A két Mizo-tejnek álcázott Erlend Loe-ikerkönyv második darabja a norvég fogyasztói civilizációból kivonult főhős további kalandjain túl további szereplőkkel ismertet meg, akik fontos szerepet fognak játszani a két könyv végső tanulságában.
A további szereplők ugyanis, eltérően az első kötetétől, ami a mellékszereplőkkel inkább csak Doppler alakját rakta hangulatkeltő és néhol kiegészítő jelleggel körbe, itt a Doppler projektjével egyenlő hangsúlyú és jellegű, saját projekteket visznek. A projektek párbeszédéből pedig az első kötet le nem zárt, de az ígéretet továbbra is fenntartó tanulságához képest egész más összkép kerekedik ki. Valahogy direktebben célozza a második rész, talán már mintegy a megfelelő felvezetés birtokában is, a sorozat absztraktabb alapkérdését, ami a Loe-ra jellemző mesterségesen egyszerűsített, rontott nyelven az ’igaziság’ kérdéseként lenne leírható, illetve, eggyel beljebb, akként a kérdésként, hogy egyáltalán fel lehet-e tenni ma egy ilyen kérdést. A második kötet szereplői egy-egy nekifutást ábrázolnak annak, hogy valamiféle igazság irányába mozduljanak el az amúgy a jelentőségteljességtől – a valamilyen igazság-vonatkozás értelmében vett jelentőségteljességtől – kiürült életükből.
Fontos megjegyezni, hogy ebben a könyvben a szereplők még kevésbé hús-vér alakok, mint a sorozat első köteté-ben. Létfontosságú dramaturgiai részletek maradnak kidolgozatlanul, a fikció egysége szempontjából mintha egy félig elkészült színpadon egy félig kész próbát néznénk, a rendezői utasításokkal és a próba szüneteiben elfogyasztott tízóraival együtt. És van egy új szereplő is: míg az első részben Doppler beszélt, egyes szám első személyben, s a regény nyelvének ’rontásai’ csak mintegy a Doppler valóságába be-betüremkedő háttérként voltak jelen, a második részben színre lép egy meglehetősen erőszakos, pofátlan elbeszélő, aki Erlend Loe néven mutatkozik be, s láthatólag kedvét leli abban, hogy teljesen eldönthetetlenné teszi, hol él többrétegűen jelentéses rontással, kiművelt írói trükként, és hol csapja le az olvasói figyelem felpattanó labdáját csak azért, mert egyszerűen lusta, vagy esetleg egyenesen buta, mint a föld. A könyv hemzseg az elbeszélői kiszólásoktól, odacsap a kritikusoknak, megbeszéli az olvasóval a szereplői jellemek felépítésének részleteit, majd zárásképp az ’író’ saját életébe is bepillantást nyújt.
Vegyük sorra tehát a könyv szereplőit és igazságkeresési projektjeiket.
Időrendben az első szereplő, aki megjelenik, egy új figura: Maj Britt, a svédországi Eda járás legidősebb vénasszonya. Boldogult férje a Volvo legsikeresebb nyergesvontatójának, a Globetrotternek az eszmei szerzője volt végtelen ingázásai során, ezért azonban semmilyen elismerésben nem részesült, amit Maj azóta is felró a Volvónak. Később Maj mint özvegy háztartásbeli, hullámospapagájok tartásában lelte örömét, egyszer azonban rájött, hogy levágja a papagájok csőre fölötti dudort, pusztán esztétikai okból, körömollóval. A dolog egy régi ellensége révén – róla is lesz szó – kitudódott, s azóta hivatalosan eltiltották a hullámospapagájok közeléből. Ez az általa igazságtalannak érzett fordulat hozta, hogy Maj Britt lokálisan és globálisan is tudatára ébredt a társadalmi és politikai viszonyoknak, s azóta fokozott aktivitással vesz részt mind a járási, mind a globális ügyek tárgyalásában. Kibulizott egy internetkapcsolatot és egy számítógépet, és saját honlapon értesíti a világot a szerinte fontos ügyekről. Mindezek mellett még azt kell tudni róla, hogy kínzó ízületi fájdalmaira alternatív gyógymódot talált, a marihuánás cigarettát, így pár éve már folyamatosan be van szívva, magáévá tette a rasztakultúra fontosabb elemeit, maximum hangerőn hallgatja a reggaét, és meglehetősen boldog.
Maj Britt szomszédja, Van Borring, régi nemesi család sarja, aki nemesi degenerált gyerekkorát a cserkészet, a próbatételek és a szabad ég alatt alvás iránti lelkesedéssel kompenzálja. Gyerekkorukban szüleik az osztálykülönbségek miatt megtiltották, hogy Maj Britt és Van Borring együtt játsszanak, azóta ellenségek. A könyv meglehetős tárgyilagossággal részletezi Von Borring béna szokásait, míg egyszer az elbeszélő (hangosan) úgy dönt, hogy innentől kezdve kedvezőbb fényben tünteti fel őt – és valóban: ezután értesülünk arról, hogy a madarak megfigyelése iránti szenvedélye mélyén egy gyerekkori élmény lapul, amikor az osztály leggyengébb futójaként megszégyenülve elesett, és meglátott egy madarat. A madár még neki is szép, gondolta megalázottságában a kis Borring, és attól kezdve visszatért az önbizalma, sőt,, edzett cserkész vált belőle. „És miután Van Borring Varmland egyik legjobban bebútorozott otthonából jött, szinte automatikusan ez volt a következő gondolata: és ha valami megszúr bennünket, hát nem mindketten ugyanúgy vérzünk? Ha valami csiklandoz, nem ugyanúgy nevetünk?” – szól az elbeszélő vigyorgó kommentárja, a megvilágosodások egyfelől mindig adott szituációba ágyazott, másfelől nyálas voltáról. De Van Borring nem csak azért szimpatikus, mert megértettük a madarak iránti, talán egyszerű, de mégis mélyen emberi rajongását, hanem azért is, mert mint kiderül, cserkészfőnöki életét a fiatal fiúk iránti vonzódásának folyamatos megtagadásában élte le. Erkölcsös életet élt, belátta, hogy kora még nem érett meg vágyának befogadására. „Tudta, mi a sóvárgás”.
Doppler, szegény, ezekhez a szereplőkhöz képest egyre inkább veszít mind kidolgozottságából, mind érdekfeszítő voltából. Az erdő svédországi végén kilyukadva Maj Britt házába ütközik, ahol egy ideig egész jól elvan a vénasszony füvén, igaz, emiatt elveszti a fia és a szarvasa bizalmát, s mindketten ott is hagyják. Maj Brittel ugyan lefeküdni nem hajlandó, amit a nő kissé nehezményez, de azért naphosszat versenyeztetik Svédország és Norvégia értékeit, és szidják a világot, amit Maj Britt egyetlen szóval így kommentál: Babilon – a rasztakultúrában nem járatos Doppler pedig beszívva bólogat, bár nem érti ezt a nyelvet. Összességében Doppler pályafutása a regény során azzal a mondattal jellemezhető, hogy a dolgok ’kicsúsztak a keze közül’. Ez a mondat igen sokszor előfordul a könyvben, mind Dopplerre, mind az elbeszélőre, mind Borringra stb. vonatkoztatva. Lehet, hogy a könyv szerint ez egy elég általános állapot.
Dopplert tehát adott ponton Maj Britt átküldi egy döglött madárral Borring kertjébe, de ott a helyzet valahogy átalakul, a vénember behívja magához, elhatározza, hogy mintegy utolsó tanítványaként újra embert farag belőle, hiszen látszik rajta, mennyire el van tévedve. Az elbeszélő elironizál azon a lehetőségen, hogy a kiképzés folyamatát egy zenés inzertként lehetne ábrázolni a könyvből készült filmben, de aztán végül elhatárolódik ettől a műfajtól. A finálét később egyébként zenés-filmes inzertként oldja meg.
Doppler számukra eddig elképzelhetetlen módon alárendelődik a cserkészkiképzés béna módszereinek, majd egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a kirótt hosszútávfutó feladat végzése közben már Borring látókörén kívül sem lazít, sőt. Rohan, „mint az állat”. Itt egy lehetséges elmélyülési ponton vagyunk, az elbeszélő el is mélázik azon, vajon miért rohan Doppler. Mint mondja, lehetne azt gondolni, hogy azért rohan, mert fogalma sincs már, hogy merre hány óra, és végre valaki igen határozottan megmondta neki, hogy mit csináljon. Szép képe a kétségbeesésnek, igazságkeresés-ügyben. John Barth Az út vége c. modern regényében ki is van fejtve ugyanez az ötlet, ott a főszereplő egyszer csak nem bír felállni egy padról, mert minden mozdulat mellett ugyanannyi érv szól, szó szerint testileg lebénítja az értékválság. Ott egy kuruzsló néger pszichiáter segít rajta, éppen azzal, hogy értelmetlen, de határozott direktívákat jelöl ki a számára. De Doppler esetében nem jutunk ilyen messze: az elbeszélő azzal zárja le az elmélkedést, hogy igen, el lehet ilyesmiket képzelni, de az igazság az, hogy Doppler egyszerűen rohan, és nem tudja se ő, se mi, hogy miért. Az erdő túlsó felén egyébként találkozik az épp ott füvezgető Maj Brittel, akivel később együtt indulnak Borringhoz, és a sztori könnyedén, az épp elkezdődött narratíva logikáját észrevétlenül földbe taposva, új irányt vesz.
Doppler futásának jelentőségéhez azonban érdemes még kicsit visszatérni. Nem csak róla szól ez az epizód ugyanis, hanem egy másik szereplő, az elbeszélő igazságkeresési projektjéről is. Doppler vágya az első könyvben az volt, hogy végre egyszer már ne legyen okos. Nem akar következtetéseket végigvinni, tekintettel lenni, átlátni, általában az emberek egymás felé fordulása által kitermelt hiábavalóságok tömegével foglalkozni. Hagyják békén. Oktalan akar lenni, csendes, mint az erdő. Az elbeszélő számtalanszor végrehajtja ezt a lerázó technikát a második könyvben: elkezd valamit, vagy csak ígér, esetleg csak figyelmeztet egy korábbi hibájára, aztán ellöki az olvasói érdeklődést azzal, hogy egyébként most lusta ezzel foglalkozni, vagy tudják mit, ő ehhez túl buta, hagyják békén, és kész. A Doppler futása esetében is ez a helyzet. Közben pedig az egyszerűsítési láz alól kivillanni látszik néha magának az elbeszélőnek az irodalom igazságára vonatkozó projektje: hogy lehessen újra nagy kérdésekről megszólalni, valamennyire közvetlenül, áttörve az igazságkeresésről szóló beszédek undorító hagyomány-tömegeit – amelyek közben újra meg újra a szájára jönnek, és tulajdonképpen ironikusan, de kétes örömmel ezekkel játszogat el mindkét regény során. Amit értünk, de a kérdés újrafelvetése és a korábbi válaszok játszatása között óriási különbség van. Az írás igazságra, vagy másképp mondva, jelentésre törekvését mint projektumot ugyanolyan kegyetlenül kezeli a könyv, mint az összes többi változatot. Nekifut, sejtet, szégyellősen lecsapja a labdát, aztán ismét feldobja. Doppler egyre kartonfigurásodó jelleméről nem tudtunk meg mélyebbet a futás-jelenetben, utána viszont Maj Britt és Borring között egy egész kidolgozott értékvita kezdődik, ami nagy részében a nyelv és jelentés területén folyik. Borring egy játékot javasol, ahol összetett szót összetett szóra kell mondani, úgy, hogy egy-egy tagjuk azonos legyen. Maj Britt csapong, asszociál. Borring dühös, hogy miért nem tartja be a szabályt. Az aszszociáció is jó szabály, mondja Maj Britt. Majd, mikor Borring átáll az általa javasolt elvre, és a „csukamájolaj” hívószóra a „bélrendszer”-t asszociálja, Maj Britt vihogva bedobja, hogy „köcsög”. Borring felelősségre vonja, hogy megint nem tartotta tiszteletben a játékszabályt, Maj Britt viszont tisztázza, hogy azt értette meg éppen, hogy Borring buzi. A jelentés azért komoly dolog, mondja ez a rész. Kivéve, ha itt is csak a Maj Britt-féle (unalmas, jól kidolgozott) alternatívság sekélyes pszichoanalízis-kultúrájának egy jelenetét láthattuk épp.
Végül Doppler, mindenfajta mutatós kimenet nélkül, egyszerűen hazaveszi az irányt, mert „hiányzik” már a háza, a családja, a dolgai stb. Ez lehet lemondás a projektről, és ebben az értelemben értékvesztés. Lehet egy olyan állítás, hogy hát végső soron mind ugyanabba a világba vagyunk beépítve, és ezt nem tudjuk letagadni. Vagy, ami az elbeszélő-szereplő igazságprojektje szempontjából lenne jelentéses, lehet egyszerűen a jelentés újabb stoppolása. Nem tudjuk, hogy mit keresett, mit talált vagy nem talált meg, és most visszatér, de nem világos, miért. A jelentés stoppolása ambivalens írói teljesítmény: szólhat a tétek feladásáról, az előlük való elzárkózásról (újabb posztmodern regény minden kilépési vágy megelőzöttségéről), vagy lehet magára az igazság-kérdésre adott megoldás-javaslat is: tiszteletből elhallgatni.
Sok mindent lehet belehallani ebbe a hallgatásba is. Az utolsó oldalon egy életképet láthatunk Erlend Loe, az író életéből. Ugyanolyan unalmas, családi, fogyasztói élet, mint bárki másé. De azért áll fel épp az íróasztal mellől, mert a szüleit kell üdvözölnie, akik látogatóba érkeztek: „Kiszaladok és megölelem őket” – zárul a könyv. Persze, van szeretet azért ebben az egész földszintes katyvaszban, lehet nyugtázni a mondatot. A végső öszszkép egy a vártnál nagyobb művészettel felépített pozícióé, az ’igaziság’ iránti igény peremén. A világért nem merészkedne persze ennél beljebb, amitől a dolognak valóban akár a létező, nyálas igazság-konstrukciókat is átszakító tétje lehetne. Ezt Loe szerint nem lehet megcsinálni. Ha az a kérdés, hogy milyen új megértést ad át a könyv: a totojázás megértését adja át. Jó; de nem nagyon jó.
Erlend Loe: Doppler, az utak királya, Scolar Kiadó, Budapest, 2008. Fordította Lőrincz Balázs Bendegúz.
