"Őszirózsák az én házam előtt nőnek"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Bodor Ádám
CSIKI LÁSZLÓ 1944–2008
Bogdán László
A porban, térden… Az utolsó utáni levél Csiki Lászlónak, valahova a más(ik)világba
Czegő Zoltán
Egyre könnyebb - Csiki László emlékére
Csiki Lászlóra emlékezünk - „Lélekben sehol sem tudtam letelepedni”
Csiki László
Készítettem egy emléket magamnak
Pomogáts Béla
Horváth Imre (1906–1993)
Noszlopi Botond
Kilépés az idill kapuján
Jóvátétel
Fémrúd a tükörben
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat
Váradi Nagy Pál
gdr
Szőcs István
JEGYZET
Gombos Szilárd
Levelet Grúziából
Xantus Boróka
„Százötven papírfecnik”
Lőrinczi László
Úgynevezett „Kuncz-politika”
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából
Boda Edit
Testté lett
És lőn első nap
Váratlan találkozás
Síró feketefű
A báb
Két sor 2008-ból
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - "Egészen új harmóniákat hallok…”
Hírek
 
Csiki Lászlóra emlékezünk - „Lélekben sehol sem tudtam letelepedni”
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.

– Annak idején a Gaál Gábor irodalmi körben meg sem szólaltál, én legalábbis 1965-ig nem hallottam a hangod. Udvariasan és – nekem úgy tűnt – unottan hallgattad az eszmecserét. 1967-ben viszont, amikor összebarátkoztunk, már egészen jó beszélőkéd volt. Mi történt közben?
– Fellázadtam udvarias és bárgyú mivoltom ellen. Hallgatagságom egyébként rettenetesen csapongó fantáziát takart, rá kellett hogy neveljem magam a rendszeres gondolkodásra, s erre a folyamatos beszéd látszott a legjobb eszköznek. Azóta életelemem lett a párbeszéd. Nem vagyok meditatív alkat, szükségem van a rezonőrre ahhoz, hogy gondolkozzam.
– Forrás-köteted fülszövege szerint 1965. november 5-én jelent meg első versed az Utunkban. Nehezen jutottál el a közlésig?
– Könnyen. Verset kamaszkoromtól kezdve írtam, de gondosan igyekeztem titkolni. 1965-ben Farkas és Király már két éve költőnek számítottak, én távolról néztem első forrongásukat, s féltem megmutatni nekik a verseimet, nehogy kinevessenek. A vakációban Costineşti-en elmondtam néhányat egy irodalommal nem fertőzött erdőmérnök-hallgató ismerősömnek, s azt mondta, szerinte ezek jó versek. Hármat leírtam közülük, s beküldtem az Utunknak. Nem kaptam rájuk választ, de ősszel egy kiadósabb poharazgatásból bátorságot merítve, felmentem a szerkesztőségbe, és számon kértem Márkitól a verseket. Azt mondta, azért nem válaszolt, mert gyanús volt neki, hogy a bélyegzőn Konstanca szerepelt, postacímnek viszont Sepsiszentgyörgyöt tüntettem fel, s vele már szúrtak ki úgy, hogy kimásolt verseket álnéven küldtek be. A verseim ugyanis jók, s ha valóban én írtam őket, hozzak még. Nem értettem ugyan, hogyha jók, miért nem közölhetők, de írtam még egyet, az megjelent... Forrás-szerző is könnyen lett belőlem, ezt különösen most, szerkesztőként tudom felmérni. Máig sem értem, hogyan kerülhettem bele az 1968-as kiadói tervbe anélkül, hogy valakivel tárgyaltam volna a kötetről. Csakis azzal tudom magyarázni, hogy abban az időben divatban voltak a fiatalok – 1968-ban kilenc Forrás-kötet jelent meg –, s névsor szerint valóban elől álltam. Amikor felfedeztem, hogy beharangozták a könyvemet, felhívtam Bodor Pált, az Irodalmi Kiadó igazgatóját, és megkérdeztem, nem történt-e tévedés. Azt válaszolta, küldjem azonnal a kéziratot. Egy hét alatt kiegészítettem életművemet 1500 sorra – ugyanis 1965-ben eldobtam addigi verseimet –, s 1967 októberében postára tettem. 1968 szeptemberében jelent meg a kötet, három vers kivételével, melyek szerkesztés közben kimaradtak.
[...]
– Életrajzot is mondok, jó? Az elveimnek nem feltétlenül, de az életrajzomnak merő ellentéte a gyökeresség. Pedig Sepsiszentgyörgyhöz igazán kötődhetnék, hiszen azonkívül, hogy ott születtem, eddig ötször laktam benne, ráadásul ott töltöttem életem legszebb időszakát mint a Tükör szerkesztője, mégsem adott okot rá, hogy megszeressem. Lehet, hogy ebben származásomnak is szerepe volt, ugyanis én egy személyben az Osztrák–Magyar Monarchia csaknem minden nemzetiségét képviselem. Felmenőim között voltak lófők is, de anyámat Schillernek hívták, s akad a családban Moravcsik és Zan is. Nem tudom összeszedni az őseimet, mert mindig elmentek valahova. Nagyapám például Bukarestben született, de Szegedről került Sepsiszentgyörgyre. Fél-polgár, fél-értelmiségi, földtől elszakadt családban születtem, s gyerekkorom a családi hagyományokhoz képest is mozgalmasan alakult. Szüleim, alighogy apám megérkezett a hadifogságból, elváltak. Én anyámnál maradtam, aki hol kántor, hol tanítónő, hol kasszásnő volt, s hogy egyebet ne mondjak, tizenkétszer változtattam iskolát. Ingajáratunk két szélső határát Bukarest és Csíkszentdomokos jelentette, a súlypontját pedig Sepsiszentgyörgy. Mindenhol került rokonunk, de sehol sem tudtam megmelegedni. Tulajdonképpen hálás kellene lennem a családnak, hiszen egy életre elláttak életanyaggal, de csak utólag tudok anekdotázgatni róla. Mindig irigyelem barátaimat, amikor falujukról, otthonukról beszélnek vagy írnak. Nekem semmi okom sincs a nosztalgiára. Hamar elszakadtam a családtól, és a szokásosnál jóval élesebb kispolgár-pukkasztó kitörésekben harcoltam társadalmi eredetem ellen. Meg akartam valamiben kapaszkodni, de a város nem kínált fogódzót, inkább taszított közömbösségével és tunyaságával; ezért gyűlöltem meg, ahogy a kamasz gyűlöli az apját, mert úgy érzi, gátakat emelt eléje. Sepsiszentgyörgyön a század elején azok is letelepedtek, akik elindultak Amerika felé, de csak idáig értek, és itt megteremtették azt az életformát, amely elképzelésük szerint kint várt volna rájuk. Idegennek éreztem magam benne, s ezt az idegenséget többször is próbáltam kiírni magamból. Legjobban talán Hazugok szigete című – kéziratban maradt – regényemben sikerült. Ha megfigyelted, nagyon sok írásom alapképlete az egy város–egy ember viszony. Sokszor szememre vetették, hogy hőseim céltalanul lötyögnek, s nem tudni, honnan jönnek, de évekig tartó vágáns korszakomban, a már és még közötti periódusomban én magam is így lötyögtem, annak ellenére, hogy nagyon vágytam kapcsolatot teremteni környezetemmel. Ha olyan városba érkezem, ahol nincs barátom, ma is reflexszerűen betérek az első kocsmába, s nem feltétlenül azért, mert inni akarok. Sokáig dacból is kéjelegtem abban, hogy sehonnan sem jövök és sehova sem tartozom.
– A Tükör indulásakor mégis hazamentél Sepsiszentgyörgyre ...
– Igen, mert Kolozsváron csak ígérgették az állást, közben feleségemmel és fiammal egy kamrában laktunk. Őszintén szólva, én csak akkor hittem el, hogy valóban lap indult Sepsiszentgyörgyön, amikor kezembe került az első szám. De ahogy megláttam a fiúk nevét, azonnal elfogott a nyugtalanság. – Menjünk – mondtam Király Lacinak, akivel akkor kezdtünk gyakrabban elbeszélgetni. Csodálkozva nézett rám: – Miért? – Hogyhogy miért – türelmetlenkedtem –, hiszen ott vannak a fiúk. – Így mondtam, a fiúk, pedig jóformán csak köszönő viszonyban voltam velük. Ennek ellenére nemsokára azon kaptam magam, hogy éjjel négykor egy vendéglő konyhájának pléhvel borított asztalán ülve igyekszem kibékíteni Farkast és Magyarit, s arról szónokolok nekik, hogy össze kell tartanunk, mert azért jöttünk Sepsiszentgyörgyre, hogy közösen csináljunk valamit. Csodaszép volt az első év, akkor éltem először közösségben.
[...]
– A kiadónál jórészt barátaid köteteit kell szerkesztened. Nem féltél attól, hogy ez túl kényes feladat lesz?
– Induljunk ki abból, hogy a Tükörtől mások is kerülhettek volna erre a helyre, s egyikük feladata sem lenne irigylésre méltó. A személyes ellentétek jórészt elsimultak, igyekszem a helyzet előnyeit kihasználni: emberileg próbálom néha olyan dolgokra is rávenni őket, amelyekre szerkesztőként nem volnék képes. Az a módszerem, hogy a szerzőt meghívom a lakásomra, s addig nem engedem haza, amíg rendbe nem tesszük a kéziratot. Éjszakára kap egy matracot, a feleségem főz nekünk. Kezdettől fogva harcoltam azért, hogy a szerkesztőnek legyen személyisége, s legyenek érvei, ne a kiadó emblémájára hivatkozzon. („Kiadónk nem vállalhatja az ön kötetének megjelentetését. Tisztelettel: X.Y.”)
[...]
– Helyzetednél fogva áttekintésed kell hogy legyen a romániai magyar irodalomról. Hogyan látod a Kiadó szemszögéből?
– Sohasem volt ekkora olvasótáborunk, s nem volt még ilyen közvetlen az irodalom kapcsolata az olvasóval. A százezres példányszámban megjelenő Anyám könnyű álmot ígér, a 10000 példányban elkelt tanulmány- és verskötetek meggyőző érvek erre, s hogy mennyire visszahat ez az érdeklődés az írói termésre, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyes alkotók képtelenek dolgozni, ha a Kiadó nem biztosítja záros határidőn belül kötetük megjelentetését. Azt hiszem, irodalmunk legnagyobb erénye, hogy ezt a páratlan érdeklődést felkeltette és képes ébren tartani. Ennek az irodalomnak van néhány alapkönyve, van néhány nagyszerű írója, s van egy számbelileg elég népes középgárdája (itt nem a korosztályra gondolok), amelyből most többen is élre ugorhatnak. Túlzásnak tűnhet, de szerintem ha valaki ismerni akarja problémáinkat, irodalmunkból nagy vonalakban tájékozódni tud.
– Öt évvel ezelőtt az Igaz Szóban vitát provokáltál a nemzedéki kérdésről, s írásodat egyesek úgy értelmezték, hogy éles választóvonalat vonsz a Forrás első és második nemzedéke között. Valóban ez volt a szándékod?
– Megítélésem szerint a két nemzedék együtt hozta magával mindazt, amit ma irodalmunk lényegének tekinthetünk. A különbség köztük nem érdembeli, nem színvonalbeli, hanem helyzeti. Szerintem az első nemzedék áttörése a kifejezési formában jelentett palotaforradalmat, számukra elsősorban erre adódott lehetőség – azzal a megszorítással, hogy ezt csak indulásukra értem. Fellépésük megkönnyítette az utánuk jövők helyzetét. Ök a költészet felől indultak az életnek, míg a második nemzedék élményvilágát alapvetően meghatározza, hogy a köznapi élettel sokkal közvetlenebb kapcsolatba került. A mi nemzedékünk már fellépésétől kezdve lehetőséget kért és kapott (a Tükörnél, az Ifjúmunkásnál) a tételes közbeszólásra. Kétségtelen, hogy az első nemzedék nehezebb körülmények között indult. Lászlóffy, Szilágyi, Hervay inkább rákényszerültek arra, hogy irigylésre méltó formakultúrát építsenek ki maguknak (én például első kötetem után kezdtem azon tűnődni, mi is az a forma), annál is inkább irigylésre méltót, mert azt hiszem, ennek köszönhetően sikerült nekik mindig megtalálniuk a hangsúlyos jelenlét módját. Véleményem szerint különben Szilágyi Domokos a legpolitikusabb költőnk, éppen azért, mert nem tételesen, hanem gondolatmenetével, szerkezeti és építkezési eszközeivel politizál, költészetének szövetébe építi bele az üzenetét.
– Rád személy szerint ki volt érezhető hatással költői arcéled kialakításában?
– Nemzedékem legnagyobb élménye kétségtelenül József Attila költészete, és nemcsak azok a versek, amelyeket az iskolában akartak a fejünkbe verni, hanem az a teljesebb József Attila-kép, amit egyetemi hallgató korunkban felfedeztünk magunknak. Ez azonban számomra csak kiindulási pontot jelentett. Úgy érzem, József Attila és Kassák költészete között van kifeszítve az a kötél, amin végig kell mennem. Prózában az orosz és amerikai írókat szeretem, de nem tudom, tanultam-e valamit tőlük.
– Négy köteted jelent meg: Esőt kaszáló (versek, 1968), Cirkusz, avagy búcsú az ifjúságtól (novellák, 1971), Kellékek (versek, 1972), Az idegen város (történetek, 1974). Fordításodban jelent meg Ivasiuc két nagy sikerű regénye, a Madarak és az Áradat. Elégedett ember vagy?
– Egyetlen vágyam sem valósult meg, de minden vágyam megvalósítása felé elindultam. Az lenne igazán jó, ha egyszerre teljesednének be, s nem külön-külön. Szeretném egyszer kényszerű halogatás helyett szabadon felmérni, mire vagyok képes, anélkül, hogy múlandó dolgokkal hadakoznék. A pillanatnyi véleményem megjelent műveimről az, hogy az olvasó nem ismerhet meg belőlük: egy régebbi pályaszakaszomat tükrözik, s eléggé szedett-vedett kötetekké álltak össze. De hosszútávú embernek tartom magamat – jókora késéssel indultam, ami a műveltséget illeti –, s hiszek abban, hogy könyveim egyre jobbak lesznek. Rengeteg félbemaradt írásom van, melyekről még nem mondtam le. Amikor leülök írni, sohasem tudom, mit sikerül elmondanom. Egyszer a Jóbarátnak akartam rövid karcolatot írni, így született meg legjobb írásom: Az asszony, a férfi és a gyermek című húszflekkes elbeszélésem. Többfelé tapogatózom, keresgélek. Szeretem azokat az írókat – például Déry Tibort –, akik minden művükben hangot váltanak. Tapasztalatom szerint az ilyen írói „pálfordulások” mindig jól sikerülnek.
– Ámítottad-e magadat valaha?
– Lehet, hogy holnap rájövök arra, hogy ez hazugság, de pillanatnyilag úgy érzem, életem egyetlen fontos dolgában sem hazudtam önmagamnak. Örvendek, hogy a Tükörnél töltött időszak felszabadító élménye óta aránylag rugalmas lélek vagyok, s nemcsak magamat tudom mérsékelni, hanem barátaimat is „összemérsékelem”. Sokan járnak hozzám kiönteni a lelküket, s a legkülönbözőbb emberekkel sikerül jóízűen elbeszélgetnem. Legtöbbet a hiúságom ellen küzdöttem, így lettem „messzeláthatóan” szerény. Sohasem voltam féltékeny a kollégáimra, hiszen a tér korlátlan, semmit sem lehet elírni más elől. Legfennebb azon bosszankodom, hogy X. vagy Y. körül érdemtelenül nagy port vernek fel.
– Ismét költözöl, ezúttal Bukarestből Kolozsvárra. Mikor vetsz véget vándorlásaidnak?
– Ha nem lennének gyermekeim, eddig sem lett volna állandó lakhelyem. Így viszont lakásomban élek, amelybe mindenkinek szabad bejárása van, s nekem is szabad kijárásom van belőle. Minden ősöm tekergő alkat volt, én is az vagyok. Menő ember minden férfi. A feleségem hatodik érzékével megérzi, ha rám jön a mehetnék, s ő maga küld. Van, amikor két óra múlva hazamegyek, van amikor két nap múlva. Lélekben sehol sem tudtam letelepedni. A Tükör-korszakban egy évig azt hittem, csak Sepsiszentgyörgyön tudnék élni, a fővárosban is két-három évig jól éreztem magam, de… Kolozsvárral kapcsolatban sincsenek illúzióim, de a gyerekek mégsem élhetnek úgy, ahogy én éltem. Félek arra gondolni, hogy egyszer be kell mennem egy városba, elszánva magamat arra, hogy onnan fognak eltemetni, mert félek, ha rám jön, mégis tovább megyek. Sepsin egyszer eldöntöttem, hogy nem maradhatok, s bár csak egy év múlva mentem el, már nem éltem ott.
– Málnáson mégis házat szerettél volna építeni, télen is lakhatót...
– Szüksége van az embernek egy kuckóra, ahova bármikor elhúzódhat. Tudod, a biztonságérzetem szempontjából...

Részletek GÁLFALVI GYÖRGY Marad a láz? című interjúkötetéből (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében