Sokáig, talán örökké élünk utódainkban, műveinkben, tetteinkben, hírünkben, a rólunk szőtt legendákban vagy éppen mítoszokban. Amikor családfánkat vizsgálgatjuk, hosszan visszamenve az időben EZT az örök létet kutatjuk. Amikor felfedezzük, hogy egy műben szellemi rokonaink kezenyoma is megérződött, boldogan fedezzük fel, hogy ők bennünk élnek, és azt is, hogy mi már az ő világukban is benne foglaltattunk. Ezt amolyan permanens inkarnációként éljük meg: mindig voltunk, mindig leszünk. De létezik a szellemi reinkarnáció is: évtizedek vagy évszázadok múlva jelenkezhet valaki, aki egy korábbi alkotóhoz kapcsolódva annak szinte hű képmása lehetne, vagy éppen az is. A nagy műremek-hamisítók között biztosan akad ilyen is, nemcsak nagystílű szélhámos. Kár, hogy olyan keveset foglalkozunk ezekkel a furcsa zsenikkel, akik oly tökéletesen azonosulnak egy időben, korszakban távoli alkotóval. Gondolataimhoz egy nemrégiben hallott zenedarab-részlet és a tévéképernyőn olvasott érdekes név adott impulzust. A név teljesen ismeretlen volt számomra: UCCELLINI. A sokféle olasz INI-végződésű név közül bizonyára valamelyik, már ismert szerző –Bellini, Rossini, Puccini. Bizonyára rosszul olvastam le a nevet a képernyőről. Legnagyobb csodálkozásomra megtaláltam ezt az új nevet az 1931-ben kiadott Szabolcsi–Tóth Zenei lexikonban: Don Marco Uccellini 17. századi olasz hegedűművész és zeneszerző, 1639–67 között kiadott számos kamaraműve az olasz hangszeres zene javához tartozik – értékeli életművét a lexikoncikk írója. Ez a „felfedezésem”, Tamási Áron „rendes feltámadásához” hasonlóan „rendes zeneszerzői reinkarnáció” is lehetne, hiszen a mű az alkotó szellemi énjének megtestesülése, és évszázadokkal későbbi megszólaltatása újra élővé varázsolja szellemét, személyét.
Böngészem a lexikon U-betűs címszavait, zeneszerzőket keresek. Mint ahogyan várható volt, nagyon kevés U-betűs nevet találok: Unger Herman, német zeneszerző, zeneíró, sz. 1886; Usandizaga José, spanyol zeneszerző, 1879–1915: Usiglio Emilio olasz karmester és zeneszerző, 1841–1910; Ulendal Alexander, németalföldi zeneszerző, csak halála évét közli a lexikon, 1581; a leginkább ismert Umlauf Ignaz osztrák zeneszerző, 1746–1796. Ki tudja, hallok-e valamit ezektől a maguk korában ismert, népszerű alkotók műveiből, vagy végleg a „csenden túl” maradnak számomra is?
Hatalmas alkotói energia működik minden történelmi korszakban. Rendkívül nagyszámú alkotó hoz létre műveket, amelyek az idő folyamának sodrában hol a felszínre kerülnek, hol a mélybe süllyednek. Energiatékozlás volna ez a sok – néha kárba veszett fáradtágnak tűnő – munka? Mi lesz a jelen műveivel? Bele kell számítanunk a feledés (néha túl gyors feledés!) tényét is műveinkbe? Lehet-e úgy alkotni, hogy már eleve számolunk a művek le- (és el-)tűnésével? Soha a zenetörténet folyamán nem dolgoztak az alkotók oly vehemens energiapazarlással, mint manapság. A „mindent bele” valóságos kényszerré, alkotói krédóvá vált. És mindez azt a sokszor elhallgatott vagy éppenséggel túlhangsúlyozott célt kívánja szolgálni, hogy a mű a jövőben éljen tovább. „Majd a jövő században megértik” gondolata kísérti a mai alkotót. Majd jön valaki, mint most e sorok írója, és reinkarnál egy zeneszerzőt; egyik művét vagy éppen a teljes életművét. Új gondolat – a 19. században kezdett elterjedni – a „halhatatlanságnak alkotni”. Szűk ezer évig szinte egyetlen szerző sem gondolt erre komolyan. Értették, érezték az élet parancsát: a mindenkori jelennek dolgoztak. Nem sajnálták az energiatékozlást: ezerszámra írták, alkották műveiket, ÉLTÉK AZ ALKOTÁS ÖRÖMÉT. Mi, most, itt a 21. század küszöbén egyébre sem gondolunk, mint a fizikai és szellemi hosszú életre. Küzdünk érte minden erőnkkel, fizikai és szellemi gyógyszerekkel. Injekciózzuk műveinket is, bebalzsamozzuk őket, legszívesebben mauzóleumot építenénk számukra. Aki teheti, ezt meg is teszi. Életünk minden pillanatában: CÉLUNK A JÖVŐ.
