Rágtuk a fád, szivacsos kendergombócokat és nyeltük a nyálunk – tíz, tizenkét nyelés után történt meg: mindenki elindult a maga útján. Én a pólusok felé vettem az irányt, mint általában, az ilyen homályos helyzetek esetén, mindig a dolgok peremei és határai érdekeltek. Legutóbbi kalandozásom az északi sarkon épp mostanság történt (ha ugyan éppen ott nem vagyok). Az óra... nem tudom hány óra, akárhogy is, a sötétben tökmagot rágcsáltam egy arany zsinóros és arany sujtásos piros uniformisba öltözött alak társaságában. Azt mondta, hogy ő egy épület portása, amelynek ott kell állni majd. Nem sokat beszéltünk, az állványok, az alap és az építőanyagok hiánya mindkettőnket nehéz helyzetbe hozott. A másik póluson, nem sokkal azután, egy múlt századi expedícióra bukkantam – egy penészes hajóra. Gratuláltam a hajósoknak, és nekik adtam minden tökmagot, amit a zsebemben találtam. Megköszönték és tapogatni kezdtek – elsősorban az arcomat.
– Ez a néha barnás, néha sápadt ekcéma, a mi tájainkról, otthonról való...
Fagyott pofájukat az arcomhoz, a homlokomhoz dörzsölték, és azon voltak, hogy elég direkt és zavaró módon, csak úgy egyszerre átvegyék az ekcémát.
– Válogatott szegénylegény vagy! – gratuláltak a hazafiak. – Igazoltatás! Ismerjük meg egymást!
Tisztelemre felbúgott a ködkürt, és ott tülekedtek köröttem, hogy vállon veregessenek, hogy megfogják a hajam.
– Igazoltatás! Ismerjük meg egymást! – morogták, alávaló kitartással.
Lazítottam kezeik között, de azért mégis résen voltam. És nem ok nélkül!
– Mondd csak – károgta az egyik, gondolom a kapitány –, mondd csak, az a kis felfuvalkodott, hencegő undormány még ugyanúgy néz ki? Nem változott? Ugyanolyan ledér és parfümillatú? Most is úgy pöffeszkedik, most is üveggyöngyöket visel?
– Az az édes, drága, aranyos semmirekellő, sóhajtották a matrózok, mélyen, velőből.
– Úgy látom, mintha itt volna most is, mintha tegnap még itt lett volna, nyögte a kapitány. Azzal a barnás és sápadt ekcémával, ahogy ugrál a tűsarkúban tollak és flitterek közt lebegve... és előtte, és jobbra, balra, és előre és hátra, nagyjából hat lépésnyire... természetesen... valami világvége. Jól emlékszem? Igazam van? Vagy ha nem is világvége, de egy hirtelen fordulat, csapda, ahol a csótáros és templomi zászlós lovak húzta kamionok sorra borultak fel.
– Hű, micsoda élet! Milyen szórakozás! – mondta a másik, a kormányos (a kormányt a hátára kötözték).
– Anyám-édesanyám, néha látni vélem! Satnya és kövér volt, sovány és széles, és majdnem olyan átlátszó, mint a férgek, amelyek rágták estelente, és a férgek mindegyikére ráírták a számát, vagyis az őt evő összes féreg számát, ami hatos, hatos, egy sor hatos, száztizenegyszer: hatos, az ő száma – mondta a kapitány. Éles állával belapította orromat és édeskésen morogta a fülembe: – Korrekt? Tévedek? Eltaláltam?
– Legyünk engedékenyek – lépett közbe a kormányos. – Legyünk könyörületesek. A fiú nem is tudhatja a pontos számokat. Még elért volna ide, ha elkezdi Balkanya férgeit és a férgek számait öszszeadni?
A matrózok nevetni kezdtek, röhögtek és dagadt combjaikat úgy csapkodták, mint a dobot.
– Igen, igen – suttogja nosztalgikusan a kapitány –, minden hatodik lépésnél, a rezgés, ah, az a majdnem fatális rezgés, szinte a megvilágosodás volt!
– A rezgés! Hip-hip hurrá! Éljen a megvilágosodás! – lelkesedtek a matrózok.
– A betolakodás dicsősége! kiáltotta a kormányos.
– Az imposztor lét művészete! skandálja a kapitány. Bármi pénzt megadunk, csak lássuk még egyszer az ő vízióját, viaszba nyomjuk, formába öntjük, egész bélyeg- és ikonsorozatokat készítünk róla, hogy az ő mécsese alatt aludjunk, hogy számos érzékelhető javítással álmodjuk meg őt, a valódi értéke szerint!...
– Értékeljük! Hágjuk meg! – trombitálták a tisztek, altisztek, inasok és kutatók.
– Ahhoz tehetség kell, hogy meghágd – magyarázta a kapitány. – Ez a fiú tudja, mit mondok, mert hordja a jelét, ezt a szép otthoni ekcémát, ami hol barnás, hol sápatag...
A kormányos rám nehezedett és megcsókolt.
– Mintha a testvére lennél, Heliogabalus. Jó neked!
– Ismerjük fel egymást! Jelöljük meg! Jelöljük meg magunkat! – nyivogtak a matrózok.
Pecsétet nyomtak meztelen mellkasomra, arcomra, meztelen, hidegtől zsibbadt karjaimra, az ujjbegyükkel, amit benyálaztak aztán ceruzával maszatoltak össze.
Tedd te is ránk az ujjlenyomatod! – könyörögtek, hogy alig kaptam levegőt a sok arcomnak dörgölődő lilás pofa között.
Itt volt az ideje egy egyértelmű gesztusnak, hogy tiszteletre tanítsam őket.
Meglebegtettem a fejem felett kecskeszakáll-parfümmel befújt zsebkendőmet, és ezt mondtam magabiztosan:
– Ugyanaz az elégedetlenség, ugyanaz a megvalósulatlanság hoz közel minket, de ne feledjük: mi, akik Balakanyaból valók vagyunk, nem követünk el erőszakot és nem engedünk az erőszaknak, csak különleges és mindenképpen ünnepélyes helyzetekben és alkalmakkor. Az íratlan törvény egyértelmű. A szokás megköveteli tőlünk.
A matrózok parádés rendben álltak össze és vigyázzállásba merevedtek. A kapitány tett egy lépést előre, kezét tányérsapkájához emelve és ezt dadogta:
– A tény, hogy évek óta vagyunk karanténban...
– Drága hazámfiai – válaszoltam én –, a karantén nem számít. Túlságosan is megszokott és banális helyzet.
– Vonuljunk fel – javasolta a kormányos. – Vonuljunk díszlépésben körbe-körbe, amíg adódik valami különleges alkalom.
– Íme egy ötlet – mondtam én.
A felvonulás monoton volt, de magával sodort, a maga lassú örvényével, és nemigen volt hova húzódni előle. Zsebkendőmmel törölgettem a tarkóm, a halántékom, a szemhéjaim.
– Nehogy letöröld az ekcémádat, nehogy meggyógyulj, mert nem állok már jót semmiért – sziszegte a kapitány.
– Nem gyógyul meg – vakkantotta a kormányos. – Ez olyan, mint a testvére, Heliogabalus...
Fölöslegesnek tartottam, hogy felhívjam a figyelmét arra: a rólam kialakított véleménye teljes egészében hamis.
A matrózok egyszerre apatikus és izgatott hangulatban meneteltek. Szájuk sarkába gyűlt a hab és kocogtak a fogaik.
– Éhesek – mondta a kapitány. – Szörnyen rátört az éhség szegényekre... Mit akarsz, vágyakoznak, nem lehet elítélni őket.
A kör egyre szorosabb lett köröttem.
– Vágyakoznak, mit csinálj velük, nagyon vágynak már haza – sóhajtott fel a kormányos is.
A felvonulás nagyon rossz ötletnek bizonyult, nekem pedig nem futott át az agyamon egyetlen vékony szál gondolat sem – egyetlen foszlány sem, egyetlen szikra... A különleges és ettől azonnal ünnepélyes helyzet bármelyik pillanatban megjelenhetett és egyáltalán nem néztem volna jó szemmel.
– Vonulunk, dalolták a matrózok, mély és rekedtes hangon, és számolgatjuk Balkanya férgeit.
– Három, kilenc, tizenné... százkilenc...
– Háromszázhárom, háromszáznégy... ötszáztizenegy...
– Öt... hatszázhatvan... három... négy... hat...
Hangjuk bársonyos és áttetsző lett.
– Olyan, mintha valahol a közelben csapda rejtőzne, mint egy gyors fordulat – nyögte a kormányos.
– Közülünk egyeseknek, de lehet, hogy mindannyiunknak talán ez lesz a vég – mondta a kapitány. – Radikális intézkedésekre lesz szükség.
– A legénység is különleges beavatkozást kér – jelentette a kormányos.
Hatalmas űr támadt a fejemben és a gyomromban is. E kettős űrből viharként vágtatott felém egy aprócska ötlet, egyetlen gondolat.
– Nálunk, otthon, kedd van és egészen pontosan délután öt óra húsz perc.
– Délután öt óra húsz perc – riadt fel a kapitány és a homlokára csapott.
– Délután öt óra húsz perc? – állt meg a kormányos is.
A kapitány belefújt a hosszú fémsípba, amit a nyakában hordott.
– Ájulási óra! – adta ki a parancsot. – A fenséges óra! A Balakanyaról elmélkedés órája.
Hatalmas szédüléshullám sepert végig a jégtáblákon, amelyek már töredezni kezdtek a lábunk alatt.
– Ájulási óra! A titkok ideje! Ismételték a matrózok, és minden újabb parancs vagy felszólítás nélkül: ellágyultak, elsápadtak, elvesztették eszméletüket.
A kapitány egy pillanatig még mindenképpen tartani akarta magát, horkolt, és ezt mondta horkolás közben: – Ki ájul el a félelemtől és ki az elragadtatástól?
Nem tudtam, mit válaszolni, habár a kérdését jogosnak találtam.
– Nem lanyhulunk, nem – tette még hozzá, elmerülve saját túlságosan is hosszú és bonyolult szavai között –, nem lanyhulunk, de nem is sietünk azt hinni, hogy az intenzitás az intenzitásban rejlik.
A kormányos összegörnyed és ránk zuhan. Mindhárman egy hóbuckán landolunk.
– Gazember, ravasz gazember – sóhajt fel a kormányos –, nem menekülsz, nem menekülsz tőlünk, nem menekülhetsz; ezek a dolgok és a továbbiak, a pihenés, az ájulás és a többi, mind bizonyított tény, külön-külön és együtt is, ugyanaz a vonaglás, ugyanaz a remegés, ugyanaz a megvilágosodás...
Lelöktem őket magamról a kapitányt és a kormányost: iszonytatóan nehezek és izzadtak voltak. A legénység többi tagjához képest némi késéssel ájultak el, de nem volt mit felróni nekik – feküdtek, mint a holtak.
A rothadó hajó mögül, rózsaszín sálban sántikált elő a sintér. Barátom, a sintér. Ujjal mutatott rám és döbbentnek tűnt.
– Mi ez a rengeteg kiütés az arcodon? Mi van ezzel a hol barnás, hol sápatag ekcémával az arcodon? Ezt az ekcémát tőlünk hoztad, hazulról?
Közelebb jött és az arcomhoz akarta dörzsölni az arcát.
– Ne kezdd már te is! – löktem el magamtól. Inkább azt mondd el, hol húztad meg magadat mostanáig, hogy csak akkor jelenj meg, amikor már nincs is rád szükség? Ez egy taktika, ugyebár, hogy a csata végére érj ide, és learass minden győzelmi babért.
– Milyen győzelem? A lehető legártatlanabb és legbutább tekintettel nézett körül. Te győzted le ezeket?
– Nem tudom – suttogtam. – Lehet, hogy ők győztek. Lehet, hogy nekik van igazuk.
A sintér négykézlábra ereszkedik, lóbálja a fejét, és egészen közelről bámul a kapitány és a kormányos ünnepélyesen eltorzult arcába.
– Vagy úgy – állapította meg, kevesebb mint egy perc múlva.
– Vagy úgy, micsoda? – kérdeztem, és még mielőtt válaszolt volna, éreztem, hogy szédülés fog el.
– Ezek ketten, mintha ikrek lennének...
A szédülésnek dögszaga volt.
– Gondolod, hogy Luki és Feri?
– Fenemód hasonlítanak, francba a nyavalyásokkal!
– Ezek szerint elájulnak – nyögtem fel –, elájulnak, habár nem kéne elájulniuk...
Valami fellázadt bennem és ordítani kezdtem, mint egy megszállott: – Tulajdonképpen mi miért nem ájulunk el soha? Ha mi is tartanánk a hagyományhoz, és elájulnánk legalább egyszer, talán minden egyszerűbb lenne, áttekinthetőbb, nem annyira összekuszált...
– Ki tiltja meg, hogy elájulj? – komorodik el a sintér.
– Tudd meg, hogy azt is teszem!
– Láss neki, ájulás!
Zavarba jöttem és ezt mondtam:
– Nem akarsz együtt ájulni velem?
KARÁCSONYI ZSOLT fordítása
