Vannak történetek, amiket el kell mesélni, mondogatta nagyapám az utóbbi időben, s egyre gyakrabban merült emlékeibe. Fakózöld poharát szorongatva el-elmélázott a megkopott konyhai hokedlin. A kitöltött kávé már rég kihűlt ilyenkor, de ez nem zavarta. Néha vissza-visszatért emlékei közül a konyhába, s nagyot hörpintett a pohárból. Egészen más tájakon járt. Láttam a szemén, ami egyre sötétebb és kiszámíthatatlanabb lett, amint elmerült a múlt fel-feltörő hullámaiban, s mintha nem akart volna visszatérni. Csupán a kihűlt, keserű kávé tartotta ott a kifűtött konyha egyik sarkában.
Nagyapám sohasem beszélt a múltjáról, csupán felesleges és unalmas történetekkel traktált. A múltja nem tartozott kettőnk kapcsolatához. Pedig alkalom rengeteg lett volna. Mikor együtt poroltuk a szőnyeget az udvaron, vagy mikor együtt cseréltük a savanyú káposztán a vizet. Álltunk a pince leghűvösebb sarkában a hordó mellett, én a vedret tartottam, ő meg egy vékony slagot ledugott a fahordó legaljára, megszippantotta és hagyta, hogy a már savanyú víz feltörjön. A félig káposztalé halk csobogással töltötte meg a tízliteres vedret, amit aztán vissza kellett öntenem a hordóba. Előtte persze átmozgatta a káposztafejeket, s ami felül volt, azt alulra tette, ami lent, azt felülre.
– A káposztát októberben kell megvenni, vagy legkésőbb november elején – mondta elgondolkozva. – S ügyelni kell, hogy ne legyenek túl nagyok a fejek, maximum egy kilósak, nagyobbak tényleg ne. Azok nem savanyodnak meg rendesen.
Ezek voltak az első instrukciók a káposztáshordó mellett. Miközben tartottam a vedret, hallgattam a káposztasavanyítás csínját-bínját. Ezt is tőle tanultam, hogy csínját meg a bínját. Nagyapám azt is elmagyarázta, hogy mi az a csín. Hogy az ott található a dongák alján, voltaképp a fába vésett vájat. Hogy az a csín. Lehajolt a hordó aljához és mutatta. A donga csínját, és a káposztakészítés bínját. Tartottam a vedret, s néztem a csínt. De akkor, ott a konyhában nem beszélt a káposztáról és arról sem, hogyan poroljuk a szőnyeget.
– Tudod, fiam, vannak történetek, amiket el kell mesélni – mondta immár sokadszor, s a mondat után ismét hoszszasan bámulta a hófehér asztallapot. Ennél a pontnál már kezdett motoszkálni bennem a fölhorgadt gyanú, hogy most megtanulom egy életre nagyapám történetét. Hogy innen nincs visszaút, hiába szándék és akarat, hozzá kell szögeznem magam a székhez, hogy aztán véletlenül le ne essek, ha elaludnék. Éreztem, most megkapom a múltat, bele a képembe, s nézhetem aztán, ha tetszik, ha nem. Mert vannak történetek, amiket csak végigaludni lehet.
– Harmadik napja nem mozdultunk. Néha valaki felugrott, s mielőtt elkaphattuk volna, nekirohant az erdőnek. Aztán sokáig csend. És a hirtelen durranás. Egy ideje nem is olyan hirtelen. Megszoktuk. Furcsa, de tudod, sosem merült fel bennem, hogy az erdő fele futót utoljára látom. Az erdő segített, hatalmas volt és mindent eltakart. Csak a durranás, s tiszta időben a felszálló füst. Akár tűz is lehetett volna. Talán az is volt. Harmadik napja nem mozdultunk. Ők sem. Feküdtünk. Arra gondoltam, mi lesz, ha én is rohanni kezdek. Mi lesz, ha már elegem lesz a fekvésből, a tetvekből, a bűzből. Nem lesz semmi, csak egy durranás az egész, mondta egyik nap a mellettem fekvő Molnár. Nem érzel majd semmit, esetleg látod még a füstöt, aztán meleg lesz, és röhögni fogsz rajtunk onnan fentről. Röhögni fogsz, ahogyan itt fekszünk továbbra is, s várjuk, hogy valaki felugorjon. Ennyi lesz, mondta maga elé meredve Molnár, tehát semmi, s rágyújtott, majd legyintett egyet. Talán ő sem hitte. Mármint, hogy onnan fentről…
Őszintén szólva nem igen értettem nagyapám meséjét. Ez a történet nem a káposztáról szólt, de még bár a szőlő helyes megmetszéséről sem. Ezt a nagyapámat nem ismertem. Teljesen ismeretlennek tűnt, valami másnak. De semmiképp rokonnak, a nagyapámnak végképp nem. Egészen más volt, miközben a káposztakészítést magyarázta. És a történet is másnak tűnt. Tele volt pátosszal, érzelmekkel, s mind így.
– Alaposan ki kell válogatni a káposztát, nem csak a mérete alapján vesszük meg. Mindegyik fejet megfogod, mindkét kezeddel, s a két hüvelykujjaddal megnyomogatod. Egyszer itt, aztán ott. Az a lényeg, hogy kemény legyen. Hogy ne tudd benyomni. Mert ha lágy, ha már frissen lágy, akkor a hordóban még jobban meglágyul, s akkor nem fog hersegni a káposztacika a fogad alatt.
Szóval ezt a nagyapámat ismertem, de azt a másikat, ott abban az erdőben vagy erdő előtt nem. Mintha nem is ismertük volna soha egymást. Mikor a káposztáról mesélt, kimért katonás hangja parancsokat szórt. Az erdős történet egészen másképp csengett. Kissé halkabban, kevésbé szikáran, s valami megfejthetetlen egyszerűséggel. Egyszerűséggel, de a mesélni akarás kérlelhetetlenségével. Már sejtettem előre, hogy ezt végig kell hallgatnom. Nincs menekvés, nincs elalvás, még csak félbe sem szakíthatom. A szögek és a szék. Ezek azok a történetek, amiket az öregek mesélni szoktak. Amiket nem lehet kikerülni, elkerülni, elsunynyogni, amiket mindenképpen meg kell hallgatni. Mese nincs, azaz csak a mese van, semmi más. S ha holnap vagy holnapután is elmesélné, akkor minden kicsit másképp történne. Minden. Még az erdő sem ott lenne, ahol volt. De ki tudja, hol volt, vagy nem volt. Ez az, amit már sohasem tudunk meg. Csak a mesét. Azt bizonyosan.
– Harmadik napja nem mozdultunk – folytatta rendületlenül nagyapám. Vártunk. Egyre elkeseredettebben vártunk, a kényszerű csend, a folyamatos suttogás és az állandó köd. Más nem volt. Naponta egyszer ehetetlen moslék. Azt mondták, paszuly. Nem tudom. Esténként egy pohár pálinka. Néha reggel is. Aztán megint semmi. A fák közötti csend. Végül Molnár is felugrott, valami eszeveszett düh gyülemlett fel az arcán, és el-elakadó üvöltéssel a fák közé rohant. A többiek nem üvöltöttek, csak rohantak. Molnár üvöltése percekig visszhangzott. A durranás sokáig késett, s elnyomta az üvöltés visszhangját. Mellettem már nem volt ekkor senki. Másnap, mikor a paszulyt hozták, húsz méterrel arrébb helyeztek. Akkor lettem segéd. Ugyanis Márton főhadnagy bejelentett igényét egy segédre. Azt mondta, ezt mondjuk jóval azután hallottam, hogy segéd lettem, nincs kivel beszéljen, s hogy unja. Én is untam, csakhogy én nem voltam főhadnagy. Így lettem negyednapon Márton legénye. Az volt a feladatom, hogy minden reggel megtisztítsam a puskáját, s odakészítsem a keze ügyébe, és miután ezzel készen voltam, beszélgetni kellett. Hallgatni. Márton főhadnagynak pedig megvolt a véleménye mindenről. Szerinte rendesen kibasztak velünk, mikor ide helyeztek. Jobb lett volna, ha Békáshoz kerülünk. Ott legalább történne valami… de mindegy, ez senkit sem érdekel, mondta aztán és legyintett, mint Molnár. Szerintem Márton főhadnagy félt. Azt hittem, hogy egy hadnagy, pláné egy főhadnagy, nem fél. Tévedtem. Sokat gondoltam aznap Molnárra. Ő is ilvai volt, szinte egy utcában laktunk. Ismertem az apját, egyszer, mikor fát loptam a telepről, majdnem megölt egy fejszével. Szerencsére gyorsabb voltam, így nem is látott rendesen, csak üvöltött utánam, hogy az anyám meg valamit talán nagyanyámról is mondott. Molnáréknál szokás volt üvöltözni. A főhadnagy szerint Molnár gyáva volt, ezért rohant be az erdőbe. Szerintem Molnár bátor volt, s persze egy kicsit bolond, de azt hiszem, ez már mellékes. Üvöltése az apjáéra hasonlított. Az öreg Molnár biztos büszke lett volna rá, de hát nem hallotta. Sokat gondoltam aznap Molnárra. Főleg akkor, mikor nem Márton főhadnagyot hallgattam, aki szerint kibasztak velünk, s itt fogunk megpusztulni a hegyen, s már rég vége lesz az egésznek, mire megtalálnak minket. Vagyis a csontjainkat.
Nagyapám ivott egy korty kávét. Mély levegőt vett hozzá, s tovább bámulta az asztal hófehér lapját. Miközben mesélt, egyre jobban kiegyenesedett a háta, s a haja sem tűnt annyira ősznek. Ezek szerint valahol a Csalhó környékén lehetett az az erdő, fent a hegyekben, ahol a mese szerint még a madár sem jár. Meg az ellenség sem.
Tehát ez nagyapám háborús története. Feltehetőleg minden ilyen korú öregnek van háborús története, ami évekkel egyre színesebb és érdekesebb lesz. Eddig mondjuk egészen hihető a dolog, az erdő, az árok meg az üvöltözve rohangáló emberek. Még ez a bizonyos Márton főhadnagy is egészen valóságosnak tűnik. Persze lehet, hogy csak tizedes vagy őrmester volt, de ez már voltaképp teljesen lényegtelen. Az elmúlt ötven év tényleg megszépít mindent. Csak a káromkodást nem. Eddig nem hallottam nagyapámat káromkodni, még a francot is ritkán emlegette, s most Márton főhadnagy vagy törzsőrmester szerint kibasztak velük. Meg velem is, hogy mindezt végig kell hallgatnom, minthogy már szinte éjfél van. Az emberek általában mindig olyan dolgokat mesélnek el, amikre nem vagyok kíváncsi, s persze, ami érdekelne, arról mélyen hallgatnak. Nagyapám is, a másik nagyapám és apám is. Csak a jól bejáratott és kitalált történeteiket szajkózzák. Ami érdekelne, arról nem beszélnek. Habár ki tudja, hogy ez után a történet után érdekelne-e még bármi. Mert az embernek vannak határai, hogy mit bír és mit nem bír. S nem bírom sokáig a végeláthatatlan, értelmetlen történeteket, amiknek se elejük, se végük, pláné közepük nincs. És gyanítom, ez egy ilyen történet. Szóval nagyapám nem szokott káromkodni, se csúnyán, se szépen. Mindig kimért és megfontolt volt. Főleg miközben a káposztasavanyítás tudományát magyarázta.
– És a fejek közé, majd’ elfelejtettem, csombort is kell tenni. Csombort, tormát és fokhagymát. Minél többet, annál jobb.
Rendben, teszek majd tormát is, meg fokhagymát is, meg azt a csombort is. Gondolom, ez az a hordó tetején úszkáló sárgászöld növény, aminek olyan átható szaga van, hogy a hányinger kerülget. Nem egyszerű ez a káposztacsinálás.
– Ötödnap kiderült, hogy a főhadnagynak megint nem volt igaza. Reggel éppen a puskáját tisztítottam, mikor hirtelen lőni kezdtek. Először csak távolról hallottuk a lövéseket, majd egyre közelebbről, s végül a golyók már itt süvítettek a fejünk fölött. De nem volt kire visszalőni, mivel előttünk az erdő, s benne a nagy köd. Alig láttunk valamit. Néha egy felvillanó torkolattüzet, egyebet nem. Parancsunk volt, hogy csak biztos célpontra lőjünk. Olyan nem volt, tehát ültünk és vártunk. A biztos célpontra. Ezek meg vérszemet kaptak. Éppen mondani akartam Márton főhadnagynak, hogy talán igaza volt, s tényleg kibasztak velünk, amikor hirtelen elsötétedett minden.
Na, helyben vagyunk. Nagyapám megsebesült. Ezt sem tudtam. Pedig nem is látszik rajta. Egyáltalán nem. Mindene megvan, keze, lába, füle, s még a lábát sem húzza. Bezzeg a másik nagyapám. Annak is van egy története, melyet el kellett nekem meséljen. Azt bezzeg seggbe lőtték az oroszok, szökés közben. Bezzeg azt hitte, hogy velem mindent el lehet hitetni. Bezzeg. Pedig neki is mindene megvan, semmije sem hiányzik, s még csak nem is sánta. De seggbe lőtték, vagy belehuppant véletlenül a nagy rohanás közben egy szögesdrótba. Most komolyan, ez már inkább elképzelhető. Hát ez van, nagyapám megsebesült, s egy nedves pincébe került, ahol legalább egy hétig híg paszulylevesen tartották őket. Még hagymát sem adtak hozzá, panaszolta.
– Ültünk a nedves pincében és vártunk. Senki sem tudta, mire. Talán már nem rájuk, nem hallottunk lövéseket, néha messziről ágyúzást. Ott lent a pincében csak a naponta egyszer megjelenő asszony jelentett valamilyen érzékelhető időt. Beszélgetni senki sem akart. Márton főhadnagyra gondoltam, aki biztos mesélt volna a falujáról, meg arról, hogy megint mennyire átvágtak minket, s itt fogunk megrohadni ebben a koszos és nedves pincében. Aztán egyik nap kinyílt az ajtó, s az alacsony, nagymellű asszony helyett egy nagydarab, vaskos tiszt jelent meg az ajtóban. Egy papírból néhány nevet olvasott fel, köztük az enyémet is. Végre, gondoltam magamban, valami történni fog. Arra volt kíváncsi, tudunk-e járni. Tudtunk.
Szar lehetett ennek a Márton főhadnagynak vagy főtörzsőrmesternek vagy bárminek. Egyfolytában attól félt, hogy meg fog rohadni. Hogy megrohad az árokban, aztán meg a pincében. Mondjuk, szerintem nem olyan könnyű megrohadni. Ahhoz idő kell. Idő és hullamerevség. Több napos hullaállapot. Vele ellentétben az a bizonyos Molnár feltehetőleg minden további nélkül megrohadt odafenn az erdőben, valahol a Besztercei-havasok és a Csalhó találkozásánál. Egy bokor vagy fenyőfa tövében. Ott, ahol még a madár sem jár. Persze ez csak jó lehetett, mert így nem tudták széthordani a rohadó tetemét. Mármint a madarak. Nyugodtan oszladozhatott magában. Pedig ő egyáltalán nem akart megrohadni, csak egyszerűen elege lett a fekvésből meg a tetvekből. Nagyapám ismét kortyolt egyet a fakózöld kávéspohárból. Mint ahogyan a savanyodó káposztalét szokta kóstolni. Beleivott a kóstolóborkánba, s ellögybölte szájában a savanyú vizet.
– És ne felejts el egy méretes követ keresni a tetejére. A legfelső káposztafejekre ráteszel egy négyzet alakú deszkát, s arra a követ. Hogy lenyomja a káposztákat.
Ezt persze nem teljesen értettem, de gondolom a káposztaeltevés ősi és megalapozott tudomány. Nincs miért visszakérdezni, hogy minek is az a kő. Kell és kész. Nincs rá magyarázat, mint ahogyan Márton őrmester félelmeire sem.
– Egy parasztház pincéjében feküdtünk eddig. A falut nem ismertem. Mindenütt teherautók álltak, menetkészen. Kiderült, Márton főhadnagy is megsebesült, s a kórházba nem akart egyedül utazni. Hívatott. Ezért szedtek elő a pincéből. Megkaptuk a papírokat, aztán felpakoltak minket az egyik teherkocsira. A főhadnagy is ott feküdt, alatta két lópokróc, rajta egy tábori hálózsák. Mikor meglátott, felcsillant a szeme. Fiam, mondta, de tovább már nem jutott, mert a mellette ülő orvos szigorúan rápillantott, s ettől ő rögtön elhallgatott. Ültem mellette, s néztük egymást. Láttam, ez neki elég nehezére esik, inkább mondana valamit, de láthatólag félt az orvostól. Ennek én őszintén örültem. Egész úton nem szólhatott egy szót sem, pedig ahogy elnéztem, a száján nem sérült meg. Sokáig utaztunk. Talán három napig is zötyögött velünk a kocsi. Átmentünk a hegyeken, aztán egy hosszú végeláthatatlan síkság következett, majd ismét hegyek. Jóval kisebbek, mint először, de a kocsi ezeket is megérezte. Néha megállt, a sofőr leszállt, szerelt valamit ott elől, aztán ismét elindultunk. Gyakran elaludtam. Nem szólt senki egy szót sem, csend volt. A főhadnagyon láttam, szólna, de amikor éppen kinyitotta volna a száját, az orvos valahogyan mindig észrevette, s leintette. Ha majd beszélhet, gondoltam, elmondja, mennyire kibasztak vele, nem elég, hogy megsebesült, egész úton meg sem szólalhatott.
Kis hegyek meg nagy hegyek. Örökké ez a megkülönböztetés. Nem mindegy, hogy mekkorák azok a kurva hegyek? Mindig csak ezt hallom. Hogy itt ezek tényleg hegyek, amott meg csak dombok vannak. És mégis hegyeknek hívják őket. A hegy az egy dombnál magasabb kiemelkedés. A domb pedig egy hegynél alacsonyabb kiemelkedés. Na, el lehet dönteni. Tessék megállapítani, hogy melyik a domb és melyik a hegy. Nem igazán érdekel ez a hegy-domb vagy domb-hegy problematika. Akit annyira érdekel, az vegye a colostokot és menjen, mérje le. Számolja és adja össze, vagy vonja ki. Néha már tényleg orvos kéne, hogy leintse a hegy- és dombfóbiásokat, s akkor talán magukhoz térnének. Nem egyszerű orvos, nem ám. Pszichiáter. De addig is: hegyre fel, dombról le.
– A kórház rögtön a vasút mellett feküdt. Egész nap hallhattuk a hangosbemondó érces hangját, meg az érkező és induló vonatok tülkölését. A kórterem tiszta volt és rendezett. Külön ágyat kaptam, persze nem messze Márton főhadnagytól, akiről kiderült, nem is olyan súlyos a sebe. Itt, a kórteremben, magunkra maradtunk. Mármint orvos nélkül. Naponta kétszer jöttek. Reggel a kisvizit, délután három fele aztán betódult a terembe az egész gárda. A főorvos, az asszisztensek, meg néha néhány medikus. Ezekből idővel egyre kevesebb lett. A főhadnagy felvilágosított, ez azért van, mert közeledik a front, s szükség van minden orvosra. Még a medikusokat is elvitték. Vagyis őket vitték el először. Nem volt kinél tiltakozzanak. Egyik ilyen délutáni vizit után odaállt mellém az egyik medikus, egy magas, jólfésült fiú, s kihívott a folyosóra. Hallotta, én voltam már a fronton, őt holnap viszik, s nem akar felkészületlenül menni. Láttam rajta, hogy igencsak nem fűlik a foga az egészhez, s félt. Nem úgy, mint Márton főhadnagy ott fent az erdőben. Láthatóan. Ne készülj semmire, mondtam neki, miután megkínált egy cigarettával. Addig még soha nem gyújtottam rá, akkor is csak azért, mert az egy kis méltóságot kölcsönzött. Ha nem muszáj, ne dugd ki a fejed az árokból, folytattam, s ezzel még jobban elkeserítettem. Vigyél magaddal jó sok cigarettát, unalmában nincs mit csináljon az ember, mondtam végül, s éreztem, nem voltam túl meggyőző, sem túl biztató. Többet ezt a magas, jólfésült medikust sem láttam. Az aszszisztensek is eltűntek. Márton főhadnagy ezt nagyon rossz jelnek tekintette. Szerinte a front már nem lehetett messze, s jobb lenne, ha eltűnnék a kórházból. Minél hamarabb.
Azért ez a Márton főtörzs nagy spíler volt. Gondolom, alig esett rajta egy kis karcolás, aztán elszállíttatta magát a frontról. Jó messze a hátországba. Persze, feltehetőleg ennek köszönhette nagyapám az életét. Márton spílernek, aki unatkozott egyedül, s ezért szüksége volt társaságra. A többiek meg ott maradtak az árokban. Vagy üvöltve nekirontottak a ködös erdőnek. Kinek mi jutott. Tudom, a háborút túl kellett élni. Nem csak a tetveket, a híg paszulylevest, vagy az órák hosszat tartó csöndet az árokban. Hanem azt a pillanatot is, mely teljesen elborította az ember agyát, s akkor terminátorként nekirontott a ködnek. Ásztálávisztábébi. Márton főtörzs nagy spíler volt. De most tényleg. Nem a tetvektől félt, s nem az unalomtól. Hanem attól, hogy hősi halott lesz. És nem lesz ájvilkámbek! Márton törzsőrmester nem akart hős lenni, hanem egyszerűen túl akarta élni. Szart ő az alkotmányra, a bajtársakra, meg főként a beözönlő oroszokra. De most komolyan: nagy spíler volt. Tudta, hogy kibasztak velük. Na, már úgy beszélek, mint nagyapám. Ez kezd ragadóssá válni.
– Ahogyan tavaszodott, a front egyre közeledett. Gondolkozni kezdtem azon, amit a főhadnagy mondott. Már rég nem volt semmi bajom, s ha lehetett, kimentem a városba. Csak a főhadnagy miatt tartottak betegállományban, neki köszönhettem, hogy nem vittek viszsza. Napközben kint tekeregtem a városban, éjszakára pedig befeküdtem a kórterem tiszta ágyába. Kétnaponta cserélték az ágyneműt, mintha szállodában lettünk volna. Egyik nap, mikor éppen az állomáson lődörögtem, megszólított valaki. A nevemet kiáltották a tömegben, azt hittem először, hogy valaki a kórházból észrevett, s ijedten fordultam hátra. Az idősebb testvérem, Pista állt mögöttem. Őt jóval előttem sorozták, s nem láttam már négy éve. Pista lefogyott, a halántékán ősz hajszálak jelentek meg. Megölelt és sokáig nem eresztett. Csak álltunk, nem tudtunk szólni. Túl sok mindent akartam mondani. Nem szóltam egy szót sem. Ő sem. Aztán még egyszer megölelt s felszállt az egyik induló vonatra. A frontra vitték. Neki nem volt hadnagya, aki miatt kórházban tartották volna.
Egyszer én is voltam Pista sírjánál. Ezek szerint Pista is túlélte a háborút és túlélte a frontot. Persze nem úgy, mint nagyapám, ágyban, fehér párnák között, hanem valószínűleg egy árokban, tetvekkel és unalommal körülvéve. Meg biztosan ott leselkedett az a bizonyos pillanat is, mint az oroszok a szemközti árokban. Ezer százalék, hogy neki is volt háborús története, amit már sohasem mesél el. Hála a fennvalónak! Vagy lehet, hogy elmesélte valakinek, de az nem adta tovább. Vagy talán elmondta nagyapámnak. Ki tudja. Ezt még megszívhatom rendesen. Még az is lehet, hogy majd nagyapám elmeséli, hogy is volt az, mikor Pistát elvitte a vonat a frontra. A dombok közé, mert a hegyek akkor már elvesztek. Ezt lassan kezdem megszokni, hogy bármi is történjék az életben, a hegyek mindig elvesznek. Ez a tulajdonságuk. Ők azok, akik mindig elvesznek. S aztán lehet siratni őket. Külön siratóaszszonyokat kellene fogadni, akik az elveszett hegyeket siratnák. Rossz helyen vannak ezek a hegyek. Habár teljesen mindegy, hol vannak, mert mindig elvesznek.
– Két napja folyamatosan szóltak az ágyúk. Márton főhadnagy pedig a második éjjel kiszenvedett. Tüdőgyulladásban. Azt hittem, soha nem fog elmenni. Az utóbbi időben csak ült az ágyában, s beszélt. Az anyjáról beszélt, hogy milyen fűszeres pityókalét szokott az főzni vasárnaponként, meg hogy milyen szép volt az első sorban éneklő Bozó Katica. A fényben angyalinak tűnt az arca, kivillantak fehér fogai. Karcsú volt, mondta még utolsó nap is a hadnagy, karcsú, szép körte alakú mellekkel. Elhittem. Nálunk is énekeltek. Az első sorban mindig szépek a lányok, magasak, alma vagy körte alakú mellekkel. Nekem mindegy volt, hogy Katica vagy éppen Zsuzska, legyenek szép, alma alakú mellei. Nem tudom, Márton főhadnagy miért éppen a körte alakú melleket szerette. Szerintem a főhadnagynak nemcsak hogy igaza nem volt sosem, de még az ízlése is rossz volt. Második éjjel kiszenvedett. Nem vette észre senki. Hang nélkül, csendesen ment el. Aznap éjjel egy szót sem szólt. Még délelőtt átadott egy levelet, vigyem el az édesanyjának. Elvettem, de mondtam neki, majd elviszi ő, úgyis mindjárt vége lesz ennek az egésznek, s akkor elviheti. Mosolygott, azért csak vegyem el, jobb, ha nálam van. Most az egyszer, azt hiszem, igaza volt. Reggelre azonban én is belázasodtam. Alig tudtam felkelni, s elvánszorogni a mosdóig. Az egyik, még ottmaradt orvos szerint tüdőgyulladás. Mikor véget ért a kisvizit, összepakoltam, s elhagytam a kórházat meg Márton főhadnagy kihűlt hulláját. Az állomás mögött kezdődött az országút. Tele menekülőkkel. Kik szekéren, kik gyalogosan. Elindultam vissza. Ilvára. Azonban csak az első faluig jutottam. Bent a völgyek között bújt meg, néhány ház és egy alacsony tornyú, református templom. Mire odaértem, már annyira szédültem, hogy belezuhantam az útszéli árokba.
Ez aztán a fordulat. Nagyapám újra árokba került, Márton főtörzsnek meg végre egyszer igaza lett. De nem csak a levél miatt. Hanem tényleg megrohadt. Persze nem az árokban vagy a nedves pincében, hanem ágyban, párnák közt. Ott, ahol egy katona nem igen akar megrohadni. Tudjuk ezt már régóta. Különben a nedves pincéről jut eszembe, hogy nagyapám szerint a savanyú káposztának a legjobb a pince leghidegebb sarka.
– Fiam, keresd meg mindig a leghidegebb sarkát a pincének, és oda állítsd a hordót – mondta nagyapám, miközben visszatöltöttem a leszívott levet a káposztafejekre. – S miután rátetted a követ, pihentetni kell. Két-három naponként le kell szívni a vizet róla, majd újra ráönteni. Különben megrohadnak a fejek. Veszed a slagot, s ahogy az előbb csináltam: ledugod az aljára, beleereszted a vederbe, majd újra ráöntöd. S közben néha átmozgatod a fejeket, hogy mindegyikre egyforma nyomás nehezedjen.
Ez volt a csínja meg a bínja. A káposztakészítésnek. S lassan már éjfél is elmúlt, és még mindig ott ültünk a konyhában. Nagyapám lögybölgette a kávét, s közben már Márton főhadnagy meghalt. De előtte még megnyilatkozott a női mellekről. Még hogy rossz ízlése lett volna. Nem tudom, nagyapámnak milyen baja volt vagy van a körte alakú mellekkel. Éppen kézre valóak. Illeszkednek a tenyérbe. Különben is, minek válogatni. Mell az mell.
– Meleg kezekre ébredtem. A félhomályban egy fiatal lány állt felettem. Borogatást tett fejemre, s nyakig betakart a dunyhával. Még sötétben is kivehetők voltak alma alakú mellei. Meg akartam érinteni, de kezeim erőtlenül hevertek mellettem, nem engedelmeskedtek. Több napig feküdhetem az elsötétített szobában, s Jutka naponta kétszer is benézett hozzám. Ételt hozott, néha forró tyúkhúslevest, máskor kenyeret. Magára. Három nap múlva teljesen bizonyos voltam benne, hogy az alma alakú mellek szebbek, mint a körte alakúak. Nem kérdeztem, de azt hiszem, Jutka is ezen a véleményen volt. Rendületlenül hozta a levest meg a kenyeret, s esténként, mikor már minden elcsendesedett, mellém feküdt. Csöndesen, halkan lélegzett, nem sípolt a tüdeje, mint a főhadnagynak. Két hét múlva továbbindultam. Ilvára. Jutka sokáig nézett utánam a kapuból, de egy szóval sem marasztalt. Tudta, úgyis elmennék. Sosem mondtam neki, de tudta. Oldaltáskám megpakolta kenyérrel, vízzel, s integetett. Gondolom, nem én voltam az első, s talán az utolsó sem, aki megindult az udvarukból kelet felé.
A hegyek most valahogy kimaradtak. Hegyre fel, dombról le. Úton hazafelé. Közeledik a történet vége. A történeté, amit el kellett mesélni. Éppen kezdtem megijedni, hogy bepillantást nyerhetek nagyapám szexuális életébe. Ezen az éjféli órán már csak ez hiányzott volna. Éppen csak az a bizonyos Jutka és nagyapám szexuális kalandjaira nem vagyok kíváncsi. De azért ezt a mellhistóriát még mindig nem értem. Lehet, mert sohasem érdekelt, hogy körte-e vagy alma. Nekem végeredményben mindegy. Lehetne akár szilva is. Hegyre fel, dombról le. Vissza keletre. Oda, ahol a nap kel. Mindig ez a hazamenés. Csak ez ne lenne. Ha egyszer elmentünk, akkor minek vissza? Ez még a mai napig sem tiszta. Olyanok vagyunk, mint a vándormadarak. Elmegyünk, hogy tudjunk visszajönni. Az előbb, azt hiszem, tévedtem. Éppen ezért a folyamatos bolyongásért, ide-oda ingázásért ennek a történetnek soha sincs vége. Mindig van egy újabb történet, amit el kell mesélni. Egy újabb odaút. Vagy visszaút. Attól függ, honnan nézzük. Hegyre fel, dombról le.
– Először Molnár apjával találkoztam. Az ilvai fuvaros a templom előtt tett le, leszálltam a szekérről, s körülnéztem. Molnár apja akkor lépett ki a kocsmából. Várakozva rám nézett, s elindult felém. Teljesen megőszült az öreg, lábai megroggyantak, kezei jól láthatóan remegtek. Megállt előttem és várt. Én is vártam. Néztük egymást, vártunk. A kocsmából kijött még néhány ember, s messziről méregettek. Apám is köztük volt, de nem ismert meg. Állt a többiekkel, méregettek. Molnár apja sem ismert meg. Nem emlékezett rám, nem emlékezett a hajdani falopásra, s arra sem, hogy anyámat és nagyanyámat emlegette, miközben ordítva rohant utánam. Rég volt, és persze nem is látott. Csak lóbálta a fejszéjét és futott utánam. Utoljára akkor láttam a fiát, mikor Tölgyes felett berohant az erdőbe, mondtam halkan az öregnek, s valamiért nem tudtam levenni róla a szemem. Tölgyes felett, folytattam, hatalmas köd volt, szinte semmi sem látszott az erdőből, s a fia a puskáját lóbálva hatalmas üvöltéssel nekik rohant. Még folytatni akartam, hogy Molnár mennyire bátor volt, s hogy Márton főhadnagy mennyire gyáva, de nem jött ki több hang a torkomon. Molnár apja ekkor üvölteni kezdett. Mélyről, nagyon mélyről tört fel a hang, s a torkában artikulátlan üvöltéssé változott. Elindultam, felfelé a hegyen, hazafelé. A többiek álltak a kocsma előtt s néztek utánam. Már messze jártam, de még mindig hallottam, ahogy Molnár apja üvölt. Térdre rogyva a földet kaparta, és üvöltött. Azóta is hallom az üvöltést, s néha egybemosódik: Molnáré és az apjáé. Márton főhadnagynak mégis igaza volt. Ebben az egyben igaza volt. Ezek kibasztak velünk.
Hegyre föl, dombról le. Ez a történet véget ért. Nagyapám felállt, a mosogatóba tette a fakózöld poharat, s anélkül, hogy rám nézett volna, elment lefeküdni. Tehát ezt kellett nekem elmesélni. Az erdőt, a ködöt, az üvöltést és a melleket. Hegyre föl, dombról le. És az örökös hazatérést. Ott maradtam a konyhában. Ültem a hokedlin, kicsit odaszögezve, és bámultam a hófehér asztalt. Márton főtörzsnek lehet, hogy igaza volt. Ahogy nagyapám mondaná, ezek kibasztak velünk. Velük. Vagy nem is tudom. És most már ismerem a savanyú káposzta csínját-bínját. És Katica körte és Jutka alma alakú melleit. Molnár üvöltését. És az apjáét. Ide hallatszik még ötven év távlatából is. Ismerem a történetet, aminek se eleje, se vége. Még bár közepe sincs. Ismerem ezt a történetet is, és nem érdekel, nincs közöm hozzá. Az egészhez már rohadtul nincs közöm. Csupán ehhez a kibaszott utazgatáshoz. Na, ehhez igen. Hegyre föl, dombról le.
