"Gyilok a jó szó, mikor nem hiszem."
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 5. (451.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
HT újévi levele
– szerelméhez –
Szőcs István
ME­REN­GŐ
„... korai tör­té­ne­té­nek buk­ta­tói”
Cseh Katalin
Rejtelem
Demény Péter
Ki­ált­vány egy nagy mű­vész ügyé­ben
Gömöri György
Bethlen Miklós angolul
Tengeri út leírása,
A. D. 1664
Történet a régi Velencéből
Gyulai Levente
Hasz­ná­la­ti uta­sí­tás az el­kép­zelt matrjoska-babákhoz
Egyed Emese
Etüdök
Vizek
Mezzo
Gyöngyök
Ne
Töredék
G. Tóth Károly
Bo­rot­va­él
Noszlopy Botond
Mélyrepülés
Simó Márton
bozgor
Ioan Moldovan
A fehér kulcs
Lászlóffy Csaba
Utó­já­ték
(Száz­éves tör­té­net)
Bogdán László
Robert Browning a tengeren, Ahab kapitány hajóján
Terényi Ede
MO­ZART­RÓL MO­ZART­TAL 3.
Ismét úton
HOL–MI
 
Lászlóffy Csaba
Utó­já­ték
(Száz­éves tör­té­net)

XVII. ÉVFOLYAM 2006. 5. (451.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

            1906. jú­li­us

 Em­be­rek, aki­ket va­la­mi­lyen tá­vo­li rög­esz­me vonz, vagy éle­tü­ket konk­rét ese­mé­nyek lö­kik elő­re, út­nak in­dul­nak ta­lál­koz­ni va­la­ki­vel, aki bol­dog­nak hitt múlt­juk­ra em­lé­kez­te­ti.
Ez­út­tal nem egé­szen így tör­tént.

Mi­dőn le­szállt a pá­lya­ud­var­ra be­fu­tó vo­nat­ról, ru­há­ja be­le­akadt egy ki­ál­ló va­la­mi­be (kam­pó­ba, szeg­be). Fog­va volt (mint szo­rult hely­ze­te­i­ben annyi­szor) – ha csu­pán pil­la­na­tok­ra is. Az­tán meg­pil­lan­tot­ta az in­te­ge­tő Fe­renc Jó­zse­fet, aki fi­a­ta­lab­bik le­á­nya, Má­ria Va­lé­ria fő­her­ceg­nő tár­sa­sá­gá­ban várt rá.
A csá­szár ko­csi­ja a Kaiserien Elisabeth Hofba vit­te Eugénie-t; lak­osz­tá­lya or­chi­de­ák­kal volt fel­dí­szít­ve.  
To­lon­gó tö­meg, áhí­ta­tos te­kin­te­tek se­hol. De, sze­ren­csé­re, har­sány han­gok s zűr­za­var se. Eugénie szo­ro­san ült meg­le­he­tő­sen me­rev tar­tá­sú fér­fi­lo­vag­ja mel­lett a hin­tó­ban, kö­nyö­kük rin­ga­tó­zás köz­ben oly­kor össze­ért.
A csá­szár­nak nem ju­tott eszé­be azon töp­ren­ge­ni, hogy mi­lyen, ami­kor két em­ber hosszú idő után vi­szont­lát­ja egy­mást. Eugénie ar­ca, úgy rém­lett ne­ki, még min­dig von­zó, jól­le­het a győ­ze­lem, a ma­ga­biz­tos­sá­got ki­fe­je­ző erély nyo­ma­it sem lát­ni raj­ta.
Fe­renc Jó­zsef szol­gá­lat­kész és sze­re­tet­tel­jes volt, s fő­leg nem trottyos vén­ség. A köd­pá­ra fosz­lá­nyok­ban, pu­hán fog­ta kö­rül ma­gas alak­ját.
»Büsz­ke, egye­nes tartás» – vet­te szem­ügy­re szin­te sze­mér­me­sen a csá­szár is tíz éve nem lá­tott fel­sé­ges ven­dé­gét: III. Na­pó­le­on öz­ve­gyét.
„A fel­ka­pasz­kod­ni vá­gyók sza­gát ér­zem itt is, pe­dig ez még nem Bécs – sut­tog­ta Eugénie csá­szár­né, ki­csit túl kö­zel ha­jol­va Fe­renc Jó­zsef fü­lé­hez, in­ger­lő le­he­let­tel. – A sze­gény­ség le­het, hogy ön­ző; ám­de az ipar­mág­nás­ok és ban­ká­rok vi­lá­gá­ban az em­ber­nek óha­tat­la­nul lát­nia kell a lát­vá­nyos eről­kö­dést s a tör­vé­nye­sí­tett rablást… Az új­gaz­dag­ok fel­ka­pasz­ko­dá­sa un­do­rí­tó gőg­gel jár. Az an­tik vi­lág esz­mé­nyei? Ha­szon­ta­lan rög­esz­me egy­től egyig.”
Ennyi is elég volt, hogy a ma­gá­nyos öreg­em­ber meg­érez­ze: ha­bár Louis (III. Na­pó­le­on) rég meg­halt, Eugénie nem víg­öz­vegy és nem is sze­ni­lis – és sze­líd ro­kon­szenv­vel vi­szo­noz­ta az asszony­ból ára­dó őszin­te­sé­get.
„Csak né­hány nap­ra jöt­tem, s nem sze­ret­ném, ha ud­var­lóm gond­ter­helt­nek mu­tat­koz­na – mond­ta ta­pin­ta­to­san a fran­cia csá­szár­né, s ko­csi­ká­zás köz­ben vá­rat­la­nul meg­szo­rí­tot­ta a bó­bis­kol­ni lát­szó Fe­renc Jó­zsef kéz­fej­ét. – Re­mé­lem, nem ve­szi tő­lem túl­zott bi­zal­mas­ko­dás­nak – tet­te hoz­zá si­et­ve. – Öreg barátnéja előtt nem ti­tok, hogy a ne­mes bú­to­rok és ne­mes ál­la­tok ked­ve­lő­je egy­sze­rű em­ber­nek tart­ja ma­gát, és vi­szo­lyog a szín­le­lés­től.”
„Ke­gyed gon­do­lat­ol­va­só is” – mo­tyog­ta meg­le­pőd­ve Fe­renc Jó­zsef; Eugénie azon­ban már nem lát­szott fi­gyel­ni rá, a csen­des ut­cács­ka diszk­rét bá­jú, se­hol sem hi­val­ko­dó ki­ra­ka­ta­it bá­mul­ta, fé­nyük meg-meg­csil­lant a le­csa­pó­dott ned­ves­ség­től.

Cap Martinből Ve­len­cén át ér­ke­zett Ischlbe – aho­gyan Fe­renc Jó­zsef hó­na­pok­kal ko­ráb­ban kül­dött üze­ne­té­nek el­ol­va­sá­sa után (nem sze­re­tett ki­szí­nez­ni sem­mit, csu­pán pontosítolt) több­ször is tu­da­to­sí­tot­ta ma­gá­ban –: Auszt­ria csá­szá­rá­nak és Ma­gyar­or­szág apos­to­li ki­rá­lyá­nak ba­rá­ti meg­hí­vá­sá­ra. (»Ej­nye, hát ez az Eugénie csá­szár­né azt akar­ja, hogy meg­hal­jak anél­kül, hogy meglátogatna?… Ha annyit sze­ret utaz­gat­ni, mi­ért nem ke­res fel en­gem egyszer?!» Ezek vol­tak Fe­renc Jó­zsef csá­szár­nak Met­ter­nich Pa­u­la her­ceg­nő­höz in­té­zett sza­vai, me­lyek­től III. Na­pó­le­on öz­ve­gye, aki ép­pen ak­kor töl­töt­te be nyolc­va­na­dik élet­év­ét, kü­lö­nös­kép­pen meg­ha­tó­dott, an­nál is in­kább, mi­vel Fe­renc Jó­zsef csá­szárt mint a mo­nar­chi­kus ha­gyo­má­nyok utol­só kép­vi­se­lő­jét a leg­tisz­te­let­re­mél­tóbb sze­mé­lyi­ség­nek te­kin­tet­te az élő ural­ko­dók kö­zül.) »Mi­ért ne ad­hat­nám vissza a tíz év­vel ko­ráb­bi lá­to­ga­tást? – gon­dol­ta Eugénie. – Ak­kor őfel­sé­ge fe­le­sé­gé­vel, Er­zsé­bet csá­szár­né­val pár na­pot ná­lam töl­tött Cap Martinben.»)


„Nem árt egy kis diszk­ré­ció – nyug­tat­gat­ta meg ma­gát a csá­szár, s ki is mond­ta. – Mint­egy két­száz mér­föld­re in­nen had­gya­kor­la­tot szer­vez­tünk. A zsur­na­lisz­ták fél­re­tá­jé­koz­ta­tá­sá­ról meg­bíz­ha­tó hi­va­tal­no­ka­im ide­jé­ben gon­dos­kod­tak.”
Jó­sá­go­san hu­nyor­gott; kár, hogy Eugénie nem né­zett rá, hogy ész­re­ve­gye. A zsur­na­lisz­ták em­lí­té­se hir­te­len fia ki­gú­nyo­lá­sát és ko­rai ha­lá­lát jut­tat­ta eszé­be; el­ko­mo­rult arc­cal ült a hin­tó­ban, amely ép­pen las­sí­tott.
„Az iz­ga­lom sem­mi­lyen élet­kor­ban nem hasz­nál” – ál­la­pí­tot­ta meg, ter­mé­sze­tét is­mer­ve kis­sé szo­kat­lan ke­déllyel Fe­renc Jó­zsef a vi­rág­ágyás­ok­kal kö­rül­vett jár­da­sze­gé­lyen. Meg­vár­ta, amíg a la­káj az idős öz­ve­gyet se­gí­ti ki­száll­ni a hin­tó­ból, majd ru­ga­nyos lép­tek­kel mel­let­te ter­mett. Eugénie nem kül­dött fe­lé­je mo­solyt, de női elő­ér­ze­te va­la­hol azt su­gall­ta, hogy te­kin­te­té­vel az il­len­dő­nél to­vább el­időz­zön a csá­szár ar­cán.
„Fel­sé­ged mint­ha va­la­mi­lyen meg­le­pe­tés­től tartana… Vagy té­ved­nék?”
„Ezen a cso­dá­la­tos jú­li­u­si na­pon? – a csá­szár meg­pró­bált tré­fás ked­vet eről­tet­ni ma­gá­ra. – Épp az jár az eszem­ben, hogy mi­ként tud­nék rit­kí­ta­ni az au­di­en­ci­á­ra vá­ra­ko­zók név­so­rán. A má­ra elő­ké­szí­tett ügy­ira­to­kat ko­ra reg­gel már átfutottam… Ked­ves ven­dé­günk mit kí­ván­na ebéd­re?”
„Só­ban főt­tet mar­ha­hús­ból, s egy po­hár vi­lá­gos sört hoz­zá” – vág­ta rá ka­pás­ból a fran­cia csá­szár­né.
„Ez az én szok­vá­nyos me­nüm” – mond­ta za­var­tan Fe­renc Jó­zsef.
„A ma­gyar gu­lyás is meg­te­szi, csak ne le­gyen agyonpap­ri­káz­va” – tet­te hoz­zá ne­vet­ve Eugénie.
A csá­szár meg­ér­tet­te a cél­zást: „Ami­ó­ta bé­ké­ben élünk a ma­gya­rok­kal, nincs ki­fo­gá­som el­le­ne.”
„Ér­tem. Mos­ta­ná­ban csak a Bal­kán fe­lett gyü­le­ke­ző ko­mor fel­le­gek ag­gaszt­ják” – ko­tyo­gott to­vább az asszony, te­kin­te­té­ben élénk kí­ván­csi­ság­gal.
„Könnyű mo­so­lyog­ni a má­sok ba­ján” – szó­lalt meg nagy so­ká­ra Fe­renc Jó­zsef. Már te­rí­tett asz­tal­nál ül­tek; to­ká­ja meg­eresz­ked­ni lát­szott, szem­hé­ja le­bá­gyadt, jól­le­het csak egy-két kor­tyot ivott ad­dig.
„Női elő­ér­ze­tem rit­kán csa­pott be az idők so­rán – je­gyez­te meg re­zig­nált hang­nem­ben Eugénie. – Kü­lö­nös­képp a vá­rat­lan tá­ma­dá­sok vagy a ve­re­sé­gek előtt…”
„Nos, ott azért még nem tar­tunk” – húz­ta ki ma­gát ön­kén­te­le­nül a csá­szár. – A na­pi gon­dok, per­sze, elkerülhetetlenek… Nincs messze in­nen a fő­vá­ros. De sze­ren­csé­re ma nin­csen ud­va­ri ta­nács a Burgban.”
„A Burgot ne em­le­ges­se. – Eugénie sze­me össze­szű­kült, de arc­ki­fe­je­zé­se pil­la­na­tok múl­va is­mét meg­eny­hült. – Bécs, szá­mom­ra leg­alább­is, a ké­nyel­mes nem­tö­rő­döm­ség vá­ro­sa – je­len­tet­te ki élén­ken. – Há­bo­rú ese­tén nyil­ván meg­ko­mo­lyo­dik a fér­fi­la­kos­ság; el­ural­ko­dik raj­ta a fenn­költ emel­ke­dett­ség és vi­lág­tör­té­nel­mi tu­dat.”
„A bi­ro­dal­mi fő­vá­ros né­pe szo­lid, ko­moly – ál­la­pí­tot­ta meg a csá­szár, s mint aki vé­de­ke­zés­re szo­rul, kö­te­les­ség­sze­rű­en gyor­san hoz­zá­tet­te: – Sem­mi ki­fo­gá­sol­ni­va­lónk nem le­het lo­ja­li­tá­su­kat il­le­tő­en.”
„Ré­gens­sé­gem alatt szen­tül meg vol­tam győ­ződ­ve ar­ról, hogy az erény ve­té­sei nyo­mán fran­cia hő­sök kel­nek ki min­de­nütt az éb­re­dő rö­gök­ből. – Hang­ja könnyed volt, ta­lán szán­dé­ko­san fri­vol, ám amit el akart mon­da­ni, az ke­se­rű meg­győ­ző­dés­ből fa­kadt.”
„A fran­cia meg­le­he­tő­sen szen­ve­dé­lyes nép. He­ves – a csá­szár­nak hir­te­len a fe­jé­be szö­kött a vér; ki­ja­ví­tot­ta ma­gát –, már úgy ér­tem ne­mes ha­rag­gal tud fúj­tat­ni a harc me­ze­jén. A par­la­ment­ről ne is be­szél­jünk.”
„Az oszt­rá­kok ta­lán de­fe­tis­ták?”
„Nem azok.”  

 
Ebéd után sé­ta­ko­csi­ká­zás kö­vet­ke­zett nap­sü­tés­ben. A csá­szár elég­gé nyo­mott han­gu­lat­ban ült a hin­tó­ban. Ami­kor ki­száll­tak, s gya­log tet­tek meg né­hány lé­pést, Fe­renc Jó­zsef sé­ta­pál­cá­já­nak a vé­gé­vel meg­pisz­kál­ta a zöld pá­zsit sze­gé­lyét. Vá­rat­la­nul a sze­me elé to­la­ko­dott egy em­lék: ami­kor kö­zöl­ték ve­le, hogy Genf­ben egy anar­chis­ta meg­gyil­kol­ta hit­ve­sét, ak­kor is Ischlben tar­tóz­ko­dott. Er­zsé­bet csá­szár­né örök­ké vi­szoly­gott a szer­tar­tá­sok­tól, de a nagy csa­lá­di gyász, Ru­dolf fi­uk ön­gyil­kos­sá­ga után töb­bé nem ta­lál­ta he­lyét itt­hon: va­ló­ság­gal me­ne­kült a bi­ro­da­lom ha­tá­ra­in túl­ra.
„Me­sés pa­no­rá­ma” – szó­lalt meg Eugénie.
„Hát igen – hagy­ta hely­ben a csá­szár. – Fi­gye­lem­re mél­tóbb, mint ami­kor kény­te­le­nek va­gyunk lövészárkosdit játszani… De hát nem könnyű el­len­áll­ni a nép­aka­rat­nak. Ezt már volt al­kal­mam ta­pasz­tal­ni.”
„Fel­sé­ged­nek még kí­nál­koz­hat újabb – meg­nyom­ta a szót – lehetősége…”
Hang­ja hir­te­len el­csuk­lott.
„Hát igen – is­mé­tel­te meg Fe­renc Jó­zsef, de ez­út­tal mint­ha egy ne­he­zen meg­rág­ha­tó ga­lus­kát for­ga­tott vol­na a szá­já­ban. – A ma­gunk mód­ján. Már úgy ér­tem: a ma­gam trónján…(!)
„De ne­künk – fe­jez­te be von­ta­tott han­gon Eugénie a fenn­költ mon­da­tot – a Má­so­dik Fran­cia Csá­szár­ság élet­re hí­vó­i­nak már csak fáj­dal­mas vád és ön­vád: az em­lé­ke­zés szo­mo­rú kö­te­les­sé­ge maradt… Én rég­óta már csak csen­des szem­lé­lő­je va­gyok en­nek a sem­mi­lyen ízű Eu­ró­pá­nak.”
A dé­li gyü­möl­csök­kel meg­ra­kott por­ce­lán­tál meg­bil­lent, és egy ha­tal­mas, fé­nyes hé­jú grá­nát­al­ma a csá­szár lá­ba elé gu­rult. Az öreg­úr, fe­szes tar­tá­sát meg­őriz­ve, le­ha­jolt, föl­emel­te a gusz­tu­sos gyü­möl­csöt, és áb­rán­dos te­kin­te­tű Párisként fel­kí­nál­ta bá­na­tos ké­pű höl­gyé­nek. Eugénie kur­ta, el­há­rí­tó moz­du­la­tot tett.
„Is­me­rem a szen­ve­dés min­den ár­nya­la­tát – je­len­tet­te ki szá­raz han­gon a csá­szár­né. – Ele­gem van be­lő­le.”
Fe­renc Jó­zsef ün­ne­pé­lyes fej­moz­du­lat­tal – fő­haj­tás­sal – bó­lin­tott. A hosszú, fe­szes csend most mint­ha meg­za­var­ta vol­na; a hin­tó­ig sé­tált, előbb csak a kar­ja tűnt el s ke­zé­vel ko­to­rá­szott, majd ko­pasz fe­jé­vel is be­ha­jol­va ki­emelt egy ot­rom­ba, in­kább köny­ve­lők ke­zé­be va­ló, bar­na kö­té­sű köny­vet, szó­ra­ko­zot­tan ki­nyi­tot­ta, s anél­kül, hogy be­le­né­zett vol­na, már be is csuk­ta.   
Tár­sal­gás­ra az­nap már nem­igen ke­rült sor köz­tük (az el­kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal se na­gyon). Fe­renc Jó­zsef mé­lá­zó, né­mely­kor könnyes te­kin­tet­tel azért sza­vak nél­kül is el­be­szél­ge­tett még a csá­szár­né­val, ud­va­ri­as vagy együttérző mo­so­lyá­val fű­sze­rez­ve mor­cos, ha nem egye­ne­sen bu­ta bó­lo­ga­tá­sa­it. Lep­ke­gyűj­te­mé­nye fö­lé ha­jol­va, vagy kösz­vé­nyes lá­ba mi­at­ti ag­go­dal­mát lep­lez­ve szo­kott ki­ül­ni ar­cá­ra ez a ké­ret­len könny­csep­pek­kel küsz­kö­dő, fáj­dal­mas fin­tor.
Eugénie a ké­nyel­mes ka­ros­szék­ben hát­ra­dől­ve, fi­gyel­me­sen für­kész­te a ná­la pár esz­ten­dő­vel fi­a­ta­labb csá­szár ar­cát, időn­ként saj­ná­lat fog­ta el, mint aki ösz­tö­nö­sen meg­sej­ti, hogy túl fog­ja él­ni ezt a trón­já­hoz ra­gasz­ko­dó, de töb­bé-ke­vés­bé már hasz­na­ve­he­tet­len ag­gas­tyánt.


„Pi­hen­nie ké­ne” – koc­káz­tat­ta meg Fe­renc Jó­zsef, két­szer is.
„A he­nyé­lés az ala­csony­ren­dű­ek örö­me.” – A csá­szár­né gő­gös ki­je­len­té­se mö­gött ez­út­tal is ke­se­rű­ség buj­kált. Le­huny­ta sze­mét, csak egy perc­tö­re­dék­re mint­ha eny­he szé­dü­lés fog­ta vol­na el. Hul­lám­zó lát­ha­tat­lan so­ka­ság nyo­má­sát érez­te, nem is a mell­ka­sá­ban, in­kább a ha­lán­té­ka mö­gött. Mint akit új­ra meg­kí­sért a száz­szor át­élt »tör­té­nel­mi véletlen» (ma­gá­ban ő ezt így ne­vez­te), mi­dőn sö­tét, nagy em­ber­tö­meg gyűl össze a te­re­ken, a temp­lo­mok­ban, a ba­ri­ká­do­kon (utóbb ta­lán csak a szem­re­ti­nán), és nem áll az em­ber ren­del­ke­zé­sé­re sem­mi olyan rend­szer, amellyel az el­ve­szés­re ítélt egyé­nek­re va­la­mi­lyen mó­don hat­ni le­het­ne. Be­fe­lé ku­ta­ko­dó te­kin­te­te hány­szor sik­lott át ha­zar­dí­roz­va a sok ezer dü­hön­gő vagy ne­ve­tő, is­me­ret­len ar­con. »Oly gyor­san ha­nyat­la­nak, buk­nak le az ön­tu­dat fe­ne­ket­len ár­ká­ba, Is­te­nem, hogy az em­lé­ke­zet so­ha töb­bé nem tud­ja fel­idéz­ni őket! – fu­tott át az agyán. – Szmo­kin­gos, frak­kos fér­fi­ak (ami­lye­ne­ket a Burg hang­ver­se­nyén lát­ni). Ki­mér­tek, fö­lé­nyes tar­tá­súk­kal kér­ke­dők; vagy a hi­va­ta­lok­ban fontoskodók.»
 
 
A csá­szár szek­re­te­rén mé­hé­sze­ti ké­zi­könyv; nem mé­zes-má­zas, csak ba­ná­lis vi­gyor­ral igyek­szik pa­lás­tol­ni, hogy fű­tet­len iro­dá­ban fo­gad­ja ven­dé­gét. (A sza­lo­nok­ban is meg le­het fagy­ni, – a XV. La­jos stí­lu­sú bú­to­ro­kon sár­ga se­lyem­bro­kát hu­zat. Fe­renc Jó­zsef­ről sen­ki sem mond­ta ed­dig, hogy nem smu­cig!) Eugénie – kis­sé ide­ges, nem tud­ja mi jött rá – megint női elő­ér­ze­té­vel ho­za­ko­dik elő: „…amit könnyű volt meg­mo­so­lyog­ni; hogy az­tán ott he­ver­jen ő is a töb­bi­ek­kel, ál­do­zat­ként a sze­szé­lye­sen hul­lám­zó óce­án ké­nye-ked­vé­nek kiszolgáltatva… a lyu­kas bár­ka fe­ne­kén!” – da­rál­ja el a teg­na­pi si­ke­res »bemutatkozás» után va­la­mi­vel da­gá­lyo­sab­ban, mint va­la­mi be­ma­golt szö­ve­get.
Ön­ural­mát ve­szít­ve, fel akar áll­ni, de meg­tán­to­ro­dik, s el­kezd fo­rog­ni ve­le a szo­ba.
Fe­renc Jó­zsef szá­raz te­kin­tet­tel, ér­tet­le­nül hall­gat­ja az öz­vegy csá­szár­né kü­lö­nös fel­hang­ja­it. S mint aki far­sang után le­ve­ti dí­szes ál­ar­cát, tö­rő­dött öreg­em­ber­ré ved­lik vissza. Ki­fe­je­zés­te­len arc­vo­ná­sa­in az­nap nem akad fenn már se jó­sá­gos mo­soly, se fél­szeg kí­ván­csi­ság.
„Megmagyarázom… Min­dent meg­ma­gya­rá­zok!” – for­dul szem­be ve­le az öz­vegy csá­szár­né. Hang­ja job­bá­ra csak só­haj­tás.

A ké­sőb­bi­ek so­rán a csá­szár a me­lan­kó­lia elő­ér­ze­té­vel s né­mi ag­go­da­lom­mal hall­gat­ja öreg barátnéja ki­fa­ka­dá­sa­it. »Csak meg ne üle­ped­jen a pa­lo­ta­te­rem sar­ka­i­ban ez a bu­ta hangulat» – néz kö­rül az ott­ho­nos be­ren­de­zés és meg­hitt tár­gyak közt, fél­ve, óva­kod­va, mint ki­vén­hedt sze­lin­dek.
Eugénie köz­ben, mint már annyi­szor, tö­ké­le­te­sen ma­gá­ra ta­lált.
„Nem misz­ti­fi­ká­ció – fel­sé­ges na­iv­ság len­ne an­nak tar­ta­ni –, hogy ami­kor a sú­lyos ve­re­sé­gek meg­ha­son­lot­tá tesz­nek, már csak az in­tu­í­ci­ód­ra bíz­ha­tod ma­gad. A go­nosz áb­rá­za­ta el­lent­mon­dá­so­sabb, mint őr­an­gya­lod ár­tat­lan pofikája… At­tól tar­tok, hogy az új gát­lás­ta­lan tör­té­nel­mi sze­rep­re vá­gyás kő­kor­szak­be­li er­köl­csök­höz fog ve­zet­ni. A leg­mo­der­nebb cö­löp­gá­tak­kal sem le­het az el­len­sé­ges szí­vek­ben a gyű­lö­let és az elő­í­té­le­tek part­ta­lan ára­dá­sát megállítani… Még ke­vés­bé, mint a re­gu­lá­ris ka­to­nai ala­ku­la­to­két.”
„Úgy gon­dol­ja, per­sze, hogy mind­két ol­da­lon – kér­de­zi Fe­renc Jó­zsef bó­lo­gat­va. S mo­rog­va te­szi hoz­zá, in­kább csak ma­gá­nak: – Egy­más­ra tücs­köt-bo­ga­rat ki­a­bá­lunk. Gyá­ván, fér­fi­at­la­nul.”  
„Volt al­kal­mam ta­lál­koz­ni me­redt sze­mű, kö­dös te­kin­te­tő fér­fi­ak­kal – házipapucsban cso­szo­gó áru­lók­kal épp­úgy, mint hó­hér­ko­dás­ban je­les­ke­dők­kel, akik a la­pos er­köl­csű évek pa­ran­csa­i­ra vár­nak. Föl­ger­jed­nek, ha­ra­go­suk po­fá­ját da­gadt­ra, vé­res­re pü­fö­lik, vagy su­nyi alá­zat­tal hajt­ják meg fe­jü­ket a hi­va­tal­nok-lel­ki­is­me­re­tű ha­ta­lom előtt, anél­kül, hogy a leg­ki­sebb bűn­tu­da­tot érez­nék.”
Fe­renc Jó­zsef hol meg­üt­köz­ve, hol re­zig­nál­tan igyek­szik kö­vet­ni a mind ér­ce­sebb han­gú ki­fa­ka­dást: Eugénie e pil­la­nat­ban ta­lán Kasszand­rá­nak kép­ze­li ma­gát a ha­mis kul­tu­szok, új rí­tus­döm­ping kö­ze­pet­te!
„Mint­ha a Vi­lág­szel­lem szó­lal­na meg, de­ma­góg mó­don – mond­ja agi­tál­va –; nem hall­juk ki be­lő­le a ci­niz­must, mi­dőn ar­ra ösz­tö­nöz, hogy a leg­kép­te­le­nebb meg­ol­dást is elfogadjuk…
Leg­főbb hi­bám­nak – mi több: bű­nöm­nek – rót­ták fel, hogy nem tud­tam be­le­tö­rőd­ni – mi­u­tán a kor­mány­zás és a had­vi­se­lés hely­ben to­po­gá­sa las­san nyűg­gé vált szá­mom­ra –, hogy min­den úgy ma­rad­jon, ahogy volt. Szem­be mer­tem száll­ni a ma­ra­di szo­ká­sok­kal, az idét­len­sé­gig fa­ju­ló ha­tal­mi tor­zsal­ko­dá­sok­kal! Csak zá­ró­jel­ben jegy­zem meg: IX. Pius meg­bol­do­gult fi­am­nak a ke­reszt­ap­ja volt; s az új pá­pa, XIII. Leo egyik bí­bo­ro­sa út­ján köz­li ve­lem, hogy öz­vegy csá­szár­né mi­nő­sé­gem­ben ki va­gyok tilt­va a Vatikánból!… De men­jünk vissza a csá­szár­ság ide­jé­re; mi­u­tán III. Na­pó­le­on ne­jé­ből ré­gens let­tem, még több bán­tást kel­lett el­vi­sel­nem. Gon­dol­tam: mi­ért es­sek has­ra az üres fe­jű, im­po­tens te­kin­té­lyek »világrengető» passzi­vi­tá­sa előtt!… Pu­lyák! Hát nincs köz­te­tek egy iga­zi fér­fi? Tör­té­nel­mi be­ideg­ző­dés volt ná­luk, hogy egy­től egyig óva­kod­tak a nő­ura­lom­tól.”
„Azért Louis… mint III. Napóleon!…”
Fe­renc Jó­zsef sa­rok­ba ül­te­tett pan­to­mim-fi­gu­rá­nak ér­zi ma­gát; de a sze­mér­mes­ke­dést fél­re­té­ve meg­pró­bál köz­be­ko­tyog­ni.
„A vi­lá­gért sem. Fél­re ne ért­sen felséged… egy per­cig sem gon­dol­tam Őreá! De a töb­bi­ek, akik buz­gón hű­töt­ték ne­kem a pezs­gőt, be­fű­töt­ték a re­zi­den­ci­á­mat, ha gyógykúrára men­tem; csu­pán a ta­ná­csa­i­mat nem vol­tak haj­lan­dók meghallgatni…–Csipkeszélű zseb­ken­dő­vel tör­li meg sze­mét. (Csak azt ne kép­zel­je ró­la egy Habs­burg ural­ko­dó, hogy kö­zön­sé­ges, zsém­be­lő­dő öreg­asszony.) – Ma­gam mö­gött hagy­tam a ten­gert, a bé­kí­tőt, a fény­lő öb­löt. A meg­nyug­vás és az ámí­tó álom tá­jé­ka­it, ahol hány­szor meg­kí­sé­rel­tem már el­fe­lej­te­ni a há­lát­lan, a becs­te­len utó­kort. – A zseb­ken­dőt in­du­la­to­san össze­gyű­ri, ám mi­kor vé­let­le­nül el­ej­ti, nem vár­va meg a csá­szár gá­láns moz­du­la­tát, ő ma­ga ha­jol le ér­te, mint aki min­dig adott ar­ra: ne­hogy egyet­len ha­nyag gesz­tus­sal ki­szol­gál­tas­sa ma­gát a kö­zön­sé­ges­ség­nek. – Ha annyi erőt érez­nék még ma­gam­ban, hogy örök­re ki­bé­kül­hes­sek a vi­lág kö­zö­nyé­vel.”

Nem gon­dolt so­ha szö­kés­re; tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy a so­kak ál­tal han­goz­ta­tott ön­kén­tes szám­űze­tés, amely meg­ment­het­né fe­nye­ge­tett bel­ső mél­tó­sá­gát, csak fik­ció. Szá­má­ra sem­mi sem hoz­hat meg­vál­tást. Ám elég ha­la­dé­kot ka­pott – hosszú és szép öreg­sé­get –, hogy le­gyen ide­je ma­gya­rá­za­tot ta­lál­ni „kül­de­té­ses” éle­té­nek össze­om­lá­sá­ra. Hű cse­lé­de­i­nek ron­da buz­gól­ko­dá­sá­ból ele­ge volt már (a Má­so­dik Csá­szár­ság el­ag­gott, elgügyült hí­ve­i­nek együtt­ér­zé­sé­ből úgy­szin­tén); be­ér­te vol­na az­zal, ha csak li­ba­tol-l­út tép­nek, di­ót tör­nek, bur­go­nyát há­moz­nak. De a plety­ka, a ha­szon­le­ső ön­zés, a ki­ra­fi­nál­tan hí­zel­gő há­zi nép­ség szem­for­ga­tá­sa a kó­li­ká­nál, a szék­re­ke­dés­nél is job­ban meg­vi­sel­ték ide­ge­it.

Er­dős vi­dé­ken ko­csi­káz­tak, ka­nyar­gós he­gyi uta­kon. Egy-egy víz­esés­hez ér­ve ki­száll­tak, majd egy tisz­ta tük­rű, jég­hi­deg vi­zű ta­vat ko­csi­káz­tak kö­rül. „Ten­ger­szem!” – mond­ta áhí­tat­tal a csá­szár, s Eugénie föl­is­mer­te: leg­ré­gibb auszt­ri­ai em­lé­ké­nek szín­he­lye volt, bő fél év­szá­zad múlt ez az­óta. Az öz­vegy csá­szár­né fel­sírt. (»Mint­ha csak egy ked­ves va­dász­szu­ka vak­kan­tot­ta vol­na el magát!», ál­la­pí­tot­ta meg ma­gá­ban Fe­renc Jó­zsef; né­mán el­for­dult, nem akart in­diszk­rét len­ni.) At­tól a perc­től szá­mít­va a ke­dé­lyes tár­sal­gás el­akadt, a csá­szár­né pa­nasz­kod­ni kez­dett, hogy mig­rén kí­noz­za.
„Far­ka­sok és ke­se­lyűk kö­zött élünk. A fér­jem ha­lá­lát meg­elő­ző­en, a frak­ció­har­cok kö­ze­pet­te nem en­ged­het­tem meg ma­gam­nak, hogy ké­tel­ked­jek, ha­bár III. Na­pó­le­on dön­tő­ké­pes­sé­gé­re már nem le­he­tett szá­mí­ta­ni. Csak a sa­ját ma­kacs­sá­gom­ban bízhattam…”
A csá­szár­né ha­bo­zott, hogy ér­de­mes-e foly­tat­nia. A rossz­má­jú­ak sze­rint ugyan­is a fe­gyel­met s a ren­det má­ni­á­ku­san meg­kö­ve­te­lő oszt­rák csá­szár még a to­a­lett­re is ka­to­na­zub­bony­ban és kard­dal szo­kott jár­ni, mind­egy, hogy kis- vagy nagy­dol­gát kell vé­gez­nie. Eb­ben az órá­ban szun­dí­ta­ni szo­kott, csu­pán az Eugénie-re va­ló te­kin­tet­tel hosszab­bí­tot­ta meg egy-két órá­val ezt a ki­ruc­ca­nást, és ki­vé­te­le­sen ma es­té­re meg­hív­ta őt csá­szá­ri re­zi­den­ci­á­já­ra, ahol mint ígér­te, »a leg­szű­kebb bizalmasságban» kí­ván­ja el­fo­gyasz­ta­ni uzson­ná­ját ked­ves barátnéja tár­sa­sá­gá­ban.
 „Be­is­me­rem, el­ural­ko­dott raj­tam is a fé­le­lem” – foly­tat­ta még­is ku­sza val­lo­má­sát Eugénie. A sza­vak meg­győ­ző ere­jét ke­res­te; akár­csak a po­ro­szok­kal dú­ló há­bo­rú alatt, mi­dőn meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy nincs más vá­lasz­tá­sa: kény­te­len nagy sza­va­kat hasz­nál­ni, kü­lön­ben el­len­fe­lei – te­kint­ve, hogy fér­fi­ak, akik a há­bo­rú ször­nyű­sé­ge­i­től va­ló ret­te­gést rend­sze­rint fe­mi­nis­ta lá­tás­mód­nak mi­nő­sí­tet­ték – más­képp nem fog­nak hi­telt ad­ni ne­ki. Dön­tés­ho­za­tal előtt állt, s jól­le­het utál­ta a da­gá­lyos, fé­lel­met el­ken­dő­ző sza­va­kat, a cél ér­de­ké­ben mu­száj volt hin­nie ben­nük.  
„Nos hát, én ki­vé­tel­nek szá­mí­tot­tam – szin­te hety­kén je­len­tet­te ki, Fe­renc Jó­zsef te­kin­te­tét ku­tat­va áll­ha­ta­to­san. – Utó­lag be­iga­zo­ló­dott, hogy utó­pia volt Bis­marck nagy­lel­kű­sé­gé­re szá­mí­ta­ni. Bíz­ni va­la­mi­lyen ste­ril bé­ké­ben. A fér­jem Metzből, ahol át­vet­te a fő­ve­zér­sé­get, két­ség­beesett le­ve­le­ket írt ne­kem, s úgy­szól­ván te­he­tet­le­nül vár­ta, hogy a né­met csa­pa­tok Bis­marck pa­ran­csá­ra át­lép­jék a ha­tárt. Pá­rizs­ban per­sze az én ha­tá­ro­zott ak­ci­ó­i­mat so­kan »sze­xu­á­lis hadonászásnak» tar­tot­ták; nem ti­tok, hogy az egyik óva­tos­ko­dó tá­bor­nok gú­nyo­san je­gyez­te meg a há­tam mö­gött (fér­jem nem sok­kal azu­tán né­met fog­ság­ba ke­rült), mi­sze­rint győz­ni aka­rá­som nem más, mint a szu­ka vágy­ál­ma, akit  éj­jel ma­gá­ra hagy­tak, s nem él­he­ti ki ösz­tö­ne­i­nek per­verz rohamait!… Lát­hat­ja fel­sé­ged, ha va­lós té­nyek­ről van szó, nem szok­tam kí­mél­ni ma­gam.”
„Louis sze­gény, úgy tu­dom – kottyan­tot­ta köz­be Fe­renc Jó­zsef – már na­gyon be­teg volt akkor… Min­de­nek­előtt ez idéz­het­te elő a ször­nyű ka­taszt­ró­fát”
„A bu­kás még messze volt – til­ta­ko­zott Eugénie. – A fran­ci­ák csá­szá­rá­nak ret­te­ne­tes tes­ti kín­jai vol­tak, igaz, és sej­te­ni le­he­tett, hogy emi­att a szel­le­mi po­ten­ci­ál­ja s az ön­bi­zal­ma is csök­kent. De ka­taszt­ró­fá­ról még nem le­he­tett be­szél­ni. Sza­bad-e át­en­ged­nünk a né­me­tek­nek azt az óri­á­si előnyt, hogy ők lép­jék át elő­ször a mi ha­tá­ra­in­kat? – tet­tem föl a kér­dést, nem csu­pán ma­gam­nak. Saint-Cloudban, ahol a dísz­ebé­den min­den mi­nisz­ter részt vett, hir­te­len meg­ered­tek a könnye­im. Pe­dig az a kí­nos in­ci­dens még csak a ret­ten­tő elő­ér­ze­tem­nek volt tu­laj­do­nít­ha­tó; a rá­kö­vet­ke­ző éj­jel ra­gad­tam ki a holt­sá­padt Piennes már­ki ke­zé­ből a vég­ze­tes táv­ira­tot, mi­e­lőtt még szó­ra nyit­hat­ta vol­na a szá­ját. A froeschwilleri és forbachi ve­re­sé­gek hí­re volt! A táv­irat ez­zel a mon­dat­tal zá­rult: Pá­rizst azon­nal vé­del­mi ál­la­pot­ba kell he­lyez­ni! El­vesz­tet­tük El­zászt. Az el­len­ség meg­száll­ta Lotharingiát, és Pá­rizst fenyegette… »Di­nasz­ti­ánk ha­lál­ra van ítél­ve, uram – mond­tam a már­ki­nak –, most már csak Fran­cia­or­szág sor­sa le­beg­jen sze­münk előtt!» Szá­mí­tot­tam ar­ra, hogy egy asszony ne­he­zen tud­ja meg­őriz­ni te­kin­té­lyét, még ha fér­je lo­va­gi­a­san vi­szo­nyul is hoz­zá. De a fi­zi­kai tá­vol­ság egy­re nőtt köz­tem és Louis kö­zött, s a csá­szár le­rom­lott egész­sé­ge mi­att a ka­to­nai ve­zér­kar ré­szé­ről mind na­gyobb nyo­mást érez­tem, oly­annyi­ra, hogy az egyen­ru­hák­ból ára­dó szi­var­bűz és ve­rej­ték­szag még ál­mom­ban is foj­to­ga­tott. Be­val­lom, a vé­gén már a bosszú­vágy is dol­go­zott ben­nem. Bi­zo­nyos élet­kor után a leg­több fér­fit mint­ha megint szop­tat­ni ké­ne.”
A csá­szár rá­bó­lin­tott:
„Hát még, hogy­ha el­ér­te a sze­ni­lis kort.”
„Ó, fel­sé­ged­ről, amint hal­lot­tam, ne­ves köl­tők zeng­ze­tes ver­se­ket írnak!… Kü­lön­ben is, pár év­vel fi­a­ta­labb ná­lam.”
A csá­szár­né mint aki­re fi­no­man rá­pi­rí­tot­tak, el­hall­ga­tott.
„Apos­to­li ki­rály vol­nék, vagy mi a szösz! – for­dí­tot­ta tré­fá­ra a szót Fe­renc Jó­zsef. – Ha óhajt­ja, mu­ta­tok né­há­nyat a sok ha­szon­ta­lan fir­kász­ko­hol­mány­ból. A leg­vas­ko­sabb bó­kok­ra a ma­gyar po­é­ták ra­gad­tat­ják maguk…”
„Csak azt akar­tam ér­zé­kel­tet­ni fel­sé­ged­del – fű­zött ma­gya­rá­za­tot a fél­be­sza­kadt val­lo­más­hoz a csá­szár­né a sé­ta­ki­rán­du­lás­ból ha­za­tér­ve –, hogy en­gem, meg­győ­ző­dé­sem sze­rint, nagy és ne­mes cél meg­va­ló­sí­tá­sá­ra ren­delt a Föld­re a Gond­vi­se­lő. A fran­cia vér, per­sze, meg­le­he­tő­sen ál­mo­do­zó, in­kább bu­jál­ko­dás­ra vá­gyik, mint a merészségre… Ne fe­led­jük, hogy mi­lyen vak­me­rő­en és ke­mé­nyen szo­ron­gat­ták volt és – jól mon­dom? – ítél­ték ha­lál­ra az óko­ri Ró­mát a ger­mán tör­zsek. Vagy ott van Bis­marck Gó­lem­mé nö­vesz­tett, dics­fény­be vont ár­nyé­ka! Ős­erők­től su­gal­maz­va pár­tol­ta a né­met vér tekintélynövekedését… Ami­kor a Tuileriákban össze akar­tam hív­ni a két Há­zat – füg­get­le­nül at­tól, hogy a csá­szár tá­vol­lét­ében jo­ga volt-e er­re a ré­gens­nek –, Ésnile Olivier meg­érez­vén kor­mány­zá­sá­nak bu­ká­sát, úgy vi­sel­ke­dett ve­lem szem­ben, mint egy őrült. Hisz­té­ri­á­zott, majd ál­lam­csínyt aján­lott fel ne­kem a par­la­ment el­len. »Még az éj­jel le­tar­tóz­ta­tom az el­len­zék va­la­mennyi kép­vi­se­lő­jét, s a la rochelle-i erőd­be zá­ra­tom őket!» Ezt nem han­da­ban­dá­zás­nak szán­ta, már ki is ad­ta ren­de­le­te­it a rendőrfőkapitányságnak. »Nem lát­ja, hogy eb­ből pol­gár­há­bo­rú lesz egész Fran­ci­a­or­szág­ban? – ki­ál­tot­tam rá in­du­la­to­san. – A pá­ri­zsi kül­vá­ros­ok mind fel­lá­zad­nak, és Lyon, Mar­seille, Bor­deaux la­ko­sai tö­me­ge­sen csat­la­koz­nak majd hoz­zá­juk. Pol­gár­há­bo­rút akar, ami­kor szem­ben ál­lunk a kül­ső ellenséggel?!… Amíg én ré­gens va­gyok, ez nem fog megtörténni!»
„Sze­gény Louis, nem lá­tott kiutat… Most már ér­tem, ho­gyan ju­tott el III. Na­pó­le­on a leg­mé­lyebb pontig… hogy ön­gyil­kos­ság­ra gon­dol­jon.”
„Az csak a szedáni fegy­ver­le­té­tel hí­ré­re for­dult meg a fe­jé­ben. Ké­sőbb, ami­kor fog­ság­ba ke­rült, s az őr­jön­gő tö­meg or­dí­toz­va ro­hant vé­gig a bul­vá­ro­kon, hogy a trón­fosz­tás ki­mon­dá­sa után Trochu tá­bor­nok lá­zí­tó be­szé­dé­re meg­ro­ha­moz­za a Tuleriákat, ne­kem is me­ne­kül­nöm kellett…”
Gyor­san me­sél­te, mint aki túl akar es­ni raj­ta. (Azt azért sze­mér­me­sen el­hall­gat­ta az oszt­rák csá­szár előtt, hogy fel­ol­va­só­nő­jé­nek tár­sa­sá­gá­ban fi­á­ker­ben vi­har­zott át Pá­rizs ut­cá­in, vé­gül egy ame­ri­kai fog­or­vos­nál kért haj­lé­kot, hogy az­tán csu­kott ba­tár­ban, mely­nek bak­ján az ame­ri­kai fog­or­vos ült, el­jut­va Deauville-ba, negy­ven ton­nás vi­tor­lás yachton kelt át a La Manche csa­tor­nán a tom­bo­lón vi­ha­ros ten­ge­ren, míg vé­gül test­ben-lé­lek­ben össze­tör­ve si­ke­rült éj­jel ki­köt­ni­ük a Wight-szigeten. Utó­lag e bi­zarr ko­mé­di­á­nak ki­ki­ál­tott tör­té­net vég­ső csat­ta­nó­ja már csak az le­he­tett vol­na, hogy Victor Hugo, a ki­áll­ha­tat­lan el­len­fél a La Manche­-ten­ger­szo­ros­ban egy an­gol szi­ge­ten töl­töt­te száműzetését… »Bi­zony – bó­lo­gat­hat­na rá za­va­rá­ban Fe­renc Jó­zsef. – A nagy fran­cia regényíró… És hát Kos­suth! Ő is épp a Wight-szigeten!»)


Az öz­vegy csá­szár­né szí­ve mé­lyé­ig fel volt in­dul­va.
Re­me­gé­sek fu­tot­tak át tes­tén. Aszott arc­bő­re ki­fe­hé­re­dett. Fe­renc Jó­zsef csá­szár ina­sa le­fek­tet­te (az, aki min­den ál­dott reg­gel li­bé­ri­ás ko­csin szok­ta ha­za­hoz­ni a Singerstrasséról őfel­sé­ge asz­ta­lá­ra a még me­leg va­jas zsem­lé­ket).
„Hadd ta­pint­sam ki csuk­ló­ján az ütő­eret, míg or­vost hi­va­tok.”
Fe­renc Jó­zsef kér­le­lő hang­ját hall­ja.
Víz­csep­pe­ket per­me­tez­nek Eugénie kék ár­nyé­kok­kal szab­dalt or­cá­já­ra.
„Nincs sem­mi na­gyobb baj – sut­tog­ja meg­szep­pen­ve a csá­szár. –Meglátja, mind­járt elmúlik…”   
A csá­szár­né is ta­ga­dó­lag int fe­jé­vel: „Ki­aludt kan­dal­ló­tűz mel­lett resz­ket­ve sem érez­tem ré­mü­le­tet...”
Ez nem volt be­le­kal­ku­lál­va az ischli ka­land­ba.
Előbb, mint va­la­mi­lyen ér­zé­ki dal­lam, mint­ha el­ide­ge­ní­tő han­gu­la­tok akar­nák fe­le­dés­be bur­kol­ni mind­azt, amit el­ve­szí­tett: tes­te mu­lan­dó szép­sé­gét, az agyá­ba vé­ső­dött, fény­lő vagy vé­res dá­tu­mo­kat és a szí­vé­ből ki­tép­he­tet­len di­cső­sé­get, ame­lyet aka­ra­tá­val har­colt ki, te­he­tet­len és kor­rupt pá­ri­zsi kör­nye­ze­te fö­lött di­a­dal­mas­kod­va.
Vagy az egé­szet csak ál­mod­ja.   
Fe­renc Jó­zsef föl–alá sé­tál, ma­gá­ban tán gon­do­san még meg is szá­mol­ja a lép­te­it.
Az éles ka­vi­csok mint­ha az öz­vegy csá­szár­né fü­lé­be vi­sí­ta­nák az el­foj­tott szé­gyent és ke­se­rű­sé­gét. Eszé­be jut­nak mind­azok, akik­ből szem­mel lát­ha­tó­an egész­ség és szó­szá­tyár kö­zön­sé­ges­ség su­gár­zik. Haj­na­li ál­má­ban, éb­re­dés előtt, meg­esett ve­le, hogy lá­to­má­sok ül­döz­ték. Li­he­gő, kö­vér kí­sér­te­tek.    
To­ká­so­dá­sok, be­tü­rem­lé­sek, a lá­gyé­kot a tér­dig el­ta­ka­ró, el­om­ló hur­kák. Asszony­nak csú­folt idom­ta­lan usza­dé­kok. Az ő tes­te (a Te­rem­tő ke­gyes cso­da­té­te­le vol­na – kár­pót­lás a szen­ve­dé­se­kért?) a nyol­ca­dik X után is for­más, ará­nyos ma­radt.    
Ne­ki csak a kú­pok­tól pú­po­so­dó há­tá­ra kell ügyel­nie.
Eugénie fé­lig be­hunyt szem­mel fe­küdt, csak ma­gá­val be­szélt; pe­dig Fe­renc Jó­zsef ud­va­ri­as­sá­ga utol­só ebéd­jük al­kal­má­val is pél­dás­nak bi­zo­nyult, mi­dőn a kést meg a vil­lát va­ló­sá­gos fegy­ver­ként hasz­nál­va, a tá­nyér­ján ágas­ko­dó ha­tal­mas bor­jú­comb­bal kín­ló­dott (ina­sát ki­küld­te, hogy je­len­lé­te ne za­var­ja az in­ti­mi­tást), s köz­ben öt­per­cen­ként az­zal men­te­ge­tő­zött, hogy: »Ke­gyed pil­la­nat­nyi­lag nem a leg­al­kal­ma­sabb be­szél­ge­tő­part­nert választotta.»

Nem jön, hogy el­higgye: bűn­tu­da­tot érez!
Lé­te­zik hát egy rej­tőz­kö­dő én­je, aki most is lát­ja, amint ő szin­te lo­pa­kod­va tá­vo­zik a Saint-Cloudból, aho­vá 1870. jú­ni­us 2-án or­vo­si kon­zul­tá­ci­ó­ra hív­ták, és a ba­gó sza­gú Germain Seé pro­fesszor­tól meg­tud­ta, hogy a csá­szár­nak ve­se­kö­ve van – ami mi­att kép­te­len töb­bé ló­ra ül­ni, sőt a leg­ki­sebb tes­ti fá­ra­dal­mat elviselni… Né­hány nap múl­va ki­tört a há­bo­rú, s csak Eugénie csá­szár­né tu­dott a ret­te­ne­tes ti­tok­ról. A vá­das­ko­dók sze­rint ma­ka­csul még­is rá­be­szél­te fér­jét, hogy vál­lal­ja el a had­se­reg leg­főbb vezetését… Er­re, jaj, mit le­het fe­lel­ni, annyi év­ti­zed után? És mit le­he­tett vol­na szólni ak­kor az uno­ka­fi­vér rá­gal­ma­i­ra, aki sze­rint Eugénie am­bí­ci­ó­it nem elé­gí­tet­te ki a ré­gens­ség, ar­ra szá­mí­tott, hogy mi­vel a csá­szár nem fog­ja so­ká­ig bír­ni a túl­ter­he­lést, amennyi­ben kép­te­len lesz fi­zi­ka­i­lag el­lát­ni a dol­gát, előbb-utóbb le kell mon­da­nia. Ha pe­dig gör­csö­sen ka­pasz­ko­dik a fő­ve­zér­ség­hez, eb­be be­le fog pusz­tul­ni.
»Mind­két eset­ben ma­gam ural­kod­hat­tam vol­na egé­szen fi­am nagyko-rúságáig!»… Eugénie ir­tó­zat­tal pil­lant lel­ke sö­tét fe­ne­ké­re, hogy hát­ha fel­fe­de­zi ott la­dy Mac­beth go­nosz­sá­gát. Ma­ga előtt lát­ja a bo­rí­té­kot, ame­lyet csak fér­je ha­lá­la után, 1873-ban nyi­tot­tak fel előt­te; az or­vo­si je­len­tés egyéb­ként fel­so­rol­ta III. Na­pó­le­on be­teg­sé­gé­nek összes szimp­tó­má­it, ame­lyek­ről ő már tu­dott: a hó­lyag­gör­csök­ről, az iz­zó nyi­lal­lá­sok­ról a ve­sé­ben, a gya­ko­ri vé­res vi­ze­let­ről. Az or­vo­sok ha­tá­ro­zott vé­le­mé­nye az volt, hogy tar­tóz­kod­ni kell min­den he­lyi be­avat­ko­zás­tól, és ő, a gon­dos fe­le­ség be­le­té­tet­te a csá­szár poggyá­szá­ba a csil­la­pí­tó­sze­re­ket, és min­den egyéb kel­lé­ket, ame­lyek­kel az or­vos­tu­do­mány ab­ban az idő­ben ren­del­ke­zett a hó­lyag­bán­tal­mak csillapítására… Fel­idé­zi a csá­szár szür­ke ar­cát, da­gadt szem­hé­ját, bá­gyadt te­kin­te­tét, in­ga­do­zó já­rá­sát. »Igaz, hogy át­ve­szed a had­se­reg leg­főbb vezetését?» – kér­dez­te a Saint-Cloudba el­lá­to­ga­tó Ma­tild her­ceg­nő. »Igaz” – vá­la­szol­ta a csá­szár. „De hi­szen nem tudsz töb­bé ló­ra ül­ni! Nem bí­rod ki a hin­tó rá­zá­sát sem! Mit csi­nálsz majd, ha üt­kö­zet előtt?… Nézz a tükörbe!» »Túl­zol, ked­ves barátnőm…» – há­rí­tot­ta el a her­ceg­nő ag­go­dal­mát a császár… Hát ami­kor a fran­ci­ák Szedán fe­lé ma­sí­roz­tak! II. Na­pó­le­ont már fek­ve vit­ték: a mál­hák és a zö­työ­gő sze­kér­tá­bor kö­zé fog­va már csak egy szá­nal­mas em­be­ri roncs, aki örök­re le­mon­dott Fran­cia­or­szág kor­mány­zá­sá­ról. Töb­ben is lát­ták, amint gör­nyedt hát­tal le­száll a fo­ga­tá­ról, fe­jét ne­ki­tá­maszt­ja egy fa­törzs­nek. Hó­lyag­görcs és ve­se­nyi­lal­lá­sok kínozták… Eugénie csak he­tek­kel ké­sőbb szer­zett tu­do­mást a csá­szár se­bé­szé­től a szon­dá­zás gyöt­rel­me­i­ről, s a szel­le­mi­leg is ká­ro­sult csá­szár­ról, aki­nek aka­rat­ere­je tel­je­sen meg­bé­nult, szót­la­nul vet­te tu­do­má­sul a pa­rancs­no­kok stra­té­gi­ai őrült­sé­gét, ho­l-ott csak annyit kel­lett vol­na mon­da­nia, hogy: »Ve­zes­sék vissza azon­nal a had­se­re­get Párizsba!»


Fe­renc Jó­zsef, bár haj­nal­ban szo­kott kel­ni, ma­gas ko­ra el­le­né­re ud­va­ri­as kö­te­les­sé­gé­nek tar­tot­ta, hogy a ké­ső es­ti órák­ban is ven­dé­ge köz­ér­ze­te fe­lől ér­dek­lőd­jék. Ami­kor más­nap, Eugénie job­bu­lá­sá­ban bíz­va, fris­sen sze­dett me­zei vi­rág-cso­kor­ral és har­ma­tos te­kin­tet­tel je­lent­ke­zett, előbb azt hit­te, hogy az idős csá­szár­nő fél­re­be­szél.
„A Raj­nán tú­li of­fen­zí­vá­val nem vág­juk ket­té már so­ha Né­me­tor­szá­got” – só­haj­tot­ta erőt­len han­gon Eugénie, s cson­tos uj­jai máj­fol­tos hom­lo­kát szo­rí­tot­ták.
Ezt az utol­só ta­lál­ko­zást ta­lán ne­he­zeb­ben le­het le­ír­ni, mint a töb­bit. Az öz­vegy csá­szár­né, amint meg­pil­lant­ja a mo­soly­gó ké­pű Fe­renc Jó­zse­fet, egy­ből rá­kér­dez, hogy az öz­vegy csá­szár, aki hat­van év óta tel­je­sít szol­gá­la­tot őr­he­lyén, at­tól ilyen vi­dám vál­to­zat­la­nul, mi­vel a tá­bor­no­kai el­hi­tet­ték ve­le Auszt­ria és Ma­gyar­or­szág tar­tós fenn­ma­ra­dá­sát?!
„Mint­ha nem tud­ná egész Eu­ró­pa, hogy fa­ji el­len­té­tek dúl­ják fel a Mo­nar­chia békéjét!…”
A csá­szár nem árul­ja el, hogy kü­lö­nös­kép­pen meg­le­pő­dött vol­na Eugénie bi­zarr meg­jegy­zé­sé­től.
„A Habs­bur­gok min­dig bíz­tak ab­ban, hogy óri­á­si tar­ta­lé­kai van­nak a ki­rály­hű esz­mék­nek és az ural­ko­dó­ház­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás­nak” – köz­li fe­gyel­me­zett tar­tás­ban, mint egy ko­mor­nyik.
„Ezek­ben a né­pek­ben, me­lyek fel­fal­ni igye­kez­nek egy­mást?” – eme­li meg hang­ját Eugénie. Szív­hang­jai fel­erő­söd­nek, és min­den össze­füg­gés nél­kül vé­ge-hossza-nincs szó­ára­dat­ba fog két ha­lott fi­uk­ról: a né­hai fran­cia meg az oszt­rák trón­örö­kös­ről. Mint­ha egy fú­ria szen­ve­dé­lyét zú­dí­ta­ná a vi­lág­ra.
 „A fi­am au­gusz­tus 2-án, egy for­ró nyá­ri na­pon esett át a tűz­ke­reszt­sé­gen. Az­nap es­te a csá­szár táv­irat­ban ad­ta tud­tom­ra, hogy Louis Saarbrückennél cso­dá­la­tos hi­deg­vér­rel vi­sel­ke­dett, mint­ha csak a Bois de Boulogne-ban sé­tál­na; sőt egy­szer le­ha­jolt és nyu­godt moz­du­lat­tal föl­emelt egy go­lyót, amely lá­ba elé esett. A Gár­da ka­to­nái sír­tak, ami­kor látták…”
Eugénie szi­pog, fel akar ül­ni, de fe­je vissza­esik a pár­ná­ra.
„A kor­mány ra­gasz­ko­dott ah­hoz, hogy ki kell nyom­tat­tat­ni a táv­ira­tot, hasz­ta­lan igye­kez­tem az­zal ér­vel­ni, hogy a csá­szár üze­ne­te nem a ré­gens­nő­nek, ha­nem a gyer­mek any­já­nak szól… Az ered­mény az­óta tör­té­nel­mi anek­do­tá­vá vált: egész Pá­rizs har­sá­nyan ka­ca­gott sze­gény kis fi­un­kon, aki éle­te utol­só nap­já­ig szen­ve­dett az íz­lés­te­len csú­fo­ló­dás mi­att. Ami­kor ott messze, a Zu­luk föld­jén el­esett, a keb­le fö­lött őr­zött irat­tár­cá­já­ban meg­ta­lál­tak egy ci­ga­ret­ta­pa­pír­ként össze­so­dort nyom­tat­ványt. A pá­ri­zsi új­ság gú­nyos cik­ke volt, mely­ben a »saarbrückeni golyót» föl­eme­lő Louis fi­un­kat ne­vet­ség tár­gyá­vá tet­ték.”
Eugénie, mi­e­lőtt foly­tat­ná, fer­de fel­pil­lan­tást küld Fe­renc Jó­zsef fe­lé.
„Ez mor­bi­dabb »haláltörténet» – tény, hogy fi­un­kat még éle­té­ben, zsen­ge ko­rá­ban ha­lál­ra se­bez­ték –, túl­tesz azon, ami a fel­sé­ge­tek Ru­di­já­val tör­tént.”
„Ke­gyed, le­het, hogy nem téved…”
„Az én me­mó­ri­ám to­rony­óra-pon­tos­ság­gal mű­kö­dik ma is. Ba­ná­lis na­pi­hír lett vol­na, ha a me­lo­drá­ma hő­se nem egy bi­ro­da­lom trónörököse… De a tra­gé­dia, amely­nek kö­rül­mé­nye­it a li­be­rá­lis er­köl­csű zsur­na­lisz­ták a ma­guk al­jas cél­ja­it szem előtt tart­va ma­ra­dék­ta­la­nul ki­ak­náz­ták, nem­csak Auszt­ria és Ma­gyar­or­szág, de egész Eu­ró­pa jö­vő­jé­re ha­tás­sal volt – ma biz­tos va­gyok ebben!… Pas­cal ír­ja va­la­hol, hogy a sze­re­lem kö­vet­kez­mé­nyei ijesz­tő­ek; az in­dí­tó­ok »va­la­mi­lyen nem tu­dom mi», egy cse­kély­ség. De ez a nem tu­dom mi moz­gat­ja a vi­lá­got. A mayerlingi »rémregény» ta­nul­sá­gát is va­la­hol itt kell keresni…”
Fe­renc Jó­zsef mo­gor­va­sá­gát a po­fa­sza­káll sem ta­kar­hat­ja el most. Rö­vid, kí­nos csend kö­vet­ke­zik, me­lyet Eugénie oda nem il­lő eről­te­tett ke­déllyel meg­pró­bál el­len­sú­lyoz­ni:
„Én kü­lön­ben lát­tam a su­dár fi­út suj­tá­sos ma­gyar hu­szár­ru­há­ban!”
„Még hogy Ru­dolf ma­gyar uniformisban!… A rém­tör­té­ne­te­ket min­dig a mi bosszan­tá­sunk­ra ta­lál­ják ki… Hagy­juk. ”
A csá­szár­né nem hisz a sze­mé­nek. A tal­pig-ga­val­lér Fe­renc Jós­ka kur­tán meg­ha­jol, sar­kon for­dul, és tá­vo­zik. »Pe­dig nem túl­zás – pil­lant utá­na fá­rad­tan bandzsalítva Eugénie –, egy­ál­ta­lán nem, hisz ma­ga Szi­szi me­sél­te volt ne­kem, hogy az eti­ket­tet a há­ló­szo­bá­já­ban is be­tar­tot­ta mindig.»    

„A Mo­nar­chia nem fog­ja túlélni!”…
Há­rom­szor is le­ír­ja ezt a mon­da­tot, há­rom kü­lön­bö­ző cím­re és or­szág­ba kül­den­dő ké­pes­lap­ra.
Fe­renc Jó­zsef ma­ga be­is­mer­te, hogy a Du­na-men­ti és bal­ká­ni Eu­ró­pa fé­lel­me­tes vál­ság előtt áll. (Ő, Eugénie, leg­fel­jebb az Eu­ró­pa  szót kér­dő­je­lez­te vol­na meg.) Ki ne em­lé­kez­ne rá, hogy Bis­marck (a »vén róka«) már több mint húsz év­vel ez­előtt meg­szi­ma­tol­ta a bal­ká­ni ve­sze­del­met – amit ő a bol­gár-szerb nyak­ti­ló­nak ne­ve­zett, s ami­kor a le­he­tő leg­na­gyobb gar­ral állt ki az oszt­rák-né­met szö­vet­ség mel­lett, Orosz­or­szág fe­lől köl­csö­nös szer­ző­dés­sel biz­to­sí­tot­ta ma­gát. Fe­renc Jó­zsef holt­biz­tos »hitszegésnek» ne­vez­né Bis­marck macchiavellista vi­szont­szer­ző­dé­sét; jól­le­het egy orosz szö­vet­ség le­he­tő­sé­ge a fran­cia-an­gol entente-tal li­dérc­nyo­más­ként ne­he­ze­dik rá.  

Bú­csú­zás­kor a fa­gyos han­gu­lat­nak nyo­ma sincs, szí­vé­lyes üd­vöz­lé­sek, Fe­renc Jó­zsef meg­ha­tot­tan re­be­gi el »bocsánatát»; hom­lo­kán se­hol egy iz­zadt­ság­csepp, csak a hám­lá­sos bőrt pa­lás­to­ló pú­der­nyo­mok el­vét­ve. Mind­ket­ten a fe­le­dés fáty­lá­val bo­rít­ják a kel­le­met­len pil­la­na­to­kat. Eugénie még egy­szer fel­pa­na­szol­ja Fran­cia­or­szág há­lát­lan­sá­gát: túl­zott »feledékenységét»; de már csak az ő lel­ki húr­ja­i­nak egy­han­gú szo­mo­rú­sá­gá­val ha­gya­ko­zik, az Utol­só Na­pó­le­on »fé­nyes örökségét» nem em­lí­ti.
A csá­szár mél­tó­ság­gal kö­ze­led­ve be­le­ka­rol, oda­ve­ze­ti a szé­le­sen ki­tárt ab­lak­hoz, meg­vár­ja, amíg Eugénie las­san vissza­nye­ri nyu­gal­mát.
Mind­egy, hogy mit lát­nak nyi­tott vagy be­hunyt szem­mel. Mind­ket­ten tud­ják, hogy a tra­gé­dia né­hány évig még vá­rat ma­gá­ra (ta­lán Fe­renc Jó­zsef sze­ren­csé­sen meg is úsz­hat­ja még!) – ám mind a ket­ten sej­tik, hogy va­la­hol el­ké­szült már az össze­om­lás szce­ná­ri­u­má­nak váz­la­ta. A dísz­le­tek el­he­lye­zé­se most van fo­lya­mat­ban: leg­fel­jebb hol­mi »le­ver le rideau».*
* a fő­da­rab előtt szín­re vitt egy­fel­vo­ná­sos. –  Elő­já­ték.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében