Gyanítom, sőt tudom: ha életem fontos vásárába mennék, Szilágyi István írásai nyomán, ökröt, lovat, bort vagy búzát venni, valamely mord történelmi korban, pontosan tudnám, minek mi az ára, hogy? a zab, a gyolcs, a lószerszám.
Nem lehetne becsapni, rőt szakállal jégre csalni engem, se hamis szóval, se okos csellel: betéve tudom, mi a hüvelyk, a láb, a lat, a véka, sing – a meszely és a pint.
Biztosra mennék: szekerem itt meg itt vasaltatom, kardom amott élezik ragyogóra, gombot mentémre veres embernél fontolva alkuszom, lovam patkoltatom.
Boromat piros menyecske töltse, pecsenyém ne görbe tekintet süsse – s azt is tudnám, hol lelni az akasztani való kötelet, aminek lenni kell zavaros időkben; és minden idő zavaros.
Több mint negyven éve lesem el Tőle az efféle tudnivalókat, s rendre mindnek hasznát vettem így-úgy, főképpen olyan sokadalmakban, melyekbe hatalmi szóval küldtek bennünket, vagy amelyekben mi magunk vittük vásárra a bőrünk.
Gyakorta megesik ez azokkal, akik történelemben élnek.
Azt sem mástól tudom, miként kell kámforrá válni a kényszer-gyülekezések idején, mikor különös élvezettel terelték egybe a magunkfajtát üres beszédű sehonnaiak.
Aki-aki a rétre megy, a „banda” vele megy…
Aki pedig ily időkben is, ily idők ellenére is könyveket volt képes írni, arról magáról is könyvet írnak előbb-utóbb – a méltatást majd azokban kell keresni.
Nekünk itt, most épp jó a személyes hang.
Gazdának meg csak azért nevezem, mert a röpke évtizedek alatt karnyújtásnyi közelségből láthattam, mit tett a rábízott szellemi – s nemcsak szellemi – örökséggel, vagy azzal a szerzett gazdagsággal, melyet majd maga hagy utódaira.
Tervez és épít, legyen szó könyvről, házról vagy csak egy „egyszerű” nyugat-európai körútról a diktatúrás hetvenes évek közepén, afféle szegénylegény-utazásáról, melyen Köntös-Szabó úrral gondolkodás nélkül és hálásan bíztuk rá cincogó vagyonunkat és a parancsnoki pálcát, tudva, hogy az ő kitartása nélkül meg sem próbálkoztunk volna a bukaresti vízumszerzés gyötrelmes és megalázó hadjáratába elindulni.
Aztán egyszercsak azt mondta valahol egy holland réten, egyhavi alvás nélküli álom után: – Innen mostmár hazataláltok –, s azzal elindult lobogó vászonnadrágjában Skóciába; nem fordult hátra, emlékezetem szerint, mint aki tudja, hogy fene – jó?, rossz? – dolog az összetartozás.
A derült égből jut eszembe: nem akármilyen teljesítmény Európának ebben a köddel álcázott zugában, nyakatekert utasítások zuhogásában, állandó hamis időjárás-jelentéseket hallgatva, a pillanatig sem nyugvó vízen egyensúlyozó hajó parancsnoki hídján állni, annyi éven át, akkor is, mikor még nem volt „címzetes” kapitány.
Ezt csak az teszi meg, akinek a mesterségen, a teljesítmény nagyszerűségén túl, érzelmileg is köze van a rábízott vízi alkalmatossághoz, a rakományhoz, netán a változó, de egy-célú legénységhez; és aki eldöntötte, hogy nem figyel semmi sziréndalra.
Ezt ugyan Őmaga jól álcázza – épp ezért mindnyájan tudjuk róla.
Aki-aki a rétre megy… – ilyesmikért megy vele a „banda”.
Díszíthetném még írásom cicomás történetekkel, de nem tehetem.
Főszerkesztőm nem kedveli az efféle dörgölőzést.
Úgy teszek, mint aki semmiről sem tud.
Hallom, Szilágyi István hetvenéves.
Vivát!