Que sais-je?, tudhatom-e? – a gondolat nem csupán az esszéalapító Montaigne vissza-visszatérő kérdése, hanem az olvasásra ajánlott könyvön keresztül mindannyiunké. A volt, a van, a lehetne tudatlanságainak elgondolkodtató, választ nem váró, sokkal inkább magatartást követelő kérdése. Elszámolás a „belső világgal”, számvetés a külső körülményekkel, önmagunkhoz intézett, másokkal megosztott gondolat. E kettő találkozása maga a kísérlet.
Ezt az élményt nyújtja Szilágyi Júlia legújabb könyve, amelynek központi kérdésfelvetése egyben címként is szolgál: Lehet-e esszét tanítani? Megtörténhet, hogy felelni nem tudunk rá, nem merünk, nem szokás, de ettől még szükségszerű a kérdezés, mert terepet nyújt ahhoz, hogy az esszével, ezzel a szubjektív irodalmi beszédmóddal foglalkozzunk. Ezt az adósságot törleszti le a szerző, amikor a Versenymű égő zongorára című könyvének kötetzáró kérdését e mostani könyvnek egyenesen a címlapjára helyezi. Mindannyiunktól kérdez, klasszikusokkal együtt válaszol, nevelve tanít. Könyv által, szavakkal, érdeklődéssel, tudás iránti alázattal, pedagógiai érzékkel. Személyesen. Ettől több ez a mű, mint egy átlagos, lapokból összefűzött, borító közé kötött könyv. Lapjain az élőbeszéd természetessége, a vitakedv tisztasága szólal meg, sajátos hangon, sajátos eszközökkel. Íme egy könyv, amely meta- a javából: esszé az esszéről.
Ha e beszédmód meghatározására törekszünk, bizony nehéz fába vágjuk a fejszénket. Már az első lapokon azzal szembesülünk, hogy tulajdonképpen nem is műfaj, illetve nem úgy műfaj, mint a regény vagy a dráma, amelyhez Márai szerint környezet, díszlet és keret kell. Az esszé, a napló vallomásos jellege máshol, másképp születik, valahol „az erdei, tóparti magányban”, ahol „nincs »műfaj«”, nincs rendszerezés. Erre a hangra mondja Babits, hogy líra, az idősebb Schlegel pedig azt, hogy „intellektuális költemény”. Bárhogy közelítjük meg, egy olyan beszédmódot írunk le, amely a kitárulkozásról, a reflexív magatartásról szól. Az élőbeszéd megkapó természetessége, a forma nyitottsága, az értekező líra többlete teszi kalandossá, újból és újból hatóvá, elgondolkodtatóvá. Mássá.
Talán nem is hitte volna Montaigne, hogy ilyen súlyú stílust teremt, amikor 1580 március elsején Les essais című könyvével lerakta alapkövét az új beszédmódnak. A próbálkozások, kísérletek jelentésű szó alátámasztója annak a hangszínnek, amely Montaigne egész művének sajátja, és amely épp attól érdekes, hogy „nyitottságot sugall, termékeny és állandó felülvizsgálatára biztat mindannak, ami mereven-véglegesen lezárna – mit is? – egy-egy gondolatsort, annak eleven áramlását, árnyalását, akár módosítását, ha azt a mondanivaló kibontása megköveteli. Vajon nem ez az első olyan mű, amely betekintést enged a műhelybe, ahol készül, miközben készül?” – kérdezi Szilágyi Júlia. Könyvében először a Montaigne-i esszéhang bemutatásán keresztül sejteti és kimondja, hogy az esszé tulajdonképpen próbálkozás, kísérlet, folytonos készenlét. „Valami a cél és eszköz között. Nem a tökély, hanem a hozzá vezető út öröme.” Az alkotásnak e szubjektív tartománya viszont nem csupán Montaigne szabad ember illemtanába illik bele, ahol az író egyben tárgy is, olvasó is, s az önarckép maga a világkép. Nem, a szavak hajlékonysága, személyessége azon írásokba is belopakodik, ahol egzisztenciális kérdések, megdöbbentő helyzetleírások, kényelmetlen események feszülnek egymásnak. A szépprózától a regényig bárhol helyet kaphat az esszé, „elháríthatatlanul jelen van tehát, a legkülönbözőbb műfajokkal szimbiózisban vagy parodisztikus viszonyban, szólhat bármiről, múltja van, mielőtt története lenne, előéletére is emlékeztethet azzal, hogy villódzó színeiben az előadó szava észrevétlen szerzői írásmóddá alakul, a hallgatóság olvasóvá.” – olvashatjuk a bevezető szövegben.
Ezt a széles kört láttatja a szerző, amikor könyvében a legkülönfélébb kereteket, stílusokat, hangokat és műfajokat hozza össze, rámutatván arra, hogy milyen távoli dolgokat, mennyire más stílusban kapcsolhat össze ez a beszédmód. Borges írása némi ironikus nosztalgiával a krimiről, annak intellektuális eredetéről szól. Székely János Ars poeticájában a kétely költőjeként számol be a költészet hitelvesztéséről, a költészet időhöz kötött és időfeletti sorsáról. Más esetben a novellisztikus esszén keresztül értjük meg, hogy Cs. Szabó László Millais pályaképét miért tragikomédiaként ismerteti az utókorral, de arra is fény derül Thomas Mann műhelyvallomásában, hogy hogyan számol el a német író életének azzal a tizenhat évével, amely alatt a József-tetralógiát írta. Ugyanez a forma Bretter György tollán keresztül be tud mutatni egy zsögödi temetést 1968-ban, s bármilyen meglepő, Gabriel Liiceanu esszényelve arra is képes, hogy a kilencvenes évek Bukarestjének szemétjéről elmélkedjen. Mintha nem is ugyanarról a műfajról, beszédmódról értekeznénk. Pedig igen. Épp ettől olyan nyitott, szabad, személyes a forma, tág a megnyilatkozási lehetőség: „mindez belefér, éppen mert nem mint események szertefutó vagy elfogult krónikája foglal egybe sokféle nézetet és tapasztalatot, hanem mint az értelemnek, a szellemi önállóságnak, a lélek szabadságának műfaja” – írja a szerző.
Minekutána az említett esszéken keresztül külön fejezetekben rávilágít olyan fontos kapcsolódási pontokra, mint például esszé és szóbeliség, tárgy és stílus, az esszé mint szellemi magatartás, az utolsó két fejezetben nagyobb terjedelmű epikus formákban elemzi az esszé helyét. Ily módon kerül például egymás mellé az esszé és a regény, az esszéregény. Akár Németh László, akár Marcel Proust művét figyeljük, beleegyezőleg rábólinthatunk Szilágyi Júlia meglátásaira, miszerint az esszézóna szétfeszíti az epikumot, az esszé ideje a regényben felfüggesztett idő, s még sorolhatnánk a hasonlóan érdekes és érvekkel alátámasztott észrevételeket, úgy, ahogyan az utolsó fejezetben is, amikor a széppróza és bölcselet között mozgunk. Ezeken az oldalakon olvasói – sőt, miért ne mondhatnánk azt, hogy hallgatói – lehetünk Sartre önéletrajzi esszéregényének, A szavaknak, annak a folyamatnak, amely egyszerre történet és értelmezése a történetnek, amelyben a filozófiai szakkérdésből emberi létkérdés válik, a szavak írót teremtenek. Végül pedig ott áll Camus Sziszüphosz mítosza, amely egy új nyelv, egy új esszéforma alternatíváját hordozza magában. Maga a szerző is nyomatékosítja ennek jelentőségét, amikor Montaigne kapcsán azt írja, hogy sokáig azt az esszémodellt hitte mércének, egészen addig, amíg megismerkedett Camus-vel, az elkötelezett eszszével, az egzisztencialista esszével. Majd folytatja a feltárulkozást: „A reveláció annál megrázóbb volt, minthogy egybeesett ifjúkorom szellemi ébredésével. Újabb évtizedeknek kellett elkövetkezniük, hogy megértsem, hogyan élik túl a remekművek a szellemi divatokat, amelyeknek formát adnak és olykor tekintélyt. A forma az esszé volt, a tekintély forrása meg a tekintély – minden tekintély – tagadása. Vonzó keveréknek tűnt.”
Talán éppen ezek azok a megnyilatkozások, amelyek megkülönböztetik Szilágyi Júlia hangját más írók, más eszszéírók hangjától. Ír egy könyvet, fölvet – mások által inkább kerülendő – kérdéseket, szellemiekben gazdagít, miközben folyamatosan önmagunk olvasási módjával szembesít. Elsősorban nem a nagyon jól összeválogatott szöveggyűjteménytől jó a könyv, bár meggyőződésem, hogy ezen is sok múlik, hanem a szerzőnek attól a gördülékeny, őszinte, széles műveltséggel és a dolgokra való érzékeny rálátással rendelkező íráskészségétől, ami belülről fakad, ami elvehetetlenül sajátja. Esszéiben esszékre reflektál, úgy kerül párbeszédbe más szerzőkkel, hogy azok szövegeit boncolgatja, s közben saját magáról is beszél. Elárulja például azt, hogy „A filozófiának két nagy mondanivalója van a számomra, aki nem vagyok filozófus: 1. a világ értelmes és értelmezhető, 2. a világ értelmetlen és értelmezhetetlen. Minden igyekezetem, hogy csak az egyiket vagy csak a másikat fogadjam el, hiábavaló, mert féligazsághoz vezet. Nem elégít ki. A kettő együtt igaz. Az egzisztencializmusban az a legszebb, hogy következetlen. Értelmetlennek tételezett, abszurd világot értelmez. Heroikus és nevetséges vállalkozás!” Lehet-e ennél személyesebben és mégis tapintattal, távolságtartóan indítani egy Sartre-ról szóló szöveget? Aligha. A belső és külső látás, a személyes hangvétel és az egyetemes tudás együtt mozognak, egymásba játszanak, így válik sokszor a valóság-értelmezés akarva-akaratlan kritikai (ön)reflexióvá.
Kétségtelenül kell Márai, Babits, Montaigne, Szerb Antal, Székely János, Camus és sokan mások, hogy közelebb kerüljünk az esszé hangjához, fogalmához, de ma már nem egész a felsorolás Szilágyi Júlia neve nélkül. Mindannyiunk öröme, hogy könyve által most mi is megízlelhetjük azt, amit egykor egyetemi hallgatók tapasztalhattak a különleges hangulatú esszeisztika órákon. Lehet, hogy a könyv elolvasása után sem fogunk választ kapni Que sais-je? típusú kérdésekre, de meggyőződésem, hogy már a kérdés továbbgondolása, önmagunkban való forgatása is termékeny eredményre juttat, jó beszélgetésekhez vezet.
Hogy lehet-e esszét tanítani? Van-e a belső világnak didaktikai vezérfonala, élményekhez idomult módszertana? A válasz nem egyöntetű, de egy kísérletet megér. A minap egy nyugdíjas öreg úr azt válaszolta nekem, mikor látta, hogy mi a könyvnek a címe, amit a diófa alatt olvasok, hogy „áh… nem, nem. Nem lehet”, aztán pár másodperc csend következett, s kérdéssel folytatta a beszélgetést, azt hiszem, elsősorban önmagától kérdezte: „Vagy mégis? Igen? Lehet? Ezen eddig nem gondolkodtam” – mondta, s mosolygott.
Ennek a könyvnek épp ez a lényege. Elgondolkodtat, bevon a kísérletbe, valami régit másképp mond el, újat hoz, s úgy teszi le végül az olvasó a kezéből, mint aki olvasott esszét az esszéről, s maga is kedvet kapott az esszéhez, vagy legalábbis megértette, hogy miről is van szó. Beavatottá válik.
Szilágyi Júlia: Lehet-e esszét tanítani? Esszék. Kolozsvár, Komp-Press Kiadó, 2007
