"Rágódj csak, hogy ne ítélj elhamarkodottan"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 18. (512) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
A villamos, amivel integetnek
Papp Attila Zsolt
Párbeszéd a kor tanúival - Beszélgetés Benkő Levente történésszel, közíróval
Szőcs István
Könyvismertetés - Thocomerius: Fekete Vajda - Egy könyv a román államalapításról
Kinde Annamária
Virtuálok
Jancsó Miklós
Szeretők
Bálint Tamás
Mindig ugyanaz
Nagypál István
Holdkóros mélabú
Kréta-térképed
Dimény Lóránt
27
Vincze Ferenc
Hegyeink domborulnak
Lászlóffy Csaba
Bepillantás a Nietzsche-breviáriumba
Benő Attila
Újabb magyar szótárak és a külső régiók magyar nyelvváltozatai
Mike Ágnes
Esszé az esszéről
Gagyi Ágnes
Skandináv belülnézet 4. - Doppler 2.
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Con amabilità Asz-dúrban
Októberi évfordulók
Hírek
 
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Con amabilità Asz-dúrban
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 18. (512) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

Régi meggyőződésem, hogy nem mi megyünk a műalkotások felé, azok jönnek el értünk és visznek magukkal ellenállhatatlan erővel.
Beethoven művei a legismertebbek, legnépszerűbbek a világon. Nem hiszem, hogy a világ legtávolabbi sarkában élők között akadna valaki, aki soha nem hallott volna erről a különös hangzású névről. Lehet, hogy semmit nem tud róla, csak ezt a nevet, és akkor is van valami sejtése arról, hogy ez a személy az emberiség egyik legfantasztikusabb jelensége. Emlékszem, hogy mélyen felháborodtam, amikor láttam, hogy egy filmben, amely egy hatalmas szentbernáthegyi kutyáról szól, ezt a valóban kedves, szeretetre méltó élőlényt Beethovennek hívják. És a film ideje alatt ezerszer el is hangzik a neve. És ha feliratos a film, akkor a szemünkbe is belevésődik a kezdőbetű robusztussága, a rákövetkező két e lebegése, majd a th sejtelmes fuvallata, végül a hosszan elnyúló OVEN térbeli kicsengése. Kilenc betű muzsikája, vagy találóbb kifejezéssel élve kilenc tétel szimfóniája. Súlyos hangzások, égbe emelő kicsengések furcsa, de gyönyörű játéka ez a név.
Mostanában, hosszú évek után, ismét eljött értem néhány Beethoven-mű. Szonáták zongorára! Azt hittem, ismerem ezeket a magam által is sokat játszott, másoktól még többször meghallgatott hangzáscsodákat. Azt hittem, hogy néhány közülük soha nem fog közelíteni hozzám, mert valahogyan nem láttam meg bennük azt, amit most hirtelen felfedeztem bennük. Nem is nagy művészek tolmácsolták ezeket a számomra fehér foltot jelentő szonátákat. Az opusz 31, nr. 1-es G-dúr szonátát egy diák tolmácsolásában hallgattam újra, videóra rögzített mesterkurzus-felvételről. Az ifjú művész személye varázsolta újjá számomra ezt a már majdnem „leírt” szonátát. Hogy lehet, hogy ezt így még sohasem hallottam? Mennyi minden marad előlünk elrejtve életünk folyamán – sóhajtottam fel, de milyen jó, hogy mindig marad felfedezni valónk is.
Még egy szonáta-meglepetés ért az elmúlt napokban, Beethoven op. 110 Asz-dúr szonátája. Nem tudom miért, de ez a muzsika is azok közé tartozott, ami „nem jött el értem”. Egy külső véletlen irányította a figyelmemet feléje: arra kértek, mondjak róla néhány elemző mondatot. Nem szívesen fogtam hozzá a mű partitúrájának újraolvasásához. De aztán teljesen belefelejtkeztem. Különös az asz-dúr hangnem ethosza.
Lendvai Ernő, nagyszerű Don Carlos elemzésében,  többször is utal az Asz-dúrra – himnikus kitárulkozást érez meg benne, megváltást, feloldozást. Mindez nemcsak Verdi operájára, de Beethoven asz-dúr zenéjére is jellemző. Az op. 110-es szonátájának elejére még külön odaírta, CON AMABILITÀ – kedvesen, szívélyesen, szeretetteljesen. Ritkán olvastam partitúrában Beethovennél, vagy bármely más zeneszerzőnél ezt a kifejező utasítást. A modern zenéből mintha teljesen kiveszett volna magának az érzésnek a jelenléte is. Magyarázom, hogy az egyszerű kezdő-korál énekszerűségén túl valami rejtélyes szépség munkálkodik a négyszólamú „kórus-letét” hangzásában. A „tenor-basszús” a mélységben, tiszta kvintben csendül össze, a „szoprán-alt”, magasan felette a nagy terc harmóniáját lebegteti meg. Mélység fölött járó, magasba szálló gondolat – sugallja a muzsika és a kezdő akkord után himnikus zengéssé fokozódik a bevezető ütem égi  harmóniája. Az öszszhangzattan szigorú szabályait nagyon megtöri ez a kivételes szólamelrendezés. Próbálom a zongorán „összehozni” az elkülönülő hangzássíkokat. Borzalmas az eredmény: minden szabályos, de eltűnt a kifejezés minden szépsége, csodája. Rejtély, hogy a mű írásakor már teljesen süket alkotó hogyan tudta ezt a finomszövésű harmóniasort ilyen kifejezővé alakítani. A belső hallásunk fantasztikus zengés-zsongás, itt minden lehetséges, minden elképzelhető és megengedhető, viszont a külső hallásunk számára kodifikált reális hangzáshoz kell a hangszer segítsége. A billentyűk lenyomásával a motorikus ingerek is befolyásolják a hangzás minőségének a megválasztását, a belső „ZAJ”-ból való kifejezését. A belső hallás faragatlan márványtömb, külső hallásunkkal véssük ki belőle a hangzásszobrot. Beethoven sohasem hallotta ezeket a késői műveket reális (fizikai!) valóságukban, és mégis tökéletesek e szobrok. Olyan ez a jelenség, mintha egy vak szobrász csak tapintással alakítaná ki szoboralakját. A zongorista is ujjai finom érintésével tapintja ki hangzásszobrainak vonalrajzát, vajon a zongoraművész Beethovennek is ez lenne az egyik alkotói titka?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében