1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Az uta­zás, fő­leg Mo­zart ko­rá­ban, vi­tá­lis je­len­tő­sé­gű egy mű­vész szá­má­ra: meg­is­me­rik (ta­lán el is is­me­rik!), és ő is meg­is­mer min­dent, ami­be éle­te és mű­vé­sze­te be­le­il­lesz­ke­dik. Nem le­het ko­ron kí­vül lé­tez­ni. Bár­mi­lyen rossz­nak is hi­szi egy mű­vész az őt kö­rül­ve­vő vi­lág ha­tá­sa­it, nem ke­rül­he­ti el őket. Ez Mo­zart­nál még olt­ha­tat­lan vi­lág­meg­is­me­rő szom­jú­ság­gal is tár­sult. Ki­fe­le for­du­ló sze­ren­csés ter­mé­sze­te se­gí­tet­te, már ko­ra gyer­mek­sé­gé­ben is, hogy el­vi­sel­je az éve­kig tar­tó uta­zá­si fá­rad­sá­got, há­nyat­ta­tást, ál­lan­dó kör­nye­zet­vál­tást és nem utol­só sor­ban az is­me­ret­len­nel va­ló ta­lál­ko­zást, az ab­ba va­ló gyors be­il­lesz­ke­dést, a hol itt-hol ott kom­po­ná­lás „kap­ko­dá­sát”. És mi­köz­ben ki­fe­le for­dul, mind mé­lyebb­re ás ze­né­jé­vel sa­ját lel­ké­ben. Tö­ret­len az al­ko­tó­ked­ve és mű­ve­i­nek bel­ső fo­lya­ma­tos­sá­ga, in­ten­zi­tá­sa, ki­fe­je­ző ere­je. Akik ve­le új­ra ta­lál­koz­nak, mind ar­ról szá­mol­nak be, hogy fej­lő­dé­se bá­mu­lat­ra mél­tó. Lon­do­ni tar­tóz­ko­dá­sa so­rán meg­ír­ja el­ső szim­fó­ni­á­it is. Egy már ki­ala­kult stí­lus­ba il­lesz­ke­dik be, de ak­kor is meg­döb­ben­tő e mű­vek tech­ni­kai meg­va­ló­sí­tá­sa és mű­vé­szi tar­tal­ma; a ki­lenc­éves kis­fiú lel­ki él­mény­anya­gá­nak tö­ret­len ki­bon­tá­sú ze­ne­fo­lya­ma. Bő­ven árad be­lő­lük Mo­zart me­lo­di­kus in­ven­ci­ó­ja, ki­fogy­ha­tat­lan öt­let­gaz­dagsá­ga, egyé­ni­sé­gé­nek de­rűs ra­gyo­gá­sa. Szín­pad­ra ter­mett ze­ne, ope­rás buffo-felhangjaival, szé­les ze­nei gesz­tu­sa­i­val. Ezer­szer hal­lot­tam meg­je­gyez­ni Mo­zart-szim­fó­ni­ák hall­ga­tá­sa­kor, hogy ez a szim­fo­ni­kus ze­ne iga­zá­ból ope­ra­mu­zsi­ka, ári­ák, du­et­tek, ter­cet­tek, fel­vo­nás­vé­gi fi­ná­lék ze­ne­vi­lá­ga. Mo­zart is tud­ta ezt, már ti­zen­két éves fej­jel. A Köchel-jegyzék 43-as szá­mú szim­fó­ni­á­já­nak las­sú té­te­le az Apollo és Hyacinthus egyik du­ett­jét vi­szi át a szim­fo­ni­kus ze­ne vi­lá­gá­ba. Az eb­ben az idő­ben ke­let­ke­zett Mo­zart-ope­ra, a La finta semplice nyi­tá­nya is szim­fó­ni­á­ból át­vett té­tel. Mo­zart éle­té­ben min­den út az ope­rá­hoz ve­zet, elő­re el­ren­delt SORS­VO­NAL. Leopold Mo­zart ki­tű­nő ér­zék­kel irá­nyí­tot­ta fi­át Nyu­gat-Eu­ró­pá­ba és az azt kö­ve­tő hosszú bé­csi tar­tóz­ko­dás után ITÁ­LI­Á­BA. Apa és fia 1769 de­cem­be­ré­ben in­dult út­nak, és a meg­szo­kott rend­ben zaj­lott ti­zen­öt hó­na­pos itá­li­ai út­juk. Ahol csak le­he­tett és ér­de­mes volt, hang­ver­senyt adott a már tizennégyéves if­jú Mo­zart. A mel­lé­kelt áb­rá­ról (va­ló­szí­nű­leg Saverio dalla Rosa 1770 ele­jén ké­szült port­ré­ja) ko­moly fel­nőtt-arc te­kint ránk. Ke­ze bil­len­tyű­kön ját­szik, előt­te a kot­ta­tar­tón fel­te­he­tő­leg sa­ját mű­vé­nek kéz­ira­ta. Nem­csak hang­ver­se­nye­zik, de mind­un­ta­lan vizs­gá­zik is. Ve­ro­ná­ban az Academia Filarmonicán ko­moly pró­bá­ra tet­ték rög­tön­zés­ben, lap­ról ol­va­sás­ból és per­sze egy rög­tö­nöz­ve írt kom­po­zí­ci­ót is kér­tek tő­le. A mantovai Academia Filarmonicán tett vizs­ga jól si­ke­rült, bár a leg­szi­go­rúbb­ra for­mál­ták azt a vizs­gáz­ta­tók. Mo­zart 1771-ben, tizenötévesen tag­ja is lett a ve­ro­nai Academia Filarmonica-nak. Ami­kor ope­ra­írás­ra kér­ték fel, né­hány ári­át kér­tek tő­le, ami­vel al­kal­mas­sá­gát bi­zo­nyí­ta­nia kel­lett. Ez is af­fé­le vizs­gáz­ta­tás volt. Va­la­ho­gyan hi­he­tet­len volt az érett ko­rú fel­nőt­tek (mu­zsi­ku­sok!) szá­má­ra, hogy ez a fi­a­tal fiú cso­dák­ra ké­pes, cso­dák­ra, ame­lyek Mo­zart szá­má­ra min­den­na­pos je­len­sé­gek vol­tak, ma­gá­tól ér­te­tő­dő ze­nei meg­nyil­vá­nu­lá­sok. Az iga­zi vizs­gát nem is a bí­rák sze­me és fü­le lát­tá­ra-hal­la­tá­ra tet­te, ha­nem szin­te ész­re­vét­le­nül, a gé­ni­u­szok egy­sze­rű ter­mé­sze­tes­sé­gé­vel. A Sixtus ká­pol­ná­ban apa és fia meg­hall­gat­ták Gregorio Allegri ket­tős­kar­ra kom­po­nált Misereréjét, amit az ot­ta­ni kó­rus ha­gyo­má­nyo­san sa­ját tu­laj­do­ná­nak te­kin­tett. Mo­zart egy­sze­ri hal­lás­ra, em­lé­ke­zet­ből le­je­gyez­te.
Az el­ső itá­li­ai út Mo­zart „ha­za­ér­ke­zé­sét” je­len­tet­te az ope­ra bi­ro­dal­má­ba. 1770 ok­tó­be­ré­ben el­kezd­het­te a Mitridate, ré di Ponto ope­ra írá­sát Mi­lá­nó­ban, ahol 1770 de­cem­ber 26-án be is mu­tat­ták. Leopold nem bí­zott az ope­ra si­ke­ré­ben, de té­ve­dett – jegy­zik meg a Mo­zart élet­rajz­írók. A fenn­ma­radt do­ku­men­tu­mok ar­ról is be­szá­mol­nak, hogy há­rom recititavo-próbát, két elő­ze­tes ze­ne­ka­ri pró­bát, majd két tel­jes szín­pa­di és egy kosz­tü­mös fő­pró­bát tar­tot­tak. Ez bi­zony csak nyolc pró­ba. Hány pró­bá­ra van szük­ség ma­nap­ság – mond­juk, ép­pen en­nek a Mo­zart ope­rá­nak a be­mu­ta­tá­sá­ra?! Más fel­fo­gás, más kor!