Akkor este a lány nem mert szólni. Meg aztán maga sem tudta, hogy mi is történt valójában. Hogyan beszélhetett volna akkor a nagyapjának arról, ami az erdei tisztáson megesett vele. Vagy nem is ott, hanem inkább a szélfújta, sziklás fennsík szélén, ahonnan szédítő kilátás nyílik a mélyben tátongó Pokol szurdokra. Furcsa, de amint jött lefelé a csenevész borókabokrokkal benőtt meredélyen, már a helyet sem tudta volna pontosan meghatározni, pedig ötödik éve, hogy ilyenkor nyáron ott fent legelteti a kecskéket, és behunyt szemmel is eligazodna a vadmentaillatú réteken s az évszázados fenyőerdők mohapuha félhomályában. A kecskék őrzésével telik el a vakációja, pedig ő is szeretne már valami különleges helyre kirándulni, a távoli tengerhez, mely fölött kitépett fehér füzetlapokként szálldosó madarak vijjognak, vagy valamelyik nagyvárosba, ahol utasokkal zsúfolt szerelvények száguldanak eszeveszetten a föld visszhangos mélyében. Legalábbis, ahogy a szerencsésebb osztálytársai mesélik, akiket a szüleik nyaranta elvisznek világot látni. Ő azonban hiába könyörög otthon, az anyja egyedül neveli, s hallani sem akar erről. Már megint mit regnálsz rajtam, te is tudod jól, hogy szegények vagyunk mi az ilyen úri flancoláshoz, s nagyapádnak is elkél a segítség fent a havason. Ha férjhez mész, majd utazhatsz te is eleget, teszi hozzá, s ezzel vége is a vitának, hiszen ő még csak a tizennegyedik évét töltötte be az idén, s az iskolában Józsin kívül nincs olyan fiú, akivel szívesen szóba állna. Józsi, ő más, vele meg lehet beszélni mindent, talán a ma délután történteket is megértené, csak tudná pontosan megfogalmazni. Az ő családjuk viszont még náluk is szegényebb, amióta a fűrésztelep bezárt, a munkanélküli segélyből tengődnek. Így aztán ki tudja, meddig kell még várnia arra, hogy végre igazi vakációra mehessen.
Miközben mindezt végiggondolta, már ott is volt a gerendákból ácsolt, alacsony havasi ház előtt.
Szerencsére a nagyapja nem kérdezett semmit, szokása szerint számba vette az állatokat, majd a karámba terelte őket. Később, amikor a friss tejet iszogatta, szóba akarta hozni ugyan azt a dolgot, Cézár azonban éppen akkor kezdett el csaholni a csűr mögött, s mire nagyapja a szűkölő kutyával a nyomában visszatért, már megint nem tudta, hogy miképpen fogjon hozzá.
– Semmi vész – nevetett rá nagyapja a kajla kalap alól, amint az asztal mellől riadtan nézte. – Úgy látszik, a kutyák is elbolondulnak vénségükre.
Lassan besötétedett. Mintha karnyújtásnyira, a csillagok fényesen lüktettek az augusztusi égbolton. A nyitott ablakon át hűs szellő lopakodott a lány fekhelyéhez, és lágyan végigcirógatta a testét. Csak most érezte, hogy mennyire fel van még hevülve. A falubeli vénasszonyoktól hallott először a hevülésekről, amikor néhai szeretőikről, férjeikről meséltek a lakodalmakban. Úgy beszéltek félszavakban, be nem fejezett mondatokban, sokatmondóan el-elhallgatva, mint akikre világraszóló titkot bíztak, pedig ő már egy ideje azt is tudta, hogy ehhez nem feltétlenül szükséges férfi. Fogalma sincs, mikor kezdte, de hamar belejöhetett, mert amikor emlékezete szerint első alkalommal nyúlt a testéhez, keze már oly hozzáértéssel csúszott a combjai közé, mintha világéletében ezt csinálta volna. Valamelyik mezőn kaszáló, félmeztelen férfit képzelte behunyt szemmel maga elé, amint ívben feszülő teste fölé hajolva addig simogatja, míg nyöszörögve el nem ernyed. Később, amikor két- vagy háromhetente a községközpont mozijába vitték az osztályukat matinéra, az éppen soros főhősre, katonára vagy cowboy-ra osztotta ki az örömszerző szerepét a pakuraszagú félhomályban. Mostanában pedig jobbára Józsira gondolt, amint a magány édes perceiben magával játszadozott.
Miközben titkos tudományán mereng a magas támlájú, keskeny ágyon, mintha csak próbaképpen, keze önkéntelenül a mellérre téved, körülsimogatja a tenyérnyi domborulatokat, a keményedő bimbókat, majd lassan lefelé indul. Behunyt szemmel várja, hogy a fiú arca kiváljék végre a szemhéján örvénylő sötétségből, Józsi helyett azonban az idegen férfi jelenik meg előtte. Ugyanúgy nézi, mint délután a fenyőerdő tisztásán, a faóriások közti zöldes derengésben vagy a széljárta, sziklás fennsík szélén. Nem emlékszik, hogy hol találkozott vele, csak arra, hogy hozzá sem ért, csak nézte, nézte, befogta azokkal a sötéten fénylő, nagy szemeivel, s ő ujjongó örömmel engedett, úgy kínálkozott föl neki, mint képzeletében még soha senkinek, s közben érezte, amint lassan, megállíthatatlanul elönti testét a forróság. Az egymást követő hullámoktól elgyengült a lába, de már nem is volt rá szüksége, valami ellenállhatatlan erő magasba röpítette, kitépett irkalapként vitték a légáramlatok; látta a mélyben a fenyvesek kékeszöld vonulatát s a mezők világos foltjait, a feketén tátongó Pokol szurdokot s nagyapja gyufaskatulyányi faházát a borókabokroktól sötétlő meredély alatt. S a táj mögött azt a delejesen fénylő szempárt, mely átvilágított mindenen. A hőség pedig egyre csak fokozódott, nem lehetett előle kitérni, de nem is akart, már a csontjaiban égett a tűz, ő pedig azt szerette volna, ha ez a kimondhatatlanul édes gyötrelem örökké tart. A tied vagyok, suttogta szerelmesen, mielőtt abban a lelassult, világvégi robbanásban megsemmisült volna. Aztán már csak arra emlékezett, hogy a legelőn bolyong, a délután vadmentaillatú csendjében, s a névtelenül szólongatott idegent, mintha csak álmodta volna az egészet, sehol sem találja. Most azonban újból itt van vele, legalábbis a képzeletében. Ezúttal azonban nem elég ez, s már simogatja, morzsolgatja is gyengéden az ágyékát, ujjaival a szétnyíló hússzirmocskák közt a délutáni hevülést keresi. A csontjaiban égett tűz azonban most nem akar fellobbanni. Értetlenül áll le, majd reménykedve újra- és újrakezdi, mindhiába, csak a szokásos érzésig jut el, mely árnyéka csupán a délután átéltnek.
– Nyugtalanul aludtál az éjjel – jegyezte meg reggeli közben a nagyapja. – Azt hiszem, lázad is van – simított végig érdes kezével a homlokán.
– Nincs semmi bajom – pirult el a lány. – Csak…
– Nekem elmondhatod – biztatta a nagyapja.
– Nem lehet – ismételgette könnyeivel küszködve a lány, és kirohant a házból.
Estére azonban úgy felment a láza, hogy a nagyapja takarókba bugyolálva szekéren vitte le a faluba.
Az orvos először kullancsra gyanakodott, ám a lány testén néhány karcoláson és csaláncsípésen kívül nem talált semmi árulkodó nyomot, s a vizsgálat végére a testhőmérséklet is normális lett.
– Talán a szerelem az oka – évődött vele –, ebben a korban már gyakori ez a betegség – kacsintott cinkosan az elvörösödő lányra. – Az is lehet azonban, hogy ott fent, a havason allergiás lett valamire – fordította komolyra a szót, s azt tanácsolta az anyjának, hogy egy ideig ne engedje vissza.
A lány nem örvendett a váratlan szabadságnak, de nem is lázadozott ellene. Engedelmesen elvégezte a rábízott munkát, s a nap többi részében távolba révedő tekintettel ült a tornác végében, mintha nem is ezen a világon volna. Az anyja néha azon kapta, hogy magában beszél. Az imaként pergő, halk szavakat nem értette ugyan, de a belőlük áramló szenvedély egyre jobban nyugtalanította. Attól félt, hogy a lányának elment az esze, s ő vénségére támasz nélkül marad.
– Kivel beszélgetsz? – érdeklődött nyugtalanságát rosszul palástolva.
– Nem tudom – válaszolta ilyenkor a lány. – Vele.
Aztán megkezdődött az iskola. Regge-lente a lány a szokásosnál korábban indult el, s délutánonként komor arccal, kimerülten érkezett haza. Az anyja eleinte azt hitte, hogy a tanulás viseli meg enynyire. Egy hét múlva azonban, amikor a vegyes üzletben összefutott az osztályfőnökével, kiderült, hogy a lány a tanítás kezdete óta még egyszer sem volt iskolában. Akkor aztán a maradék türelme is elfogyott, maga elé állította a konyhában, és nehéz, kérges kezével addig verte, amíg sírva be nem vallotta, hogy iskola helyett reggelente ki szokott menni az erdő alá. A nadrágszíjjal sem tudott azonban ennél többet kiszedni belőle. Ettől kezdve szégyenszemre minden nap elkísérte az iskolába, és órák után ott várt rá a kapu előtt. Az osztálytársai csúfolódni kezdtek vele. Azelőtt mindig visszavágott az őt ért sérelmekre, most azonban némán tűrte a többiek gúnyolódását, s a Józsi bátortalan közeledését is visszautasította. A faluban az a hír járta, hogy egy szekta hatalmába került, aminek a vezetői galád módon visszaélnek a fiatalok bizalmával. Még a tanyai pap is rákérdezett erre gyóntatás közben, ám a lány megesküdött az életére, hogy nincs köze semmiféle szektához. Neki sem mondta el azonban, hogy miért boldogtalan.
Ahogyan haladtak előre az őszben, egyre sápadtabb lett, arcának ostyafehérsége nyugtalanítóan világított a vörösben parádézó fák és bokrok között. Teste elnehezült, mintha súlyokat aggattak volna rá, alig bírta vonszolni magát. Reggelente pedig egyre gyakrabban ébredt arra, hogy hányingere van, s az émelygés napközben is utolérte. A napok egyhangúan teltek, egyik rosszulléttől a másikig, mintha mindenik ugyanaz lett volna. Észre sem vette, mikor köszöntött be a tél. Csak állt délutánonként az ablakban, s a tájat elfüggönyző, sűrű hóesésben bágyadtan nézte domborodó hasát.
November végén derült ki, hogy gyereket vár.
– Most már értem, hogy merre kóricáltál! – üvöltötte magából kikelve az anyja, s úgy vágta szájon, hogy a bőre kihasadt. – Férfi kellett neked, te utolsó cafka. A hentergésen járt az eszed végig – ismételgette zokogva.
– Nem is nyúlt hozzám, csak nézett – szipogott a lány. – Csak egyszer találkoztam vele. Valahol ott fent – mutatott a havas irányába.
Nagyapja komoran nézte a nyakán végigcsorduló vércsíkot.
– Kivágom a heréit annak a gazembernek – fogadkozott, majd kalapját a szemébe húzva, köszönés nélkül elment.
Másnap a lányt bevitték a városi kórházba.
– Így első látásra a harmadik, negyedik hónapban járhat – nézett rá az orvos. – Miért nem jöttek hamarabb? – fordult az anyja felé. – Kiskorúak esetében jobban oda kell figyelni.
– Csak tegnap vettem észre, doktor úr – mentegetőzött az asszony. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy felcsinálták.
– Nem csinált föl engem senki – ellenkezett alig hallhatóan a lány.
– Még azt sem tudják, hogy ki a tettes? – csodálkozott az orvos. – Faluhelyen ezt könnyű kideríteni. Főleg egy olyan isten háta mögötti településen, mint ahol maguk élnek.
– Valami csavargó lehetett, akivel ott fent találkozott az erdő környékén – mondta az anyja.
– Egy ujjal sem nyúlt hozzám – rázta meg a fejét dacosan a lány. – Csak nézett, erősen nézett.
– Gyere, nézzelek meg én is – mosolyodott el az orvos a lány makacsságán, és a vizsgálóasztalra fektette.
Az anyja önkéntelenül elfordult, s az ablakon át a lenti forgalmat figyelte.
– De hiszen nyoma sincs itt deflorációnak, a hymen érintetlen – kiáltott föl nemsokára döbbenten az orvos.
– Valami baj van, doktor úr? – fordult feléjük az asszony ijedten.
– Baj?! – horkant föl az orvos. – Miféle baj?! A maga lánya szűz! – Jöjjön, győződjön meg a saját szemével a szűzhártya épségéről!
A hír futótűzként terjedt el a kórházban, néhány óra múlva már a városban is erről beszéltek, este pedig világraszóló szenzációként tálalták az egyik kereskedelmi tévé híradójában.
Egyedül a lányt nem lepte meg a józan ésszel fölfoghatatlan eset.
– Most már elhiszi, hogy nem nyúlt hozzám senki? – kérdezte az anyjától, aki magába süppedve, szótlanul ült az ágya szélén.
Külön szobában feküdt, a folyosó végén, s a szolgálatos nővérnek meghagyták, hogy egyetlen látogatót se engedjen be hozzá.
– Nyugalomra van most szüksége, eleget gyötrődhetett az utóbbi időben – magyarázta az anyjának négyszemközt az osztályvezető főorvos. – Ez a sok újságíró meg tévés, a civil kíváncsiskodókról nem is beszélve, a hülye kérdéseikkel csak még jobban felzaklatnák. A puszta tényen kívül, hogy behatolás nélkül termékenyült meg a lánya, mi sem tudunk egyelőre sokkal többet. Az elvégzett vizsgálatok alapján úgy tűnik, mindketten egészségesek. Sajnos, a mi felszereltségünk nem enged meg bonyolultabb vizsgálatokat, a megyei kórháztól azonban ígéretet kaptunk, hogy a rendelkezésünkre bocsátják a szükséges eszközöket. Ez azonban egy kis időbe telik, addig is itt biztonságban van a lánya – magyarázta bátorítóan. – Menjen csak nyugodtan haza, mi majd gondját viseljük neki.
Az érsekségen gyorsabban mozdultak, mint a megyei kórház illetékesei. Három nap múlva már a helyszínen volt a természetfeletti események kivizsgálásával megbízott teológus. Hosszú hallgatása után a lány, mintha csak most talált volna a megfelelő szavakra, olyan részletesen számolt be havasi kalandja intim részleteiről, hogy a fekete ruhás, kopasz emberke többször is elpirult a feje búbjáig. Arról az idegen férfiról azonban a szemén kívül ezúttal sem tudott semmi lényegeset mondani. Végül minden jegyzőkönyvbe került, s a csodavizsgáló pap búcsúzáskor megígérte, hogy az egyház fokozott figyelemmel fogja kísérni az eseményeket.
Két hét múlva, amikor a főorvos a megyei kórháznál a megígért segítség után érdeklődött, azt a választ kapta, hogy az átutaláshoz szükséges papírok elkészültek ugyan, de valahol a bürokrácia útvesztőjében elkallódtak. Legyenek azonban türelemmel, hamarosan újakat állítanak ki, s akkor már küldik is a kért műszereket, addig is az a magzat jó helyen van az anyjában, ha pedig gyorsabb vizsgálatot akarnak, vigyék föl a lányt hozzájuk. A főorvos azonban hallani sem akart erről, és csúnyán káromkodni kezdett, ezzel azonban csak annyit ért el, hogy magára haragította a titkárnőt, s mint később megtudta, a megyei kórház illetékeseit is, akik valami vidéki huncutságnak tartották ezt az egészet.
Eközben a lány szépen rendbe jött, arca kipirult, fásultság és bágyadtság helyett a várakozás derűs nyugalma áradt szét lelkében. Már egyre kevesebbet gondolt arra a delejes tekintetű idegen férfira, aki tekintetével tüzet csiholt a csontjaiban, helyette a méhében rejtőző magzat járt a fejében. Alig várta már, hogy a karjában tarthassa, szeretgethesse, csókolgathassa.
– Ha lesz ultrahangos készülékünk, még a szülés előtt megláthatod – ígérte az orvos.
Egy délután a nagyapja is feljött hozzá, s kalapját a kezében gyűrögetve arról beszélt neki, hogy a faluban sokan szentnek tartják, aki úgy került áldott állapotba – szeplőtelenül –, mint a Szűzanya. Azt is elmondta, hogy egyre többen zarándokolnak fel a havasba, ahol ez a gyönyörűséges csoda megesett vele.
Egy ateistának tartott neves filozófus a Vatikáni Rádióban úgy nyilatkozott, hogy a lány valószínűleg Isten fiát hordozza méhében. S bár az egyházi vezetők óva intettek az efféle eretnek túlzásoktól, egyre több pap hangoztatta hívei előtt, hogy nagy idők elébe néznek.
Néhány héttel később aztán megérkeztek végre a kért műszerek. A vizsgálatok elvégzésének hírére a média képviselői elözönlötték a várost, hogy első kézből tudósíthassanak a rendkívüli eseményről.
A sajtótájékoztatóra zsúfolásig megtelt a kórház előcsarnoka.
– A vizsgálatok minden kétséget kizáróan igazolták, s erre tanúnk a megyei kórháztól átjött kollega is, meg egy neves külföldi professzor, hogy a magzat rendhagyó módon fogant meg – jelentette be a főorvos a várakozásteljes csendben. – Hordozója egy tanyai származású, tizenötödik évében járó lány, aki nem a szűzhártya átszakítása révén termékenyült meg, és csak arra emlékszik, hogy egy idegen férfi erőteljesen nézte.
– Elképzelhető, hogy meghipnotizálták volna? – kérdezte egy tévériporter.
– Igen – bólintott rövid gondolkodás után a főorvos. – A hipnózis azonban, mint tudjuk, nem elég a gyermekcsináláshoz.
A válasz általános derültséget váltott ki, majd újból csend lett.
– Van-e valamiféle kóros elváltozás a magzaton? – érdeklődtek egy bulvárlaptól. – Vagy valami olyasmi, ami arra utalhat, hogy földönkívüliektől származna?
– Nincs – rázta meg a fejét a főorvos. – Olyan, mint a többi hagyományos módon fogant magzat. Egy egészséges, parányi emberi lény.
– Akkor tényleg csoda történt! – kiáltott föl a Vatikáni Rádió tudósítója diadalmasan.
– Soha nem hittem volna, hogy az én praxisomban ilyesmi előfordulhat. – bólintott a főorvos.
– S mikorra várható a fiú világra jövetele? – kérdezték többen is áhítattal vegyes izgalommal.
– Ki beszélt fiúról? - hunyorgott a főorvos a vakuk kereszttüzében. – Most, hogy végre alkalmunk nyílt rá, elvégeztük az ultrahangos vizsgálatot is: kiskorú páciensünk négy hónap múlva egy kislánynak fog életet adni.
