"mindent szabad, kivéve igazat mondani"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 19. (513.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
A gazda rétre megy
Lászlóffy Aladár
A vadászatból visszatérő Szilágyi Istvánnak
Szálinger Balázs
A pusztulás szecessziója
Pomogáts Béla
A sors kovácsa és a kovács sorsa – Jegyzetek Szilágyi Istvánról
Antal Balázs
A toposz trónfosztása - Transzszilvanista szöveghagyományra épülő disztópikus regények
AYHAN EY GÖKHÁN
Nem ismerte
Tánc
Én
Faludy György
Között
Mihai Măniuţiu
Marco Polo
A pólusoknál
Szakács István Péter
Titkos szerelem
Szőcs István
Jegyzet - Illendő-e olybá tűnni?
SZÁVA TIBOR-SÁNDOR
Az Investigatio Bodoriana csíki szemmel
Goron Sándor
Elnyúlnék…
Halk játék
szívmélyi sötét
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Tinódi arcai
Borsos Júlia Gyöngyi
Bálint Tibor: Zarándoklás a panaszfalhoz. Párhuzamos életutak. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007.
Tehén a barikádon. Indiai elbeszélések. (szerk. Greskovits Endre) Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008
Karácsonyi Zsolt
Kerékpárral a semmibe
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - A zeneszerző sokadik élete
Hírek
 
Pomogáts Béla
A sors kovácsa és a kovács sorsa – Jegyzetek Szilágyi Istvánról
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 19. (513.) SZÁM — OKTÓBER 10.

A homo faber mítosza

A „homo faber” mítosza az antik „kovácsistenhez”, Hephaisztoszhoz fűződik: ennek az alvilágban található műhelyében, ahogy ezt Homérosz az Iliász tizennyolcadik énekében elmondja, a „kovácsisten” egy „csillagos ég s örök ércházban” serénykedik, „mely égilakók közt fénylett, s melyet a Sántító maga épített volt”. Majd így folytatódik az eposzi történet: „Őt a fúvók mellett izzadva találta, amint épp / sürgött: húsz háromlábast készítve a tűznél, / hogy palotájának fala mellett rakja ki sorban. / Aztán mind alá aranyos kerekeket helyezett el, / hogy gyűlésbe gurulhasson valamennyi magától, / s onnan hazafuthasson; bámult, aki látta. / Készen volt már mind, csak a nagyszerű-mívű fülek még / nem voltak rajtuk, s ehhez szögeket kalapált most” (Devecseri Gábor fordítása). A kovácsmesterségnek ez a mitológiai megjelenítése korszakokon átívelve hagyott nyomot az európai művészeti gondolkodás történetén. Homérosz ugyanis a művészetnek két lényegi tulajdonságát összegezte ebben a pár sorban, majd a következőkben, amelyek Akhilleusz remekművű pajzsának elkészítését és magát a mitikus védőfegyvert írták le. Ez a két tulajdonság: az aprólékos és hozzáértő alkotó munka, a mesterség és az alkotás csodás, mondhatnám „valóságfeletti” szakralitása (ez a mozzanat nyilvánul meg abban, hogy a háromlábú edények, az antik szertartásrend nélkülözhetetlen kellékei „maguktól gurulhassanak a gyűlésbe”, azaz a szertartás színhelyére).
Szilágyi István esetében mindenekelőtt ezt kell megállapítanom, az alkotó munkának e „kettős arculata” érvényesül: az írásművészete egyrészt a „homo faber” mesterségbeli tudására épül, és ebben a tudásban egyrészt jelen van és működik a széleskörű – a fizikai és a szellemi munkából egyformán eredő – tapasztalat, a széleskörű ismeretanyag, és az „írásnak”, az elbeszélésnek mint mesterségnek a fölényi ismerete, másrészt jelen van és működik a teremtő készség az írói „látomás”, amely újszerű rendben helyezi el az ismereteket és tapasztalatokat. Éppen ezáltal az újszerű egyszerre dokumentatív és látomásos, a történelmi és társadalmi valóságot megjelenítő és ezt a „valóságot” egy „valóságfeletti” összefüggésrendszerben bemutató vízióban új jelentéstartományokkal teszi gazdagabbá és teljesebbé a létrehozott írói alkotást. Mindez különben a huszadik (huszonegyedik) századi regényirodalom ambíciója és tulajdonsága, mondjuk, a latin-amerikai Gabriel Garcia Márqueztől a magyar Nádas Péterig.
Arról még nem beszéltem, hogy a Héphaisztosz-példázatnak létezik egy kézenfekvőbb, méghozzá életrajzi jellegű magyarázata, minthogy Szilágyi István ifjúságában (a Szatmáron tett érettségi vizsga után) géplakatos szakmunkás lett és egy mozdonyszerelő műhelyben dolgozott. Márpedig aligha lehet az ipari korszakban az antik „kovácsisten” munkájához közelebb eső munkát találni, mint a mozdonyszerelést. Ha Héphaisztosz ma élne, hadd engedjem meg magamnak ezt a frivol következtetést, az eposzköltő mint mozdonyszerelőt mutathatná be. Mindenesetre azt mondhatom, hogy a nagyüzemi munkának lehetett némi szerepe abban, hogy a kolozsvári író – mint író is – megbecsüli a mesterségbeli tudást, azt a szakemberi készséget, amely az epikai anyag formálását legalább olyan fontosnak tartja, mint az emberábrázolást és a történetmondást átlényegítő és jelképes magaslatra emelő írói víziót.
A „mesterségbeli tudás” és a „mitikus ábrázolás” összefüggését (vagy éppen a „mesterségbeli tudás” „mitikus ábrázolását”) mint prózapoétikai sajátosságot korábban is érintette a Szilágyi István munkásságát elemző szakirodalom. Takács Ferenc A história és a mítosz című, az Agancsbozót című regényről írott tanulmányában olvasom a következőket: „Kovácsok dolgoznak a barlangban, három – majd négy – kovácsisten: az első ipart, a természettel az embert elsőként radikálisan szembeállító ősmesterséget művelik, azt a mesterséget, mely a művinek-mesterségesnek, a tudatosan létrehozottnak és teremtettnek, azaz a sajátosan emberi világnak ősi jelképe, mítosza és archetípusa. »Kovácsolni« számtalan nyelven tesz (vagy tett) annyit, mint »csinálni, létrehozni valamit«: a homo faber, a fabrikáló ember a maga emberi világának, azaz önmagának a kovácsa. Tehát valamiféle antropológiai allegória sejlik elő Szilágyi mítoszából: a Természettel szembeállított Művesség tanmeséje, benne az Ember nagyságával.” A különös és mitikus (szinte héphaisztoszi) kovácsműhely ábrázolása bizonyára maga is összefügg azzal, hogy Szilágyi István ifjúságában éppen egy ilyen műhelyben szerzett személyes tapasztalatokat.

Írói indulás és beérkezés

Szilágyi István már korai elbeszéléseiben biztos emberismerettel mutatta be hőseinek drámai konfliktusok között zajló életét, költői eszközökkel idézte fel az ember és a természet kapcsolatát. Kétkezi munkásokat ábrázolt, ezek a munkások azonban nem is emlékeztetnek az „üzemi regények” egysíkú emberalakjaira, teljes életet élnek, eredeti, bonyolult emberi jellemek. A prózatechnikát a belső monológ használatba vétele révén újította meg, ezzel az eljárással is az emberi lélek belső gazdagságát domborította ki. Üllő, dobszó, harang (1969) című regényében egy tanítónő és egy katonaszökevény szerelmének költői történetét állította szembe a második világháború pusztító kataklizmájával. Biztos kézzel idézte fel a háború kegyetlen eseményeit, és rajzolta meg a mélyen ható lelki folyamatokat. Arra figyelmeztetett, hogy a történelem szörnyű dúlása idején az emberi kapcsolatok benső körében lehet megőrizni a humánus értékeket.
Írói pályakezdésének legnagyobb lélegzetű vállalkozása a Kő hull apadó kútba című, 1975-ben megjelent regénye. Ez a regény egyszerre lélektani elemzés, szociográfiai rekonstrukció és történelmi példázat. Hőse, Szendy Ilka szörnyeteg, egyszersmind tragikus jellem: iszonyú magánya következtében egy napszámos szeretője lesz, aztán mikor a napszámos, Gönczi Dénes menekülne tőle, leszúrja, testét egy apadó kútba veti, s kövekkel temeti be. A bűn és lelki kényszer személyiségromboló világában él, sorsában mégis van valami tragikus, már csak azért is, mert az erőszakos halált ő sem kerülheti el, sőt mintha keresné, elébe megy. A regény szociografikus rétege a századforduló partiumi kisvárosának társadalmát idézi fel, a történet színhelye, Jajdon városa a régi Zilahhal azonos. Jellegzetes magyar kisváros a századfordulón: megyei urak, parasztpolgárok, iparosok és kereskedők lakják, akik többnyire kisnemesi családok leszármazottai, s a hagyományos „úri” öntudattal tekintenek szét maguk körül. Szendy Ilka családja és emberi környezete is ezt az utóbbi réteget képviseli. E történelmi hagyományokat ápoló, függetlenségi szellemű, vagyonos és öntudatos társadalmi réteg már széthullóban van: képtelen alkalmazkodni a korszerű városi fejlődés követelményeihez, szinte vegetatív életet él. A töltött káposztán és a fanyar borokon kívül alig érdekli más, már az iparral is alig foglalkozik, a mesterek nem nevelnek inasokat, nehogy azok rövidesen versenyre keljenek velük a vásárokon. Idegen számukra a nagyvilág, közönyösek az ország sorsa iránt, pedig köröttük zajlik a történelem. Csupán sodortatják magukat az események hullámaival, megtörténik velük születés, élet és halál, anélkül hogy változtatni akarnának sorsukon. „Jajdon például – olvassuk – ez idő tájt még nem »látja«, csupán – pillanatok láncolatába foglalva – »éli« önmaga idejét. Az emberek születnek – gondjuk tovább a fönnmaradás. Meghalnak – s ezzel megszűnnek a fönnmaradás gondjai.”
Valóban „apadó kút” a jajdoni világ s vele együtt a századforduló magyar és erdélyi kisvárosának élete. Sötét végzetében történelmi példázat rejlik: Szilágyi István a magyar társadalmi fejlődés megrekedésére, az erdélyi magyar polgárság szerepvesztésére, lassú pusztulására utal. A történetnek ilyen módon példázatos értelme van, a századforduló – a milleniumi korszak – magyar társadalmának belső szétesését, tehetetlenségét mutatja be, azt, hogy egy ország miként indult el komor végzete felé. A példázatos jelentés ugyanakkor semmivel sem csorbítja a regényvilág autonómiáját: a lélektani, a szociológiai és a történelmi jelentésrétegek szerves epikus egységet alkotnak. Olyan „rendszert”, amelyben minden összefügg, minden kölcsönös, amelyben a lélektan, a szociológia és a történelem egymást magyarázza, egymást egészíti ki. Ez a belső egység, a regényvilágnak ez a szerves és ökonomikus rendje ad Szilágyi István művének kivételes esztétikai erőt. Figyelemre méltó a regény nyelvezete is, amely eredeti kifejezőkészséggel, pontos fogalmazással, ugyanakkor látomásos képzelettel és elégikus zöngéssel beszéli el a történetet, idézi fel az emberalakok belső világát, s érzékelteti az árnyalatokat.

Mítoszregény
és történelmi regény


A modern kor irodalma részben elutasította, részben megőrizte a korábbi korok hagyományait – leginkább pedig „megszüntetve megőrizte”, azaz a korábbi történetmondásnak, a korábbi ábrázoló technikának, a korábbi regénypoétikának újszerű értelmet adott. Ennek az átalakuló regénypoétikának volt az egyik legfontosabb eszköze a mitologikus ábrázolás, amely a társadalmi, történelmi és lelki valóságot rajzolta át és emelte meg, valamilyen mélyebb jelentést adva az epika hagyományos elemeinek. Szerb Antal egykor nagyhatású esszéjében (Hétköznapok és csodák) olvasom a következőket: „A XX. századi regényírásban mindegyre erősebb lesz a hajlam, hogy a regény visszatérjen a csodához, újra nyíltan és bevallottan fikció legyen, játékos mitológiapótlék, a XIX. század nagy célkitűzései nélkül, de ugyanakkor mélyebb és kevésbé átlátszó célokkal.” Igen, a szokatlan, a köznapi tapasztalattal nem azonosítható történetek és emberalakok megjelenítése a modern regényírásban immár hagyományos és általános helyet foglal el – éppen annak a szellemi stratégiának a következményeként, amely azt célozza meg, hogy pontosabban és teljesebben ismerjük és értsük meg a körülöttünk élő világ jelenségeit, akár törvényeit.
Szilagyi István hosszú időn át az íróasztalfiókban pihenő regénye, az Agancsbozót is ilyen mitikus-mitologikus regény. Megírása és megjelenése között hosszú évek teltek el, ez is azok közé a művek közé tartozik, amelyek csak a bukaresti zsarnokság bukása után kerülhettek az olvasók kezébe. Mindez kissé rá is nyomta bélyegét a könyv sorsára, a regényre viszonylag szegényes kritikai visszhang érkezett (igaz, eminens szerzők: Poszler György, Görömbei András, Takács Ferenc, Thomka Beáta tolla nyomán).  Pedig Szilágyi István regénye annak a végsőkig magába forduló, a külső világgal szinte semmiféle kapcsolatot nem tartó, ugyanakkor ennek a külső világnak végletesen kiszolgáltatott emberi létnek az elemző ábrázolása, amelyet a zsarnokság kényszerített rá a társadalomra. Nem feladatom most összefoglalni a regénytörténetet, csak annyit, hogy a regény hőse, aki a Deres nevet viseli, valamilyen megmagyarázhatatlan esemény folytán egy tökéletesen abszurd világban találja magát: egy megközelíthetetlen sziklavár tetején, egy kovácsműhelyben, ahol három kovácsmester egy ismeretlen hatalom számára fegyvereket készít, hozzájuk kell csatlakoznia.
A sziklahámor lakói teljes kiszolgáltatottságban élnek, egész valójukat a velük rendelkező ismeretlen hatalom tölti be – nem ismerik sorsuk magyarázatát, és már nem is törekszenek arra, hogy megismerjék ezt a magyarázatot. Szinte személyiségükről lemondva tesznek eleget a föléjük növekedett hatalom rendelkezéseinek. „Csak egy az aggasztó, uraim – próbálja ellenállásra bíztatni őket Deres –: ez a mi hihetetlen, megmagyarázhatatlan engedelmességünk. Mert ha nem is visszük túlzásba, azért tél-túl egy keveset továbbira is dolgozunk. Csendben teljesítjük agybajosék meghagyásait... Ha nem vigyázunk, kiderül, mi már rég a Velünk Rendelkező Szándék inkarnációi vagyunk. Így nem vicc mindent végrehajtatni velünk.” A regény főhőse azt is megfogalmazza, hogy az önvédelemnek, egyáltalán: az emberi személyiség megőrzésének egyetlen lehetősége van: a szembefordulás, a lázadás.
A regény, igen könnyű belátni, a romániai diktatúra embertelen világának epikai parafrázisa: a személyiség sérülése, már-már elvesztése az; az infernális társadalmat jeleníti meg, amelyet a zsarnokság létrehozott. (Hogyan is mondotta volt Illyés Gyula nagy költeménye? „Hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban / belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy”.) Ezen túl, ahogy annak idején elemzői rámutattak, a regény ugyanúgy az alávetett és elidegenedett, mondhatni „dehumanizálódott” emberi létezés nagy metaforáját hozta létre, akár a Godotra várva, a Fizikusok és a Zárt tárgyalás, vagy (ahogy erre Görömbei András figyelmeztetett) Sütő András Álomkommandó című műve. Igen, az Agancsbozót az emberségét és reményeit vesztett emberi lét metaforája – túl azon, hogy azokkal a köznapi tapasztalatokkal és szorongásokkal viaskodik, amelyeket a romániai zsarnokság kényszerített rá egy egész társadalomra.
A másik regény: a 2001-ben napvilágot látott Hollóidő történelmi regény, és ebben a hatalmas örökséget őrző erdélyi történelmi regényirodalom újjáéledésének tanúsítványa. A két világháború után kibontakozó erdélyi magyar elbeszélő irodalomnak ugyanis a történelmi műfaj volt az egyik legnagyobb eredménye; a múltba tekintő írók, így Kós Károly, Makkai Sándor, Nyírő József, Gyallay Domokos, Wass Albert és mások a történelemben keresték az eligazítást saját koruk szövevényei között, vagy éppen a múltat idézve kívánták megfogalmazni a közösségi helytállás és önvédelem stratégiai elveit. A mögöttünk lévő évtizedek erdélyi magyar irodalmában ismét fontos szerepet kapott a történelem tanúságát (és tanulságát) felmutatni kívánó írói igény. Talán elegendő, ha Szabó Gyula, Pusztai János történelmi regényeire vagy (egy másik műfajban) Sütő András, Székely János, Páskándi Géza történelmi drámáira hivatkozom.
A Hollóidő történelmi regény, írója jóformán egy tudós történész, művelődéstörténész, néprajztudós alaposságával idézi fel a 16. század végét, a három részre szakított Magyarország életét, az első részben egy Reveknek nevezett Duna menti település (alighanem Ráckeve) kisvilágát, azután a második részben egy tágasabb magyar világot, ezen belül az akkori erdélyi életet: gazdálkodást, iskolát, kultúrát, politikát – az I. Rudolf császár, Báthori Zsigmond fejedelem és a török porta hatalma közönt megosztott Magyarország egyéni és közösségi tragédiáit. A történelmi időt a régi erdélyi történelmi regényekből (Kemény Zsigmond műveiből) ismerős sötét atmoszféra hatja át, háborúk, gyilkosságok, rablás, a történet végeztével pedig gúlákba rakott koponyák jelzik az általános pusztulás és pusztítás mindent lebíró hatalmát.
Ebben a kíméletlen és tragikus történetben maguk a szereplők sem igazodnak el: lehetnek feladataik, céljaik, de maguk sem tudják, hogy győztek vagy vereséget szenvedtek. A regényről szép tanulmányt író Poszler György Hollóidő című írásának találó jellemzése szerint: „Még egy kísérlet is van. Valamiféle – teljes – korrekcióra. Háború a török ellen. Nagy nemzeti cél? Igen. De a résztvevők nem tudnak róla. Se a nemzeti célról, se a háború kimeneteléről. Csak sokan meghalnak. Csak koponyagúlát építenek. A véres sikert bizonyítandó. Hogy folytatódjék a háború. Hősök vagy áldozatok? Ha előre megy valami, hősök. Ha nem, áldozatok. Nem tudni. Mintha csak valami ismétlődés-körforgás lenne. Csupán a gályák jönnek. A nem tudni hol és merre folyó folyamon. Török katonák szállítanak – rabszolgapiacra – megkínzott magyar foglyokat. Magyar katonák szállítanak – rabszolgapiacra – megkínzott török foglyokat. Így és ettől lesz az idő hollóidő. A holló felfalja az időt. Közben az ölyv figyel. Lehet, valamikor, valahova lecsap. Ő, a fia vagy az unokája.”

Szilágyi István közelében

Végezetül hadd beszéljek egy kicsit arról, hogy számomra mit jelent Szilágyi István személye és írásművészete. „A sors kovácsa és a kovács sorsa” – ezt a címet adtam ennek az ünnepi köszöntőnek, és jóllehet ez a két fogalom: a „kovács” alakja és a „sors” (a „végzet”, a „fátum”) fogalma az eddig elmondottakban is megjelent, mégis talán magyarázatra szorul. A „kovács” a mesterségbeli felkészültség, rátermettség és biztonság „hívószava”, úgy, ahogy ez Szilágyi István személyes pályáján szimbolikusan és az Agancsbozótban valóságosan is szerepet kapott. A „sors” pedig arra a történelmi fátumra utal, amely a Hollóidő sötét atmoszféráját és hőseinek végzetét megszabja. A kettő együtt egy nagyszerű regenyíró jelképes „címere” lehet.
Mindig tudatában voltam annak, hogy ez a jelképes „címer” milyen írói nemességre utal: Szilágyi István, meggyőződésem szerint, a mai magyar elbeszélő irodalom egyik legkiválóbb mestere (alig akad négy-öt hozzá hasonló). Ezért is tartom kitüntetésnek személyes barátságát, azt, hogy a Magyar Írószövetség elnökségében hosszú évekig dolgozhattam vele a nem túlságosan elkényeztetett magyar irodalom és magyar írótársadalom érdekeinek szolgálatában. Azt, hogy hosszú évek óta lehetek állandó munkatársa az általa szerkesztett kolozsvári folyóiratnak. Azt, hogy mindig közös jó szándékkal és baráti őszinteséggel tudtuk megbeszélni közös ügyeinket: a magyarországi és az erdélyi magyar irodalom közös ügyeit (már csak annak következtében is, hogy ennek a két irodalomnak minden ügye közös!). Azt, hogy időről időre ott ülhettem asztalánál, magasan a Szamos fölött, és olykor már beszélnünk sem kellett egymással: tudtuk, hogy ugyanaz jár a fejünkben, ugyanaz a gond gyötör, néha ugyanaz az öröm világít bennünk. Így hát el is hallgatok: hallgatom Szilágyi István hallgatását, és még sok alkotó esztendőt kívánok neki.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében