Csúfneve: Marco Polo. Lapátfülek, összegyűrt arc. A közfürdő körüli sétányon az öreg görnyedten húzza gyulladt lábait, kabátja zsebéből Diana feliratú, masszázshoz és dörzsöléshez ajánlott sósborszeszt húz elő, és benyakalja egy lendületből. Meggörnyed, az első padig húzza magát, ráül, elnyújtózik, elalszik.
– Ez már azt se tudja, hogy hívják – jegyzem meg bátortalanul.
– Tudja, mi érdekel minket, és rábírjuk, hogy beszéljen – mondja komoran a sintér.
Ez alkalommal mindketten beláttuk, hogy így nem mehet tovább, véget kell vetni a történetnek. Tulajdonképpen csak én telítődtem és csömörlöttem meg; a sintér mintha örömöket keresne még ebben is. Neki tetszik a becserkészés, a lesben állás... Végül is, az ő dolga. Ragaszkodom hozzá, néha megtörténik, hogy tisztelem, de mindennek van határa. Ezzel ő is egyetért, nem akar elveszíteni. Az a fixa ideája, hogy emlékiratot kell írnom, nem is az én emlékeimmel, sokkal inkább az övével, ezért nem engedi meg magának, hogy túlságosan idegesítsen, s én abbahagyjam az egészet. Úgy dönt, hogy még egy kísérletet tesz. Egyet – és vége.
Leülünk a Marco Polónak nevezett egyén jobbján és balján, oldalba bököm a vén trottyot. Nem mozdul, nem riad föl.
– Száz éve keringünk körötte, és ez a csavargó nem is tud rólunk, még csak nem is érzi a kínzást...
– Ilyen a terv. Ilyen a típus. Nehezen hagyja magát. Mucsrészeg. Az az érzésem, hogy a maga szokatlan, bizarr módján, de betartja a szokást és a kánont. Ha jól ismernénk a protokollt, a protokollokat...
– Nem hiszem el, hogy itt ülök, ennek a padnak támaszkodva, és a tikkasztó hőségben téged hallgatlak! Nem veszed észre mennyi baromságot hordsz össze?
– Világos, annyira egyértelmű, amenynyire csak lehet, hogy antipatikus neked – szomorkodik a sintér. – Márpedig az első szabály, hogy az olyanokhoz, mint ő, közeledjünk nagy bizalommal, maximális szimpátiával.
– Túl azon, hogy rendszeresen rúg be és bűzlik, mint a romlott hal, igazság szerint nem találok benne túl sok dicsérnivalót.
– Látod, hogy defetista, látod, hogy vak vagy? Ez a fickó nem akárki. Inkognitóban van.
– Nekem mondod? Folyton álcázott. Nyomja magába a Diana-szeszt és fekszik mint egy hulla. Gratulálok. Itt az idő, hogy kölcsönösen gratuláljunk. Egy ritkaságra tettünk szert, hogy is mondják, páratlan a maga nemében. Híresek leszünk. Két szerencsétlen. Két idióta.
A sintér kizsebeli Marco Polót. A kabátja varratánál talál egy üveg sósborszeszt, szájához emeli. Megkóstolja, fintorog, még iszik egy kortyot.
– Nem tartom jó ötletnek – mondom.
– Vagy-vagy, sóhajt fel ő. Vagy mindjárt eredményt érünk el, vagy lemondhatsz az emlékiratokról. Nem írjuk meg, feladom, és én leszek a vesztes.
– Nézd csak, mi van, lehetek én elszállt és mulya, miért is járnék másként a nyomodban, de nem emlékszem, hogy csicskásod lennék. Beszélj a saját nevedben, ne mindkettőnk helyett. Nem írtam alá semmi paktumot. Nem is fogok. Tulajdonképpen nem is vagy igazi sintér. Csak a hatás kedvéért mondod, mert nem találtál valami nemesebbet.
– És akkor? Nem lehet minden szent fürtös-glóriás. Nem minden sintér vadászik kutyákra.
– Egyértelmű! És te mire vadászol, édes?
A sintér fészkelődik a padon, nagy csata dúl odabenn, minden erővel azon van, hogy tartsa magát, hogy néma maradjon.
– Jeleket gyűjtök – fakad ki végül. – A transz-transz-transzcendencia jeleit.
– Már csak a transz-transz-transzcendencia hiányzott! És te, mint amatőr okkultista, aki folyton az átverésre játszik!
A sintér felrántja szemöldökét.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg versben, rímekben beszélsz?
– Tudod, mi lenne jó? –mondom. – Az, lenne jó, az csodás lenne, ha fogantyúink lennének bent. Legyen mibe kapaszkodjunk, ha nem találunk más megoldást, és ide-oda dobálva csak hajítsuk, hajítsuk el magunkat! Hasznos lenne, jól fogna, ha teljesen elszállunk és tényleg nincs megoldás.
– Bravó! – tapsol a sintér és nem jön az erdő felől, nem akar viccelni. A pupilláin csintalan fény csillan. – Gratulálok! Nem csupán rímeket improvizálsz, de olyan mondatokat használsz, mintha egy régi könyvből szednéd. Ha már beszéd közben is az emlékiratokat írod, én sem lazítok itt tovább.
Felvillanyozva issza ki az egész sósborszesz üveget, félrenyel és úgy tűnik, hogy a lenyelt anyag az arcbőrén csattan ki, apró lyukakon, aztán súlyos izzadtságcseppek jelennek meg a homlokán.
– Nem akarom becsapni magam, érted? A helyzet az, hogy egész biztosan nem csapom be magam... Ez az ember egy aranybánya. Egy tengeralattjáró! Várd csak ki, hogy a felszínre érjen... Csak mereszd a szemed, rögzíts, jegyzetelj. A többi az én dolgom.
A sintér galléron ragadja a csavargót és nagy nehezen a padtámlához nyomja. Koponyatájékon Marco Polo még törődöttebb. Az állán nyálfonal fut végig, koszosan, lilán, kéken talán.
– Hányni fog, mondom, és odébb húzódom kissé.
– Vagy-vagy, ismétli a barátom. Ha nem gyón meg nekem, akár meg is dögölhet.
Marco Polo felnyög halkan, egy betonkeverőnyi kavics hörög a tüdejében. Kabátja alatt semmit se hord, és a ványadt test, saját keskenységébe és semmiségébe omlik.
– Mondjad, papuskám, mondjad – könyörög a sintér, fülébe sugdos vágyakozón –, mondjad papuskám, egy szócskát, tegyél kedvemre, mit veszíthetsz vele, kérj valamit, akármit, tegyél próbára, te adsz, adok én is, nyersz egy garast, megkönnyebbülsz, megszabadulsz a tehertől, ne gyötörj, ne ölj meg, papuskám! Gyere, mondd csak, köpd ki a szót, a szócskát, a titkot...
A csavargó mellkasában elcsitul a zaj.
– Ohó, ohó, mindjárt csipogni fog. Rögvest és azonnal. Csak jól kell célozzak, egyenesen a célnak. Habozás nélkül. Semmi finnyáskodás. Határozottan és egyetlen csepp kedvességgel.
Tovább lágyítja hangját, testével Marco Polóhoz tapad. Mint fuldokló az utolsó szalmaszálhoz. Úgy tűnik, hogy mindketten a levegő forró hullámain lebegnek és együtt is süllyednek el.
– Ki akarsz csúszni, oldódni, szabadulni, ohó, milyen könnyű, nézd, elengedlek, somfordálsz, rejtőzöl, elmondod, amit el kell mondanod, amit rejtesz, és olyan lesz, mintha nem is mondtad volna, én nem vagyok itt, te is máshol vagy, nem kínozlak tovább, elmondod még egyszer, amit szinte már kimondtál, ennyit kérek és hagylak aludni, hogy álmodj, felejtsd el mindazt, amit mondtál, nem is mondtad, elmondod most, s én eltűnök és nem látsz többé...
Marco Polo hirtelen felnyitja szemét – két vizenyős szem, üres és döbbent tekintet. Úgy ám, döbbentek, amíg ő maga szinte apatikus, ernyedt és kifejezéstelen marad. A szemei csak úgy, önmagukban döbbentek, mint két ijedt élőlény, döbbenetük nincs kapcsolatban vele vagy az arcával.
– Felébred – mormogja izgatottan a sintér.
– Marhaság! Azt mondtad, a végét járja...
– Nem hal meg, nem halott – képzeleg a sintér. – Láttam már ilyet, utána érdeklődtem. Transzban van. Összemegy, megtisztul és olyan áttetsző lesz, mint egy kristály. Tipikus. Klasszikus. Már várom, hogy levitáljon...
– Az agyad, az levitál neked! Ebben a meg nem írt emlékirat-fejezetben a csel, vagy a csodák-csodája csak egyetlen egy: hogy nem vagy még az őrültekházában.
– Az okoskodás helyett inkább segíthetnél.
– Azt akarod, hogy én is olvassak rá a hullajelöltre, tán megesik a szíve rajtunk, és gyorsan kileheli lelkét? Megfelelő zárás lenne, habár elég banális, főleg egy olyan történetben, ahol nincs mit elmesélni.
– Ne félj te attól, lesz mit mesélned.
– Romlott vagy, mondtam már. Mert ez a szerencsétlen neked Góg és Magóg. Meg Aladdin. És egy kicsit Merlin. És így tovább. A déli, a nyugati, a keleti páholy oszlopa. Balkanya és az ezüst kulcsok nagymestere... a spirálé és a piramidális jogaré...
– Egy-két dolgot már hallottam a spirálról! – szakít félbe sietve a sintér. – Ezzel kell sarokba szorítani, gyötörni. Ez valami, ami a kör felé halad vagy abból érkezik. Örvény, vagy forgószél. Valami orbitális, vagy gömbszerű, körforgalom vagy körforgás, hajló, ívelt vonalakkal... Egy szinuszgörbe...
– Valami göndör, parabolikus és hiperbolikus! – nyögök fel magamon kívül.
– Örvény és kilövellés!
– Egy vulkán! Valami élő, ami tűz és vérköpeteket lövell. Valami ugyanolyan élő és nyavalyatörős, mint ez a rakás, gyűrött bőrbe csomagolt csont.
Mert védeni akarja tőlem és faragatlan szavaimtól, a sintér karjába veszi a csavargót, magához szorítja és meggörbülve távolodik. Kábán és bizonytalanul rángatja, lóbálja a testet.
– Meg fogod ezt még bánni, ha mindenre fény derül...
Megsajnálom, kesernyés íz gyűl a szájpadlásom alá. Undorodom.
– Nézd, hogy csináljuk, van egy javaslatom. Én dicsőítő éneket zengek a hullajelöltnek, te pedig nem matatod és kínozod tovább. Megcseréljük a szerepeket és aztán elkotródunk. Mielőtt még ellátjuk a baját és megjárjuk mi is. Megegyeztünk?
A sintér tétovázva köröz a sétányon.
– Papuskám, mester – kezdem duruzsolni – drága Marco, felbecsülhetetlen Polo, édesem, kedvesem, egy fétis vagy, Balkanya ikonja, az ő kertjében virágzó cseresznye, lezárt széf vagy, briliáns, gyémántokkal ékes oszlop, sugárnyaláb, fénysugár, egy tűzijáték, puskagolyó vagy ágyúlövedék, egy bomba, ah, drágám, édesem, robbanj már egyszer, pörkölj meg söréteddel, heves, hiper- és ultraszenzoriális, foszforeszkáló repeszeiddel! Gigászi Marco, imádott Polo, isteni Marco Polo!
A sintér megáll, meghallgat, s amikor úgy érzi, már eleget hallott, ugrik egyet, röviden és dühödten, mintha idegen rugó engedte volna el, és Marco Polót felém löki – vagyis előre és kissé felfelé. A vénség nem gurul végig a sétányon, nem taknyol el, ugrik néhányat, korcsolyázik a kavicson, és egy szepillantás múlva ott áll mereven, két lábon, valahol közöttünk, félúton, bokáig süllyed a térde, és a gerince mintha a kifordult lábszárakból törne elő. Egy törpe. Egy gnóm. Szemhéja összeszorul. A szemei, azok az ijedős és döbbent élőlények eltűnnek a szemöldök és a pofacsontok habszivacsában. Az arca nézés nélkül marad, nincs semmi jel, ami arra utalna, hogy a szemek megjelenhetnek még valaha. És köpni kezd. Ridegen és közönyösen. Nem, nem a mi irányunkba. Köp, húzza a lábát és továbbáll. A köpése kékes árnyalatú. A nyál zselatingalacsinná gyűl, levegőbe emelkedik, és körözni kezd egyre nagyobb és szélesebb spirálban.
Láttad? Te is láttad, ugye? – gagyogja a sintér. – Ne mondd, hogy nem láttad, nehogy később azt szövegeld, hogy én képzeltem az egészet.
– Fogom az adást!
– Felfoghatatlan!
– Klasszikus, korszakalkotó – tódítom én. – Törékeny, egyre törékenyebb és karcsúbb, rákérdezek: és mit írok az emlékirataidba? Hogy köpött, hogy volt olyan kedves egy köpettel megajándékozni téged, és a köpet kékes fénnyel, spirálban szállt fel az égre?
KARÁCSONYI ZSOLT fordítása
