Tinódi Lantos Sebestyén mind a mai napig nem tartozik a magyar irodalmi kánon legmegbecsültebb alakjai közé. A halálának 450. évfordulóján, 2006-ban tartott tudományos konferenciák egyik nem titkolt célkitűzése az volt, hogy ezt a méltatlan helyzetet orvosolja. A Kriterion Könyvkiadó most, két év múltán, szép kiállítású kötetben jelentette meg a budapesti és kolozsvári előadások szövegét, három másik tanulmánnyal is kiegészítve az anyagot. A szerkesztő jól átgondolt koncepciója nyomán a könyv három részre oszlik.
Az első, legnagyobb terjedelmű részben a közvetlenül Tinódira vonatkozó irodalomtörténeti kutatások kaptak helyet. A fejezet két vezértanulmánya Vadai István nevéhez fűződik, aki a Tinódi-recepciót meghatározó két véleménnyel, Szenczi Molnár Albertnek és Arany Jánosnak a „vala-vala” rímeket elutasító szavaival kezdi gondolatmenetét. Vadai nem pusztán arra hívja fel a figyelmet, hogy anakronizmus a lantoson a magyar rímtechnika későbbi finomságait számonkérni, hanem arra is, hogy Tinódi a maga korában és közegében kivételes jelenség. A magyar históriás énekszerzők nagy részétől eltérően nem csupán idegen nyelvű szövegek átdolgozásával kereste kenyerét: a végvári harcokról tudósító énekei eredeti költői alkotások. (A kutató ezzel az új hangsúllyal a históriás énekek korábbi, tematikai alapon történő rendszerezését is kérdésessé teszi.) Az 1554-ben Kolozsvárott, Georg Hoffgreff műhe-lyében megjelent, Tinódi szinte egész életművét összefoglaló kötet, a Cronica pedig a 16. századi magyar költészet egyetlen nyomtatásban napvilágot látott szerzői verseskötete, amelyet nem pusztán történeti forrásként kell értékelnünk, de tudatos költői kompozícióként is. Az újabb kutatások alapján Tinódi Lantos Sebestyén nem a szóbeliség és az írásbeliség határmezsgyéjén téblábolt, hanem, ahogy azt verseinek akrosztichonjai egyértelműen mutatják, írásban alkotó, deákos műveltségű szerző volt. A középkori orális költészettel csak versei témája és funkciója köti össze, valójában egy új, egészen tudatos alkotói magatartás hírnöke. Tinódi életrajzának részleteit éppen ezért nem verseiből kell kiolvasni, nem szabad többé az énekszerző panaszos toposzaira hagyatkozni.
Az első rész további tanulmányai a Vadai által felvázolt képet érdemben nem módosítják, inkább kiegészítik. G. Czintos Emese azt vizsgálja, hogy az 1574-es Heltai-féle Cancionaleban, a 16. századi hazai históriás költészet nagy gyűjtőmedencéjében, Tinódi eredeti kiadványához képest miként módosult a költő verseinek kontextusa. Az 1570-es évek megváltozott igényeinek megfelelően az „ismeretterjesztésen” túl az új gyűjtemény már a gyönyörködtetés szándékával is fellépett. Ács Pál Tinódi legismertebb versének, az Eger vár viadaljáról való éneknek történeti hátterét világítja meg. Kimutatja, hogy Bornemissza Gergely azért került a históriás ének főszereplői közé, tettei azért kaptak erős hangsúlyt, mert 1553-ban, a vers írásának idején ő volt az egri vár főkapitánya, a kegyvesztetté vált Dobó István utóda. Ács Pál végül nagylelkűen éppúgy felmenti a fejleményekhez tökéletesen idomuló Tinódit, ahogy az utókor is felmenti a fukar és megbízhatatlanul gazdálkodó Dobó Istvánt, az egri hőst. Domokos Gyöngyi logikusan felépített írásában ugyanennek a versnek akrosztichonjait vizsgálja meg, és segítségükkel kimutatja, hogy Tinódi hol illesztett be utólag sorokat és versszakokat. A kiegészítések két fázisát tudja elkülöníteni. A költő az első pótlásokat 1553 elején tette meg, amikor a verset nemességet kérvényező levele mellékleteként elküldte I. Ferdinánd magyar királynak, a továbbiakat pedig közvetlenül a Cronica megjelenése előtt vagy a nyomtatás során. Az előbbi változat szolgált a kortárs Zsámboky János latin prózafordításának alapjául. Domokos Vadai Istvánnak az akrosztichonok nyomán levont egyik fontos következtetését részben cáfolja. Véleménye szerint Tinódi a királyt dicsőítő versszakokat nem a kérvényhez fabrikálta, hanem csak a harmadik fázisban készítette el, így hízelgéssel is kevésbé vádolható. Pap Balázs a költő két bibliai tárgyú históriáját veszi górcső alá. Elemzése alapján úgy tűnik, hogy Tinódi Lantos Sebestyén forrása ezek esetében nem közvetlenül vagy nemcsak a bibliai szöveg volt, hanem más, szentírási történeteket feldolgozó munkák, amelyekből a két vers több értelmezési hibát is örökölt. Egyed Emese tanulmányában a vitézi áldozat és más áldozathozatalok megjelenését és funkcióit vizsgálja Tinódi költészetében, széles háttérrel és asszociatív módon. Paczolay Gyula cikkében a Cronicában található közmondások és szólások részletes katalógusát kínálja, összekapcsolva adatait más kora újkori szerzők hasonló nyelvi formuláival és azok mai megfelelőivel. A kötet első részét Kerny Terézia tanulmánya zárja, amelyben Tinódi Zsigmond királyról írott históriáját járja körül. A szöveg Zsigmond váradi temetésére és síremlékére vonatkozó leírása a művészettörténész Thuróczy János krónikáján kívül más forrásszövegekre is támaszkodik, számos adata gyanúsan egybecseng Eberhardt von Windecke mainzi kereskedő memoárjával.
A kötet második nagyobb egysége a zenész Tinódival ismertet meg. Nagyon helyesen, mivel nem szabad elfelejtenünk, hogy Tinódi Lantos Sebestyén költészete énekelt költészet volt. Ahogy arra a könyv bevezető szavaiban Virágh László is emlékeztet, ezek a versek elválaszthatatlanok a hozzájuk tartozó zenétől, és a szöveget és a zenét csak együtt szabad értékelnünk. Király Péter tanulmányában arra tesz kísérletet, hogy a kevés rendelkezésünkre álló információ alapján elhelyezze Tinódi Lantos Sebestyént a hazai kora újkori muzsikusok sorában, és megállapítja, hogy korántsem nevezhető autodidakta zenésznek és komponistának. Dallamainak túlnyomó többsége pedig nem hazai vagy közép-európai, hanem a kor európai tánc- és egyházzenéjéből ered, és elsősorban a német nyelvterület dallamaival mutat rokonságot. Lantos Szabó István írásában komoly zeneelméleti eszköztár mozgósításával arra igyekszik fényt deríteni, hogy miként kell olvasnunk Tinódinak a Cronicaban megjelentetett kottáit. A korábbiaktól lényegesen eltérően értelmezi a zenész módosítójeleit, és analógiák segítségével megpróbálja azt is rekonstruálni, hogy hogyan hangzott a kottában rögzített dallamok (énekszólamok) lantkísérete.
A kötet harmadik része olyan tanulmányokat sorakoztat fel, amelyeknek tárgya a verses epika általában, főként a korabeli, tehát a szűkebb műfaji háttér. Két tanulmány olyan históriás énekeket mutat be, amelyeknek tárgya egy-egy Tinódi által is megénekelt esemény: Lőkös Péter arról a dicsőítő költeményről ír, amelyet Csabai Mátyás ajánlott Dobó Istvánnak. A humanista Csabai Vergilius stílusában, kitűnő latinsággal adja elő az egri ostrom történéseit. Munkája nem a haditettek rögzítését tűzte ki célul, éppen ezért nem is szabad rajta számon kérni Tinódi részletgazdagságát. Kobzos Kiss Tamás egy német zsoldosnak az 1551-es lippai ostromról és a gyűlölt Fráter György haláláról szerzett versét mutatja be. Nagy kár, hogy a német szöveg itt közölt magyar fordítása erősen pontatlan. A rész talán legérdekesebb tanulmánya Sudár Balázsnak az oszmán–török históriás énekekről írt cikke. Nem kevesebb derül ki belőle, mint az, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem voltak török Tinódik, a korabeli oszmán epikus költeményeket nem énekelték, az európaihoz hasonló históriás ének pedig csak a 18. században tűnt fel. Létezett azonban énekelt epika a török végeken, mert a hazai várkatonaság többségét kitevő délszlávok a jelek szerint használták a műfajt. Farmati Anna tanulmánya a históriás énekek 17. századi liturgikus továbbélését vázolja fel, különösen az ún. Pécsi énekeskönyv kapcsán. Tóth Tünde Arany János Toldijának, közelebbről Toldi Miklós figurájának sajátságos recepcióját mutatja be, a romantikus értelmezéstől az osztályharcos pórsuhancon át egészen a posztmodern impotens óriásgyermekéig. Hasonlatainak skálája az ókori irodalomtól a brazil szappanoperákig terjed, Ilosvai Selymes Péter históriája, Arany forrása azonban csak mellékszólamként jelenik meg. Vajda András tanulmánya távolodik el leginkább Tinódi korától, ám tematikailag mégis jól illeszkedik a kötetbe: tárgya egy erdélyi történelemtanár verses helytörténeti kismonográfiája. A rendhagyó munkát a hivatásos tollforgatók részéről gúnyos kritika érte. A néprajzos azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a verses mű a faluközösségen belül jól betölti funkcióját, írója nem is irodalomnak szánta, hanem ismeretterjesztésnek, lant nélkül, kopogós párrímekkel újítva fel a históriás ének műfaját.
A gazdag tanulmánykötet függelékként Szentmártoni Szabó Géza Tinódi-kronológiája zárja, amely nem csupán a lantos életének ismert állomásait és forrásait mutatja be, de ellentmondásosan alakuló fogadtatását is, nem feledkezve meg a szoborállításokról és a kötetet életre hívó tudományos rendezvényekről sem.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a könyv sikerrel sorakoztatja fel a Tinódi- és históriásének-kutatás újabb eredményeit, és ezek az eredmények gyökeresen változtatják meg a hagyományos képet. Az pedig Csörsz Rumen István szerkesztői munkáját dicséri, hogy a kötet egysége a tanulmányok sokfélesége ellenére sem bomlik fel, ellentétben gyatrán ragasztott fizikai valójával, amely az első átlapozás után íveire hullik szét.
Tinódi Sebestyén és a régi magyar verses epika – A 2006. évi budapesti és kolozsvári Tinódi-konferenciák előadásai. Szerk. Csörsz Rumen István, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.
