Egy ügyefogyott értelmiségi regényhős álruhába öltözik, mintegy álorcát ölt, s úgy megy sétálni, és egyszeriben gátlástalan, fölényes alakká válik,1 úgy nyolcvan évvel ezelőtt; azelőtt már százegynéhány éve, azt hiszem, Werther óta az értelmiségi regényhősök legtöbbje ügyefogyott, félszeg figura, tehetetlenül nézi, hogy a világ – „mint akarat és elképzelés” – meglovagolhatatlan általa, mindegyre leveti a hátáról, s ezért ő is felölti az álruhát, az álarcot, óriási napszemüvegek és bajuszok mögé bújik; és – sikerül gátlástalanná válnia! Amint ez az álértelmiségieknek akkor már évtizedek óta egyre jobban sikerült.
Az egyenruha vagy akár a munkaruha egy jellegzetes ruhadarab, például a micisapka vagy a népviselet, például a kucsma, jelmezzé válik, az embert maszkurává teszi.
A maszkura nemcsak nevetséges, hanem félelmetes is, különösen, ha sok van belőle. Szervezett gátlástalanság, gépesített tömegpsziché; az egyéni tudat helyét a kollektív tudatalatti veszi át…
Erre legjellemzőbb példa a csuklya, amely az arcot is elfedi, például a fekete sísapkaszerűség. Ilyent valaha a hóhérok viseltek… Ma a rendőr, a rohamosztagos, de még az „őrző-védő szolgáltatások” hivatásos bunkói is hóhérnak öltöznek; és így, végig az egész vonalon: az üzletember szeretne ökölvívó edzőnek feltűnni, a tévészerkesztő titkosszolgálati nagykutyának, a testőr-gorilla gestapósnak. A kékharisnya titokzatos vampnak. Mindenki ijesztgetni akar, fenyegetőnek látszani, borzadályt kelteni.2 Vagy – ami ugyanolyan értékű – pojácaként viselkedni, mert a nevetségesség is lehet védő öltözet, gyakran biztonságosabb, mint a golyóálló műanyag mellények.
Egyáltalán: fekete egyenruha, bőrkabát. Waffen-SS és Lenin fiúk. A fekete egyenruhát nem annyira a halottas huszárok (a temetkezési vállalkozók méla alkalmazottai) tették eleve félelmetessé, fenyegetővé. Ez, eredetileg, éppen úgy, mint a fekete csapatzászló, a rohamosztagnál vagy a deszantosoknál, figyelmeztetés volt: nem kérünk, de nem is adunk kegyelmet, foglyot nem ejtünk, nincs időnk rá. Tehát – pucoljatok!
Nemcsak a fekete szín, de az egyéb maszkurakellékek is; például a póráz. Emlékszem örökké, hogy belém nyilallott, és mindig is fog nyilallni, amikor egy tévéhíradóban felfigyeltem rá, hogy a fegyőr, az eutanaziával vádolt fogoly ápolónőt pórázon vezette az ülésező bíróság elé. Mint egy kutyát. Ilyent utoljára egyiptomi és aszszír féldomborművekben láthatott az ember, rabszolgákat és majmokat vezettek így.
Régen a rendőr sisakja inkább reprezentatív pompakellék volt; de ő a saját arcával s derékszíja csatján azonosító számával lépett fel. Ma szkafanderbe bújtatva oszlatja a tömeget, mint egy marslakó. Ez biztonságot ad neki, rúghat, taposhat, üthet, gyalázkodhat, a sérülés veszélye nélkül.
Igaz, közbeszólhat valaki, a régi karhatalmi szervek, rendfenntartók: szúrtak, vágtak és főleg: lőttek! Valóban: szolgálati szabályzatuk szerint tilos volt dulakodásba, test-test elleni küzdelembe elegyedniük, ha támadták őket, szuronyt, puskatust, lőszert kellett bevetniük. Arról később egyenként megemlékeztek a történészek. Emlékszem iskolás koromból egy újságcikkre: Miért viselnek még mindig kardot a pesti rendőrök, micsoda elavult, középkori módi? A modern államokban a rendőrség mindenütt gumibottal van ellátva, nemde? – A rendőrfőtanácsos (képzelem, mennyire fölpaprikázódva) felelt: Ha kardlappal sújtanak az ember vállára, hátára, érzi a hatalom keménységét, de nem azt érzi, hogy állattá degradálják! Igen, inkább vágják össze-vissza az embert, de ne üssék bottal, mint egy kutyát!
Igaza van, megjegyzem, de ez már szemérem dolga is. Gumibotot akkoriban csak zárt térben, a világ szemétől jótékonyan elfeledve vettek elő (éppen úgy, mint nemi szervet), kihallgató szobában, alagsorban, börtöncellában. (Erről jut eszembe, valaha az angol rendőrnők testületileg követelték, hogy hosszabb gumibotjuk legyen, mint a férfiaknak. Lásd Freud: péniszirigység. Azt hiszem, meg is kapták.) Mesélik azt is, hogy 1956 után a baráti Csehszlovákia, elvtársi segítségként, egy egész teherautónyi gumibotot küldött a Kádár-kormánynak.
A XIX. század eleje óta minden felvilágosult, jó érzésű szellem tiltakozása legelőször is a bot, a botozás ellen irányult! A felvidéki hadjárat során Selmecbányán Görgei fegyelemsértés miatt egy közkatonát botozásra ítélt. Ekkor előállott egy önkéntes forradalmár, egy pesti egyetemi hallgató, és azt javasolta: vállalja, hogy inkább őt lőjék agyon, de ne botozzanak a honvédségben. A hadvezér hamiskásan elvigyorodott, agyonlövette a diákot, és – mégis megbotoztatta a katonát. (A diák különben jogász volt, baráti és családi körben gyakran vonós hangszereken játszott, főleg Haydn műveit. A hadvezér a következő hatvanhat év során szőlőlugasokat ültetett, rózsákat nevelt. A bakával ki a fene tudja mi lett.)
1849 őszén, Aradon, az utca szélén, egy fogoly, sebesült honvédtiszt (váll-lövése volt, nem tudta felemelni a karját) nem tisztelgett az elvonuló Haynaunak, az megbotoztatta, a tiszt meghalt, a tábornagy vállat vont: mindenki köteles tisztelegni feljebbvalójának.
A bot, a dorong, a husáng, a furatos lapát, a vesszőnyaláb, a földmíves és városi civilizációk tartozéka. A lovas nomád kultúra hatalmi műszere a korbács. Már a régi görögök is feljegyeztek egy felettébb tanulságos történetet: a szittya férfiak hosszas hadjáraton voltak, huszonnyolc hosszú évekig. Közben a szolgák otthon fellázadtak, beültek az uralomba, feleségül vették asszonyaikat. Mikor uraik viszszatértek, fegyvert ragadtak és harcvonalba sorakoztak ellenük. A szittya vezér fennszóval így kiáltott: kardot ezek ellen? Vegyétek elő a korbácsot! Nagy ostorcsattogtatással a szolgahadra rohantak, azok szétfutottak. És még jó két és félezer éven át szkíta, mongol, tatár, kozák korbáccsal rendészkedett, vízágyú, könnygáz (és könyvgáz) helyett, végig a sztyeppén, fel a nagy hegyekig… (Milyen fertelmesen aljas neve van például a bivalykorbácsnak: sunda!)
Azért a magam részéről leginkább mégis a kardlapot választom.
1Aldous Huxley: Légnadrág és társai.
2André Breton: „A győztesek átveszik a legyőzöttek ideológiáját”. 1945.
