyre többet gondolok Évára.
Egy asszonyra, akinek szerelme végigkísérte életemet.
Férjes asszony volt, én pedig a barátja voltam, hogy ne mondjam a néha durván hangzó szót: szeretője. Ha egészen véletlenül társaságban találkoztunk, úgy tettünk, mintha nem ismernénk egymást. Előfordult máskor, hogy a játék kedvéért bemutatkoztunk egymásnak. Ez is a mi kis vagy nagy komédiánkhoz tartozott: megcsalni a világot, így őrizve azt, ami a miénk, csak a miénk: a tiltott gyümölcs izgalmát.
De titkolt szerelmünk konspiratív játékocskáitól függetlenül, ő volt számomra az Asszony, a mindig elérhető, az érzéki, a Nő, akit bármikor megkaphattam, amikor megkívántam.
Ha reggel hívtam, a munkahelyén, és mondtam: látni szeretném, egy órán belül nálam volt. Vagy az ő lakásán találkoztunk, ha a körülmények ezt lehetővé tették.
Soha nem mondott nemet több mint negyvenéves kapcsolatunkban.
A lehetetlent is megtette, hogy bár egy fél órára láthasson engem az éppen üres lakásában, barátnőtől kölcsönkért szobában, netán a szomszéd kertjének szerszámraktárjában. Hogy ott vad, féktelen öleléssel szeressük egymást.
Azt hiszem – nem, nem hiszem, ma már biztos vagyok benne –, az igazi szexualitást általa ismertem meg, tőle kaptam azt a vad, felemelő vagy lealacsonyító állati érzést, ahogyan hím kívánja a nőstényt, szerelem nélkül, lírai ömlengések nélkül – minden érzés és lelki cicoma mellőzésével.
Megismerkedésünk a maga módján bizarr volt, furcsa, szokatlan. Egy barátomnál boroztam, amolyan  „rég nem láttuk egymást” találkozás volt. Lehettem akkor 20-22 éves. Elfogyott az ital, felajánlottam vendéglátóimnak, lemegyek a közeli üzletbe bort vásárolni. (Ha már megittam a borukat, gondoltam, én is hozzájárulok a baráti berúgáshoz). És lőn: megvásároltam az italt, visszaindultam a panelház felé, ahol barátom lakott családjával.
Előttem egy rendkívül csinos, fekete hajú nő, karján pólyás gyerekkel, szintén a már említett panelház felé tartott.
Ő is belépett az ajtón, majd megállt a lift előtt, akárcsak én. A felvonó hangos zökkenéssel megérkezett. Beléptünk a fülkébe, a 450 kilóra tervezett mozgó kalitkába. Magyarul kérdeztem:
– Hányadik emeletre tetszik menni?
– A hetedikre – nézett a szemembe
– Én is a hetedikre – válaszoltam, és megnyomtam a hetes gombot.
Néztük egymást: szép tiszta kék szeme volt. Ma is emlékszem arra a nézésre. A bor tette vagy valami más, férfit bátorító tekintetre fellángoló ősi támadó hímösztön, nem tudom. Néztem, és megszólaltam.
– Meg akarlak csókolni.
A fekete hajú nő, miközben továbbra is a szemembe nézett, gondolkodás nélkül  felém nyújtotta  érzéki ajkait. Végigcsókolóztuk – köztünk  az alvó csecsemő – a hét emeletet.
A lift megállt. Biztos vagyok benne, ha a panelház mondjuk harmincemeletes és a felvonó lassabban döcög felfelé, végigszeretkezünk néhány liftstációt. Így abba kellett hagyjuk, amit jóformán el sem kezdtünk.
– Mikor látlak? – kérdeztem.
– Amikor akarod – válaszolt.
Gyorsan megbeszéltünk  egy találkozót. Kiléptünk a liftből és elváltunk. Mint utóbb megtudtam, bár ennek semmi jelentősége,  ő is  látogatóba ment egy rokonához.
Másnap találkoztunk. Vad, esztelen szeretkezések után kimerülten feküdtünk egymás mellett. A nevét is akkor tudtam meg. Azt is, hogy öt évvel idősebb nálam, 27-28 éves, két gyereke van, férje. Boldog családi életet élek – mondta meztelenül és nagyon komolyan, anélkül, hogy pillanatra is észrevette volna a kijelentés helyzet adta groteszkségét.
Nem zavart sem akkor, sem azután furcsa ismerkedésünk félreértelmezhető ténye,  nem vontam le magamnak asszonyelmarasztaló következtetéseket a hamar megtett „igen”-ből.
Utólag természetesen megértettem, hogy Éva is ugyanazt érezte, amikor meglátott engem, mint amit én éreztem találkozásunk pillanatában. Ő sem töprengett sokat azon, mi illik, mi nem. Engedelmeskedett egy addig soha nem ismert érzésnek. Ahogy  tettem én is.
Valahol minden vonatkozásban sokkal egyszerűbb volt viszonyunk, mint egy zűrzavaros érzelmekkel, rövid szakításokkal, hosszú vádaskodásokkal, anyagi gondokkal tarkított kapcsolat, netán házasság.
Szeretők voltunk, csak és csupán azok.
A randevúink nemegyszer akadályokba ütköztek: többnyire nem volt légyottra alkalmas lakásunk. Nekem akkortájt éltek még a szüleim, Évának családja volt. Ugyan évek múltán vásároltam egy autót, annak csomagtartóját berendeztem „fürdőszobának”: egy műanyag kannában mindig volt kézügyben (bocsánat a pontatlan kifejezésért) tíz liter víz, szappan, két tiszta törülköző, pokrócok – de ez mégsem volt az igazi. Végülis valamelyest helyettesítette a lakást, én pedig nagyon fiatal voltam még ahhoz, hogy érzékeimet lényegében befolyásolja a szerelmi környezet, komfort: fehér lepedő, paplan, fürdőszoba, halk zene, ital stb. Mint ahogy később az említett kellékek fontos, majd meghatározó szerepet játszottak szerelmi-szexuális életemben.
Kivéve, ha Évával  szeretkeztem.
Gondolom, Éva a férjét is szerette. Vagyis – nem tudom. Tény, eszébe sem jutott miattam  elválni. Mint ahogy az én életemben is jöttek-mentek a nagy szerelmek, hosszabb-rövidebb ideig tartó viszonyok. Az évekig tartó szerelmek és kalandok mellett azonban Éva volt az állandó szerelmi partner, tőle kaptam meg a soha meg nem unható szexuális kapcsolatot, az utána bekövetkező csodálatos megbékélést magammal, sorsommal.
Ha belefáradtam a soros szeretőmmel immár egyhangúvá laposodó szeretkezésekbe (nem akartam nősülni, élveztem a diktatúra idején a magánélet nyújtotta szabadságillúziót), azonnal hívtam Évát telefonon. Csupán annyit kellett mondanom: Találkozzunk.
És ő soha, soha nem mondott nemet. Érezte a hangomon, hogy kell, hogy kívánom és azt is érezhette: most kell és most kívánom.
Bevallom, talán inkább magamnak – ugyan kinek másnak? –, egyszer sem kellett sokéves kapcsolatunk során szerelmi életünket változatossá teendő, különböző, fantáziát ajzó, erotikus pozíciókat kitalálnunk, netán szexlapokat néznünk  lankadó érzékiségünk fokozására. Úgynevezett szerelmi előjátékra sem volt szükség szeretkezéseink előtt: mindig, minden helyzetben vad intenzitással kívántuk egymást.
Első házasságom során is – természetesen – vagy rendhagyó módon – megmaradt nekem Éva mint szerető. Amikor megtudta, hogy nősülök, felhívott telefonon és őszintén gratulált nekem. Talán eszébe sem jutott, hogy jogot formálhatna rám, hogy megsértődjön, amiért mást is szeretek, szerethetek. Tudomásul vette, hogy én számára ennyi – és csak ennyi – vagyok: alkalmi szeretkezések megfelelő partnere. Szeretkezésre alkalmas szerető.
Emlékszem, egyszer a kislánya nagyon beteg volt.
Amikor, erről mit sem tudva, felhívtam telefonon a szokásos „látni szeretnélek”-kel adva tudtára, hogy dehogyis csak látni szeretném, nagyon halkan válaszolt:
– A gyermekemnek 42 fokos láza van.
Majd szünet után sietve hozzátette:
– De azért szakítok időt rád. Várlak a szokott helyen.
Most, hogy visszagondolok sok év, néhány évtized után arra, hogyan mondotta ezt nekem akkor, egyre biztosabb vagyok abban, hogy Éva – a maga szerény és nem tolakodó módján – szeretett engem. Talán ő sem fogalmazta meg, de én lehettem számára az a bizonyos „igazi”. Ha ugyan két ember kapcsolatában létezik efféle – nem csupán a regényekben és az érzelmes-érzelgős filmekben.
Néha évek is elteltek – és nem találkoztunk. Majd igen, és akkor,  szenvedélyes ölelkezéseink után Éva megmutatta felnőtt gyermekei fényképeit. Majd később unokáit kellett megcsodálnom, miközben immár békésen és meztelenül hevertünk egymás mellett.
Furcsa volt látni, így, ilyen formában, vetkőzés és öltözés között, az idő múlását. És megtapasztalni az érzelmek, vágyak alakulását – és csendesedését.
Találkozásaink alatt egykori mohó, ismétlődő szeretkezéseink idővel már csak egy-egy szerelmi aktussá szelídültek. Ahogy korosztályombéli barátom fogalmazta alkalmi barátnőjének a maga alpári módján: repetára már csak a jövő héten kerül sor, kedves.
Idővel megértettem Éva férjének is a szerepét saját házasságtörténetében. Tudott kapcsolatunkról, szinte biztos vagyok benne. Neki is volt valakije, egy ifjú hölgy – ahogy azt Éva közönyösen elmesélte nekem néhány szóban két ölelés között. Ami összetarthatta mégis őket: a gyerekek, az unokák, a megszokás, a beletörődés, a közös gondok stb. Az, ami házasságok ezreit élteti.
Az én magánéletem változatosabb volt, mint az övé: elváltam, újranősültem, fel-felbukkanó barátnők színesítették életemet (már amennyire a kalandok valóban színesítik az életet) – Éva azonban, mint mondottam már, megmaradt nekem, mint az állandó asszony, aki bármikor megbocsátással fogadja hűtlen kedvesét. Emlékszem, egyszer Solvejgnek szólítottam, ő nem sértődött meg ezért, nem is tudta, ki lehetett az a Solvejg, de mert én kereszteltem el hirtelen, elfogadta ezt a furcsaságot is tőlem, mint annyi mást. Mindent.
Bevallom, egyre ritkábban telefonáltam neki: öregasszony lett, de a szememben – néha ágyamban és emlékeimben – még mindig ő volt a széptestű, kívánatos Nő, akinél az sem zavart, hogy mikor megcsókoltam, éreztem: protézist visel. Felső és alsó protézist.
Mégis, mindezek ellenére, minden izgatott, ami ő volt. Csak egyre ritkábban izgatott, de erről egyikünk sem tehetett. Tudomásul kellett vennümk: öregszünk.
Néha véletlenül is találkoztunk: egymásra mosolyogtunk, ő, az öregasszony, én, az öregedő férfi, aki még próbáltam tartani magam sportolással, diétázással.
Boldognak mondott, kiegyensúlyozott családi életemet már alig zavarták családon kívüli érzelmi vagy érzéki fellángolások. Maximum egy-egy múló betegség tette változatossá eseménytelen házasságom hétköznapjait.
Teltek a hónapok, nem is gondoltam Évára. Egy alkalommal, könyveimet, folyóirataimat rendezgetve, talán véletlenül,  kezembe került egy napilap régebbi, pár héttel előbb megjelent száma. Szórakozottan beleolvastam az ujságba, még a halálhirdetések rovatot is átfutottam.
És hát, igen. Ott volt Éva neve is. Fekete keretben. Elolvastam a rövid hírt. Váratlanul elhunyt.... gyászolja szerető családja, gyermekei, unokái, ismerősei...
Egy barátom, aki gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, vallotta: nincsenek véletlenek. Bízott abban, hogy felépül. Figyelte, kereste a jeleket, a ki tudja honnan érkező-jöhető üzeneteket, a neki szóló misztikumba burkolt útmutatást és bátorítást: az utat a gyógyulás felé.
Ő jutott eszembe, amikor sokáig kezemben tartva az újságot, nem gondoltam semmire. Talán csak arra: nincsenek véletlenek. Valószínű, soha nem tudom meg Éva halálát, ha valaki nem adja kezembe az újságot. És ha nincsenek véletlenek, van más is az életünkben, vagy azon túl, amiről sejtelmünk sincs, csak néha megérzésünk támad fájdalamas pillanatainkban arról a bizonyos ismeretlen tartományról, ahonnan utazó még... De ez már Hamlet.
Halálában sem vállalhattam Évát, állapítottam meg furcsa tárgyilagossággal. Igaz, nyugtattam magam, nem is illett volna, hogy én, a szerető, ott legyek a temetésen. Szinte biztos vagyok ma már abban, hogy viszonyunk ismert volt Éva családjában (csak minket ez egyáltalán nem érdekelt), és jelenlétem megalázta volna a férjet. Vagy a hozzátartozókat. Vagy Éva emlékét. És, talán, nem utolsó sorban, engem is.
Barátomra gondoltam, aki hitt  gyógyulásában. És bízott, túl ezen, hogy egyszer újra találkozik azokkal, akiket szeretett. Valahol, egy másik dimenzióban. Mert véletlenek nincsenek... mondotta egyre soványabban, fehérebben, megszállottabban, akárhányszor találkoztunk.
Elmosolyodtam: tényleg, mi lenne, ha én is találkoznék Évával valahol, túl minden földi gondon, túl valamikori életünket, érzelmeinket  satuba szorító, írott-íratlan viszonyrendszereken?
Elképzeltem: Éva már várna engem, a később érkezőt, valahol a bárányfelhők mögött szerényen  félrehúzódva. Én meghatottan üdvözölném elhunyt barátaimat, rokonaimat, szüleimet, miközben tekintetemmel Évát keresném. A háttérből intene nekem, rámosolyognék, mint annyiszor a földi létben, és egy alkalmas pillanatban odasúgnám neki:
– Mikor és hol találkozunk? Titokban persze, ahogy megszoktuk...
És egy alkalmas pillanatban egymást szorosan ölelve elbújnánk a legsötétebb felhő védettségébe. Sőt ami biztos, biztos (mit lehet tudni, ott fenn nem kíváncsiskodnak-e túlságosan?), nevetve-játékosan magunkra húznánk egy sűrű, tejfehér bárányfelhőt. Hogy még az angyalok se lássák, mit művelünk ott, ahol, gondolom, nem illik ilyesmit csinálni.
Mert még ebben az elképzelt túlvilági életünkben is következetes komédiások maradnánk – kacérkodtam magamsajnálóan elképzelt, Időhöz nem kötött végzetünkkel. Tovább játszanánk, a világűrben is, a mindkettőnknek meggondolatlanul kiosztott szerepet. És eszünkbe sem jutna lázadozni a szerető- szerep ellen, még ott sem, odaát sem: bocsánat, mi egy rossz szereposztás áldozatai vagyunk, nekünk más szerep kell, nem az, amit eljátszottunk. Mert mi igazi szerelmesek vagyunk. Csak erre valahogy, valamiért soha nem jöttünk rá földi életünkben.
 Persze az sem kizárt: a mindentudó Nagy Szereposztó valamikor régen, talán születésünk pillanatában, tréfás-kaján kedvében gondolt egyet és kitolt mindkettőnkkel. 
Alaposan és  végérvényesen.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében