„A függetlenség csak nagyon kevés embernek adatik meg
– az erősek előjoga ez.” (Nietzsche: Jón, rosszon túl.)
Vak, vagy egyenesen kancsal kísértet képében üldözi
a villámcsapás erejű halál színhelyéről, Velencéből
aki nem arra született, hogy megadja magát valaha is bárkinek.
Hogyan is feledhette volna azokat a fényes időket, midőn
negyven ifjú művész – karmester, muzsikus, tollforgató –
várt tömeges kihallgatásra; volt nap, amikor csaknem ötszáz
látogató adta le névjegyét Wagnernek Wahnfriedban, s az
ünnepélyes, komoly hangulat hatására mindannyian fojtott
hangon beszéltek; csak a Mester fintorgott, gúnyolódott s
hahotázott szabadon, élvezettel mélyesztve dühös fullánkjait a
művészet sarlatánjaiba; a gyűlölt uzsorások bőrét sem kímélve.
A feltűnési vágy volt-e a nagyobb N.-ben, vagy a feltörő őserő?
(Hisz Németország és fél Európa ott tolongott a Wagnerék ajtaja
előtt.) Hogy végül gátlásait legyőzve – ez volt a zsenikomplexust
dicsőítő túlbuzgóságnak szóló büntetés(!) – a kudarc- s a magányos
kiszolgáltatottság-érzet bumerángként sújtson le maradék önérzetére.
A minden külső vonzerőt nélkülöző Nietzsche! Az irigység-
mirigyektől mérgezett, törpeségre kárhoztatott növendék „hála-
képpen” agyonveri halódó Mesterét! – ismerős forgatókönyv,
fortyog magában Cosima. „Csak a bajor királynak van még ilyen
szeme... Perverz!” (Ezt is Nietzschére érti, felindultságát vissza-
fojtva, vagy inkább hírbehozó, kárörvendő gonoszkodással).
„Ha a magakellető kis lipcsei filológus perverzitását idejében meg-
ismertem volna, az öngyilkosságban kerestem volna menedéket.”
N. árulása halálosnak bizonyult. (Értsd szó szerint, halandó!)
A vérfertőzésnél, vagy akár más nemi eltévelyedésnél
végzetesebb – állította volt maga a sértett. (Wagner).
„Nem csoda, ha pusztulást hozott rá(nk)!” (Cosima.)
Na és a kijátszott tanítvány idegösszeroppanása?
(„Az együttérzés jámbor álarcában a legaljasabb
rágalmakat terjesztette a hátam mögött!” – ezt most
Nietzsche mondja.) Wagner halálának hírére bizonyára
felkapta a fejét: „Miben halt meg?” Aztán szórakozottan
bólogatott – ne higgye senki, hogy bűnbánó képpel.
A Mester utolsó nagy felindulása, dühkitörése a „szánalmas
piperkőc alak” legújabb könyvének: A vidám tudománynak szólt(?)
W. undorítóan csupasz hús és vér lényében fölismerve Dionüszosz
inkarnációját (kedvére változtatván maszkját, „a nők között férfinak,
férfiak közt nőnek mutatkozhatott meg”), N. nem tehetett róla,
hogy a zeneszerző szívrohamával egyidőben sikeresen befejezte
az Imígyen szóla Zarathusztra első részét. Az emberiségnek
szánta, annak, amelyik természetesnek tartotta, hogy Wagner
élete utolsó pillanatáig dicsfényben sütkérezzék. A Nietzsche
szembántalmáért s életfogytiglani fejfájásáért már nem lehet ilyen
egyértelműen felelőst kiáltani, jóllehet ő kezdettől fogva ezt is a
Wagner-arcú emberiséggel való átkozott viszonya rovására írta.
Pedig akkor még nem is ismerte a zárt elmegyógyintézet egy-
személyes iszonyatát. (Ami, persze, csak Cosima szerint:
Istentől rendelve kijárt ennek a „múzeumi patkánynak”.)
Az elhíresült özvegy a művészet és a faji tisztaság meg-
fellebbezhetetlen papnőjévé vált. A haját és a homlokát el-
takaró-leszorító fekete fátyol vajon melyik minőségben
tette őt iszonyatosabbá, netalán nevetségesebbé?...
egyre inkább a „tömegemberen” /nyárspolgáron/ eluralkodó
gusztustalanságtól, az emberiség örökségét fenyegető benn-
fentes dilettantizmustól és a rabszolgamoráltól sietett meg-
váltani a világot. Ebben látszott gátolni őt az „árulása” miatt
bosszút álló s a W.-életműből a lezüllesztő démonit kanonizáló
özvegy, akinek fanatikus hite szerint: „Az Ő küldetése, zenéje
csak a beavatottakhoz szól!”
Cosima aknamunkája folytán N.
a W.-imádók bayreuthi köreiben nem is számított férfinak. –
(„Ez az undorító lény”, erről szóltak utóbb Cosima baráti levelei:
„valami hihetetlenül beteges szexualitás béklyójában tengődik, és
perverzió hatja át egész életét és zavarosan fortyogó tudatát...”)
Mindenkinek állítja, hogy ő egy évtizede már hátat fordított neki.
N. fiziológiai szükségállapotba jutva, szabálytalan légzés- és vér-
keringési zavarok lépnek fel nála hirtelen a fokozott ingerlékenység
következtében (holott ő volt az, aki a személyiség-túltengéssel
vádolt Mester ördöngös bomlasztó erejétől borzadozva hasonló
tüneteket jósolt a wagneri muzsikát fogyasztó sznob hallgatóságnak),
megnyomorított, meddő óráiban nem hagyván föl a rögeszmével,
hogy Wagner, ha csillapíthatatlan étvágyú akaratán keresztül már
nem is, de hipnotikus kifinomultságú szenvedéllyel – a lét elemi
erejének halált nem ismerő démonikus kéjével – bikafejű Minó-
tauroszként gyakorolja felette a hatalmat változatlanul ma is.
A megrettent, tönkresilányított emberpéldány – ráadásul
beteges, elvadult korcs(!) Tanítvány – esete a germánok
látnokával: véres újjászületést harsogó Küklopszával?...
„Még hogy virág a Nő!... Füllentő, kicsinyesség korlátja.”
– Ilyenkor valószínűleg Cosimára gondol. – „Persze, átugrani
is kockázatos.” Ez a hang valahol autentikusan nietzschei.
Végső soron nekem csak a megöregedett Wagner ellen kellett
védekeznem, jegyezte volt le N. (a sértés sebei mintha gyógyulni
látszottak volna!); ami az igazi Wagnert illeti – tette hozzá –,
örökségének jó részét örökre vállalja...
Kérdés: belekalkulálható-e
ebbe az örökbe az elmegyógyintézet labirintusában még tizenkét
éven át a komplexusaival hadakozó elme (el)sorvadásának ideje?
2008. április 28.
