Kedves Laci, amikor péntek délelőtt, a szárhegyi írótábor előadótermében megcsendült a Kántor Lajos telefonja, valami miatt rossz előérzetem támadt, mint mostanában annyiszor – hiszen a hírek itt köröznek körülöttünk, s a maroktelefonok jóvoltából el is érnek, még el sem tudtam hessegetni, amikor visszajött Lajos, sápadtan súgta, hogy az éjjel, hogy szóval elmentél oda, ahonnan nincsen visszatérés, két nappal hatvannegyedik születésnapod előtt. Kimentem, ültünk Ferenczes Istvánnal a küszöbön, sírás fojtogatott, a szúró napsütésben egyre előttem vibrált az arcod, siettél, gondoltam őrjöngő dühvel, ami soha nem volt jellemző rád, elmaradt beszélgetéseinkre gondoltam, feltámadtak életünk különböző színtereken zajló jelenetei, közben kijelzett az én mobilom is, megjött a KAF sms-e is, a rémálomnak tűnő hír valósággá változott. Négy évvel ezelőtt, a címet rossz szokásom szerint Tőled kölcsönözve, Háborúk címmel írtam Neked egy levelet, a megnyugvás ösvényeiről, a messzi távolba… Mielőtt rátérnék arra, hogy miféle háborúkról is van szó, a nekünk eddig megadatott békeidőben – még annyit, mivel egy idő után különböző városokban éltünk, leveleztünk is, bár soha nem vittük túlzásba. Talán mert tudtuk, magánleveleinket nemcsak a címzett olvassa. Ezért Te, a belügyes esztéták éber kíváncsiságát kielégítendő, egy időben sima levlapokon tudósítottál a változásokról, legalább nem kellett tökölniük a boríték felbontásával, ami miatt nemcsak muszkaföldön járt lassan a posta. Érdekes, ott, a századfordulón, gyorsabban járt, Csehov 1899. december 3l-én írt levelet bátyjának Szentpétervárra és 1900 január másodikán már meg is kapta a választ. (Lásd Zsoresz Medvegyev: A levelezés titkosságát a törvény garantálja című tanulságos könyvét…) A születésnapodra írt levelem a Háromszékben jelent meg, elődjénél, a Megyei Tükörnél, árnyékodban kezdettem el az újságírást, amit Te, sorsod úgy hozta, időben hagyhattál abba... Akkoriban, a hatvanas évek végén, a reklámmegyében, ahogyan sokan nevezték szűkebb pátriánkat, változni kezdett a világ, s a hajdani, nem is oly régi, emlékeinkben elevenen élő, patriarkális kisváros épülni kezdett, a korszak szellemében a tülekvésnek, megjelentek a betonkártyavárak, megjelentek a gyárak is, Vári Attila, aki vásárhelyi lévén hamarabb kezdhette átélni ugyanezt, egy este a Sugásban, a Darkó Zsiga asztalánál, a törzsasztalunknál jövőbelátóan vizionálta, milyen is lesz Szentgyörgy harminc-negyven év múlva. Most, szavait felidézve, tárgyilagosan állapíthatom meg – mivel még mindég itt élek –, hogy még csak nem is túlzott… Sőt! De mi nem figyeltünk rá, mi önfeledten vívtuk háborúinkat szülő-kisvárosunkkal. Nem véletlen, hogy éppen Háborúk címmel vallottál egyszer Sepsiszentgyörgyről, egy Utunk évkönyvben, amely az írók szülőföldről szóló vallomásait gyűjtötte össze. Akkor már Bukarestben éltél, egy bizarr negyedben, a tömbházak mellett egy hatalmas rét terült el, kiszáradt tómeder, zsombékos, mocsaras, nyá-ron valóságos szúnyogparadicsom. „Az én városom – írod – lassan senyved. Túlságosan sok dolgot szeretek ott, s ez megnyújtotta életét az életemben (…) Múltja nem volt a városnak, csak jó múltú családjai. Az 1848-as forradalom csupán annyit ért, hogy jóval utána a városka díszpolgárává választották a Turinban élő öreg Kossuth Lajost…” Akinek képe akkor már, a jó öreg császár képe mellett volt a falon, döntően meghatározva a kóros magyar s ezen belül sajátságosan transzszilván szkizofréniát. Igen, múltja nem volt városunknak, mi óriási lendülettel fogtunk hozzá megteremtéséhez, csakhogy Szentgyörgy mindég kimozdult a képből, talán ez tette bizarrá az egészet, kaland volt ez is, közben pörgött a történelem mókuskereke, megtörtént az ideológia, ki is múlott, de mindez nem tett világosabbá semmit… A Megyei Tükörnél, ahol indultunk, volt egy boldog, de lehet, csak emlékeinkben megszépülő, szívszorítóan rövid időszak, amikor hét költő dolgozott itt egyszerre. (Irigyei már csak ezért sem jósoltak nagy jövőt a lapnak s Dali Sándor főszerkesztőnek…) Akkoriban az újság glosszarovatában rendszeresen szerepeltek bökversek is, Te, a lombosodó, népszerű rovatot egy szatírával gazdagítottad, a szocialista építkezések helyi hőskorának hódolván. Sepsiszentgyörgy nagy „emlékművét”, a parkban éppen akkor épülő városi közvécét dicsőítetted. „Székely széket raknak, parknak árnyékába /, aki szorul, odaszorul biz az nagy bajában”… kezdődött a vers, a sorok kezdőbetűit felülről lefelé összeolvasva a boldog olvasó, valószínű őszinte és kaján örömmel lelhette fel a nagy építmény grandiózus kiötlőjének és animátorának, Szabó Józsefnek a nevét. Aki egyebek, egyéb nagy érdemei mellett, akkoriban, a párt kegyelméből éppen Saint Georg City polgármestere volt, és érthető módon, nem kifejezetten örült a versezetednek. Sőt szinte megőrült tőle! A botrány miatt távoztál Bukarestbe, Domokos Géza nyújtott mentőövet Neked is, mint annyi hajótöröttnek, a Kriterion szerkesztője lettél. Segíthettem költözni, amikor nagyjából megvoltunk a bútorok felhordásával és elrendezésével, elmentünk autóbusszal a Berlinbe. Kisfiad gyors és tragikus halálával kezdődhetett életedben az a törés (de erről ne, ne itt és ne most, ne mindég mindent elsietve, ne mindég mindent idő előtt…) – riadtan forgott körülöttünk, ezek hogyan beszélnek, bámult ránk döbbenten… Azután is, ha Bukarestben tartózkodtam, s ez elég sűrűn megesett, sokszor lehettem vendéged. Ott voltam a nagy ciátlanítás előtt is. A poloskák széles sorokban vonultak fölfelé a falon. Papuccsal, légycsapóval felfegyverkezve lestük őket, másik kezünkben a rumos pohár. Szaporodtak, egymást takarták az árulkodó vörös foltok a falon. Elképzeltem a domnu avocat incifinci feleségét, amint bizonyára baby doll-ban várakozik, kezében rózsás papucsával, alattunk egy emelettel. Röhögtem. Beier Laci bűzlő nyúlbőrei nyekeregtek és bűzlöttek a huzatban, a balkonon. (Majd megszáradnak, eladja, sok pénze lesz, jól berúghatunk végre. A dolgok magyarázata egyszerű, maguk a dolgok bonyolultak.) Tündöklő volt a nyár. A kiszáradt tó felett szúnyograjok köröztek s Te, miután eloltottuk a villanyt (Beier volt ott, Szaniszló…), hogy a gyanútlan poloskák népvándorlása ismét megkezdődhessen, egy tengerparton látott fehér lóról meséltél, meg-megszakadó részletekben, ugyanis három-négy perc után, villanyt gyújtva ütöttük a poloskákat, ahogyan értük, és megint elölről… Ezt az élményedet egy versben is megírtad: „Legszebb ajándékom egy fiatal ló futása volt hajnalban a sulinai játszótér homokján, egyenlő távolságra a halászok fehér temetőjétől s a rossz kocsmától, hol három lány pirosat kacagott egy este, jobbra az örömtől s a tengertől, balra a kibújó nappal egy magasságban, az árnyékok végén, szinte az égben.” Amikor abbahagytuk a reménytelen poloskavadászatot – sokan voltak, a hívatlanok általában sokan vannak –, dúltan a rumtól és az érzelmek rohamától elaludtunk, álmomban nyerítve ügetett a fehér ló, harminchárom év után valószerűtlennek tűnik mindez. Az évek nagyítók is, régi sérelmek takarnak régi örömöket. A rádióból. Ismét zuhantunk – kappanhangon üvöltözött a haza akkor még sokáig legszeretettebb fia. Vă facem totul? Valóan megtettünk mindent? – kérdezte Szaniszló vagy Beier, természetesen a falon széles sorokban menetelő poloskákra gondolva. Vagy nem? Egy kelet-európai, hajnalban, amúgy is azt képzeli, hogy sokat tud a világról. A titkait. A rejtelmeket, a szövedéket, a hálót. Estére rendszerint kiderül, hogy ez a sok is milyen kevés. De ezt már a másvilági Sugás asztalánál beszélhetjük majd meg. Amúgy sem vagy egyedül, jövünk mi is, Kormos verssorait mormolva: „…de semmi vész gyerekeim / sajnálnotok fölösleges / világokat varázsolok / amikor akarom…” Te például, az Adam Adamban így: „Akkor már betemették az üzemudvar alá az új gépsort, mert beszerelni nem maradt idő, arra rakták a gyeptéglákat, ültették a fenyőket. Éjszaka festették zöldre őket, közben a lámpafénnyel pettyezett hideg sötétséget néztem, és mindenfélére gondoltam, amire tilos egy idő óta, de főként az időre. A sötétben hallottam, ahogy a föld alatt dolgoznak a gépek, tompán zúgva őrlik a talajt, benne a gilisztákat meg a rengeteg üvegcserepet. Emeletnyi mélységben önmagától beindult az új üzem, hatalmas üregeket termeltek benne a közülünk évek óta eltünedező emberek.” Neked egyébként mindég is „fejgondolataid” (lásd Adam Adam) vagy vezérdiliid (Beier barátunk kedves ideillő kifejezése) támadtak… Írás közben jön meg az étvágy és mennek el újabb üregekbe, a föld alá zárt emberek, akik eltűntek. Minden ilyen embernek, na jó, minden másodiknak van családja is, szülei, felesége, szeretői, gyerekei, a föld alatti üregek imaginárius hiánnyá változnak a társadalomban, ettől viszont az árvák tényleg árván maradnak, miközben Te rollereden – lásd A hajtány című szentgyörgyi beszélyedet – csorogsz lefelé a Baromhegyről, a színház irányába. Ez azért is különös – egy álomban élünk, amelynek lám, holnapra halál a neve – mert azok az itteni dolgozók, akik még nem tűntek el az üregekben, alaposan megváltoztatták a tegnap Gábor Áron, mára, tán a szobor miatt, M. Viteazul tér képét. Már semmi sem olyan, mint ami közös városunkban, a föld e páratlan helyén gyermekkorunkban volt… Hamvas Béla ugyan Korinthoszról mondja ezt, de én mért ne érthetném Szentgyörgyöt alatta? Vagy felette? Madártávlatból, repülőről, helikopterről nézve tényleg szép lehetett ez a tér, csak mi nem voltunk madarak és nem repülőről néztük. (Hogy most milyen, arról jobb nem is beszélni, évek óta bontják, mostani állapotában bombázások utáni helyekre emlékeztet…) A rövidnadrágos kisfiú, aki voltál, közben fékez a színház előtt, sorsára hagyja a rollert, egy plakát köti le figyelmét, nohát meséljünk, tolószékes, fezes öregurat bámul, „nagypapa látni akar benneteket” –, igen későbbi időben bemutatott drámád plakátját figyeled, de ez már egy másik történet, először főszereplőd, Visky Árpád ment el, azóta is hallom, hajnalban felriadva, amint bokáit összeveri a szél, amint a városszéli erdő egyik fáján lóg, s néhány hónapja rendeződ, Seprődi Kis Attila. Megvártak volna, talán kissé mégis elsietted, Laci, persze ott legalább nem leszel egyedül. A Sugás törzsasztalából, amely annyiszor táncolt és táncoltattuk rajta poharainkat – nem maradt semmi. Szétszéledt a társaság, ki máshová távozott, ki az elágazó ösvények kertjébe (Borges). S az asztalt se érinthetem meg, eltüzelhették azóta. Hát az árnyakat idézgetem. Itt vannak mind, akik már soha többé nem lehetnek itt, utolsó pillantásukba, utolsó szavukba zárva. Belő-lünk meg úszómester is lehet, Laci, sarkutazó. Eltűzhetünk Polinéziába, ahol táncol a hullámsapkás tenger. Nagyapáink nyomát kereshetjük Szi-bériában. Sámándobok, szóljatok! Fényképezkedhetünk tovább, ebben az infantilis, új évezredben. Idáig ők már nem juthatnak el, legalábbis nem látjuk őket (hogy oda túl mi van, nem tudjuk, ha megidézlek, majd mesélsz?), de amikor Szentgyörgy, Bukarest, Kolozsvár, Budapest tetőit vérbe borítja az alkony, megjelennek mégis, poharaik kiisszák. Már Te is Velük vagy, Laci. „Voltam én már máig annyiféle / jogom van végre más reményre” – írtad egy versedben, néhány éve. Hát nem tudom. Nem értem. Ülök Ferenczes mellett, a szárhegyi szálló lépcsőjén, a szúró napon és hallom a hangod és látlak is téged. A fehér lovat vezeted kantárszáron, lehajtott fejjel és nem tudok sírni. „Voltam én már máig annyiféle / magam ellen, magam perében, / jogom van végre más reményre, / hogy gyanú árnyéka ne érjen, / kacagd a búmat szabadon s a véget, / legyél tőlük nálam boldogabb, / sugalltam feketén fehéren, / tudod te, mit ér egy gondolat, / kinek kezén, lelkén az ítélet, / nagyobb leszek a porban térden.”
