"mindent szabad, kivéve igazat mondani"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 19. (513.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
A gazda rétre megy
Lászlóffy Aladár
A vadászatból visszatérő Szilágyi Istvánnak
Szálinger Balázs
A pusztulás szecessziója
Pomogáts Béla
A sors kovácsa és a kovács sorsa – Jegyzetek Szilágyi Istvánról
Antal Balázs
A toposz trónfosztása - Transzszilvanista szöveghagyományra épülő disztópikus regények
AYHAN EY GÖKHÁN
Nem ismerte
Tánc
Én
Faludy György
Között
Mihai Măniuţiu
Marco Polo
A pólusoknál
Szakács István Péter
Titkos szerelem
Szőcs István
Jegyzet - Illendő-e olybá tűnni?
SZÁVA TIBOR-SÁNDOR
Az Investigatio Bodoriana csíki szemmel
Goron Sándor
Elnyúlnék…
Halk játék
szívmélyi sötét
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Tinódi arcai
Borsos Júlia Gyöngyi
Bálint Tibor: Zarándoklás a panaszfalhoz. Párhuzamos életutak. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007.
Tehén a barikádon. Indiai elbeszélések. (szerk. Greskovits Endre) Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008
Karácsonyi Zsolt
Kerékpárral a semmibe
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - A zeneszerző sokadik élete
Hírek
 
Szálinger Balázs
A pusztulás szecessziója
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 19. (513.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Minden fordítva történt. Előbb csodálkoztam rá az impozáns úriemberre a kolozsvári Helikon szerkesztőségében, mint az író Szilágyi Istvánra. Annak a tíz év előtti szerkesztőségnek a hangulatát egyszer valakinek meg kéne írnia. De tisztességesen ám, kétszáz oldalon. Mózes Attila bájos csacsogása, Király László egyszerre morózus, egyszerre derűs jelenléte, az, ahogy K. Jakab Antal hallgat, és ritkán fölemeli a fejét, hogy mondani akarjon vagy mondjon is valamit. Ahogy térdükre ültetik az utcáról kéziratokkal támadó egyetemistákat és anekdotákkal támadnak vissza, mely anekdotákról süt, hogy előző meg előző nap is elhangzottak ugyanígy, és nekik akkor is ugyanekkora élvezetet jelentett elmondani. Ahogy hideg van odakint – de bent cserépkályha adja a meleget; ahogy hétágra süt a nap odakint – de bent félhomály, ahol elbújni lehet.
Ó igen, és a napi jelenet, ahogy megérkezik Szilágyi István, akinek minden lépéséből sugárzik a „főszerkesztőség”. A fiatal költő ezt veszi észre – és azt, hogy ilyenkor többnyire pénz van, honor van, ha ügyesen tördeli a kezét, előleg. Ez vakítja – és a hihetetlenül, minden nap ugyanolyan lenyűgöző antré. Ahogy megérkezik Szilágyi István. (Ez a kép persze már a múlté: a szerkesztőség már nem ott van, a szereplők sincsenek meg teljes számban, apad a kút – és én félek is látni az új szerkesztőséget.)
Én ezt láttam belőle, nem az írót. Azért történt minden fordítva, mert Magyarországon nem „kötelező” Szilágyi István: ottani barátaim, akik már a felnőttkor előtt olvasták a nagyregényt (Kő hull apadó kútba), mondták persze, hogy nagy író – de hát az ember annyi mindenkire mondja, akit szeret, hogy természetesnek vettem. Persze, hogy nagy író, hiszen nem lehet nem szeretni. Miért is ne lenne az.
Az első, Helikonon kívüli élményem vele kapcsolatban egy dokumentumfilm, a tévében. Pista bátyám áll a Zilah melletti szőlőhegy előtt, és mesél. Tetszik, hogy azt mondja, Zilaj. Azt mondja, „azóta” nem volt itt. Látszik rajta a döbbenet. Fölteszi a kezét, amiben egyszerre benne van, hogy „nem én csináltam”, egyszerre az, hogy „ne is beszéljünk róla”. De látszik rajta a döbbenet, és hogy jó lenne most egy kicsit lerázni a filmeseket. Az a szőlőhegy ugyanis nem szőlőhegy már: benőtte rég a gaz az egészet, és ha a civilizáció újra birtokba veszi, akkor hétvégi házak épülnek oda. Ej, de nagyon ismerős volt az a rohadás. A halott szőlőhegynek van egy sajátos, mindennel összetéveszthetetlen színe és mintázata: nem egyszerűen gazos, hanem látszik rajta a valamikori élet, azaz sokkal képszerűbben mutatja meg a halált. Hogy honnan ismerős, az nem volt kérdés: nagyapám valamikori hegyének van ma ugyanilyen színe és mintázata – de ha az ember felül egy sárkányrepülőre a Balaton nyugati végén, és körülnéz, akkor még több ugyanilyet láthat: megmutatja magát az egész beszakadó Dunántúl. A látvány megér ötezer forintot.
Szilágyi István a nagyapám generációjába tartozik. Elkerült otthonról, az élete nagy részét Kolozsváron töltötte. Ha Zilahon maradt volna, a szőlőhegy egy adott ponton zöldebb lenne ma is. De elkerült, és látnia kell, ha hazatér. És a film mondott jelenetét látva állt össze, hogy Szilágyi Istvánnak, ha író, valóban fontos írónak kell lennie. Nincs is más választása. Ha ilyen tragikusan rohadó hátországgal maga mögött valakinek olyan nyugodt és méltóságteljes a belépője, mint amit húszévesen láttam, akkor ott lennie kell valaminek, ahova lecsapódik az indulat és a keserűség. Úgyhogy nem volt nagy kockázat utána is járni az író Szilágyi Istvánnak.
És igen: a lélek az ő világa. Az elfojtás, a leépülés – de a szépség tombolása. Bizony: az elfojtásban és a leépülésben! Hiszen a halott szőlőhegyen vadvirágok nőnek, a sírként benőtt pincékbe állatok költöznek – Szilágyi István pedig olyan, szecesszióba vadult nyelven tárja elénk Szendy Ilka és Gönczi Dénes borzalmas, lassú, fojtott történetét, mintha folyamatosan mezei virágokkal benőtt mezőn lépkednénk. Szomorú a hanyatlás? Dehogy! Csak természetes. A legnemesebb értelmében. Az író Szilágyi Istvánnak ez lehet az egyik megfejtése: kiengesztelődést nyújt a lassú (tehát nem dühöt, csak lehangoltságot hozó) tragédiában, eszköze a nyelv, gyökere a saját élet.
Amelynek észrevehető jegyei egyébként egyre fogynak az életműben. A konkrét élményanyag az első két elbeszéléskötetében igen nagy szerepet kap (Szilágyi ipari iskolát végzett, és mozdonyvezetőnek készült – a novellákban nem ritkák pl. az ipari szakszavak), majd ahogy fejlődik mint író, egyre kevesebbet támaszkodik a saját élményekre. Egy helyen olvastam, hogy 1966 óta szinte alig van jelen időben játszódó története – az 1975-ös Kő hull apadó kútba pedig talán éppen felénél van ennek a folyamatnak: a helyszín fiktív (de nem nehéz a Szilágyságot érezni benne), az idő múlt (de nem annyira messzi múlt, hogy abból Szilágyi Istvánnak, akár nagyszüleinek meséi alapján ne legyenek történetei). Az 1990-es Agancsbozót monumentális allegóriájában a főszereplő karóráját összetörik – az idő onnantól kezdve megszűnik. A Kő hull… mellett a másik csúcsműként emlegetett Hollóidő pedig eleve a török korban játszódik.
Nagyon kézre áll a metafora. Szendy Ilka követ hord egy kútba, amelynek mélyén megölt szeretője porlik. Szilágyi István egyre távolodik a friss, színes, rohadó jelentől – a poros, fakó, életteli múlt felé. Nem hiszem, hogy ebben koncepció volna: nem eltervezett menekülés ez. Hanem ösztönös. És helyes, és jól teszi, és vigyen magával, menekítsen el a következő regényébe is minél több olyan csodát, amit itt nem becsülnek meg.
Tavasszal láttam legutóbb: életerős, jobban néz ki, mint bármikor. Most hetvenéves. Isten éltesse!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében