"Őszirózsák az én házam előtt nőnek"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Bodor Ádám
CSIKI LÁSZLÓ 1944–2008
Bogdán László
A porban, térden… Az utolsó utáni levél Csiki Lászlónak, valahova a más(ik)világba
Czegő Zoltán
Egyre könnyebb - Csiki László emlékére
Csiki Lászlóra emlékezünk - „Lélekben sehol sem tudtam letelepedni”
Csiki László
Készítettem egy emléket magamnak
Pomogáts Béla
Horváth Imre (1906–1993)
Noszlopi Botond
Kilépés az idill kapuján
Jóvátétel
Fémrúd a tükörben
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat
Váradi Nagy Pál
gdr
Szőcs István
JEGYZET
Gombos Szilárd
Levelet Grúziából
Xantus Boróka
„Százötven papírfecnik”
Lőrinczi László
Úgynevezett „Kuncz-politika”
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából
Boda Edit
Testté lett
És lőn első nap
Váratlan találkozás
Síró feketefű
A báb
Két sor 2008-ból
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - "Egészen új harmóniákat hallok…”
Hírek
 
Pomogáts Béla
Horváth Imre (1906–1993)
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.

Horváth Imre látszólag eseménytelen életet élt, hiszen ki sem mozdult szűkebb szülőföldjéről: a Partiumból. Margittán született 1906. november 4-én (Horváth Jánosnak, a neves budapesti irodalomtörténésznek közeli rokonaként), Désen, 1923-tól Nagyváradon tanult, magántisztviselő, majd újságíró lett, a nagyváradi Esti lapnál, a szatmári Szamosnál és Szatmári Újságnál, a nagyváradi Erdélyi Lapoknál, az aradi Reggelnél, végül a nagyváradi Magyar Lapoknál dolgozott. Riportokat, hírfejeket és tárcákat írt, a redakcióban végzett napi robot emésztette fel erejét. 1938-ban búcsút mondott a szerkesztőségeknek, hogy csak verseinek éljen, és általuk tegye lehetővé az igencsak szűkös megélhetést. A közéletben nem vállalt szerepet, tagja volt a váradi Szigligeti Társaságnak, szerepet vállalt az ottani fiatal írók Tíz tűz (1932) című antológiájában, verseket közölt az Erdélyi Helikonban és a Korunkban – valójában egyetlen irodalmi mozgalomnak és tábornak sem kötelezte el magát.
Korai verseskötetei: az Örvény felett (1934) és a Hangtalan beszéd (1936) szinte visszhang nélkül maradtak, későn talált értő közösségre, valójában ekkor is az irodalmi élet peremén kellett élnie. A kisvárosi lét szűkös viszonyai, a szegénységnek kiszolgáltatott „szabad író” anyagi gondjai között, távol az irodalmi élet tűzhelyeitől, nélkülözve a sikert és az elismerést, magányos tengődésnek érezte sorsát, elesettnek és reménytelennek tudta önmagát, önszemléletéről és helyzetérzékeléséről egy 1935-ös írásának címe árulkodik: „A költő útja széplelkű dilettánsok és hazug prókátorok között”. Valóban, úgy érezte, egyedül maradt, dilettánsok és prókátorok között, és kilátástalanul kell megküzdenie az önkifejezés, az íróvá válás gondjaival. Versei a társtalanság, a kiszolgáltatottság szorongató érzéséről vallottak, az ellenséges külvilágtól elidegenedő „izolált én” helyzetét mutatták. Korábban enyhe romantikával, „fin de siècle” hangulattal, mint az Alkony Várad felett: „nem élet rossz rímekbe / róni itt a Kőrös-parton, / hogy könny pereg a szívemre, / s haldoklik a beteg alkony." Később lázadóbb szenvedéllyel, több nyugtalansággal szólott ugyanerről, például híressé vált verse, a Menekülés a fénytől soraiban: „Bort, nőt, nikotint adjatok! / Mérget, mámort, – akármit, – / csak ne lássam a fényt, amely / borzalmakra világít. / Nem nézhetek síri füvek / sűrű, sötét sorára: / fedjen vakság vagy őrület / hermetikus homálya.”
Kilátástalan és elidegenült helyzetében kora ifjúságának természetemlékeit idézte fel, a panteisztikus filozófiában, pontosabban életérzésben keresett menedéket. Nosztalgikus vággyal fordult a természethez, az egyértelmű dolgok egyszerű és tiszta rendjét kereste benne, és minthogy minden ízében városi költő volt, absztrakt és panteisztikus képet alakított ki róla, nem a természet konkrétumait szerepeltette, hanem az elvonatkoztatott, sőt szimbólummá alakított „fát”, „virágot”, „levelet” és „madarat”. Ő maga is a „természet ideája” iránt érzett vonzódásáról beszélt. A természet ideája egyszersmind jelképes erejű, a gyenge és esendő természeti jelenségeknek általában társadalmi szimbolikája volt, és a füvekhez, fákhoz fűződő vonzalom a szegények, az elesettek iránt érzett részvétről is beszélt. A bukolikus ihlet valójában az emberi szolidaritás öltözete volt, mint a Fűért, fáért című, sokat idézett versben: „Éjjel-nappal, minden évszakon át / jártam magam fák és füvek között, / meghallgattam mindenik nyomorát, / s szívem velük szövetséget kötött. / (...) Főért, fáért halljátok hát szavam: / követelem, hogy igazuk legyen: / itt élni fűnek, fának joga van,/ akár völgyben sarjadt, akár hegyen.”
A természet dolgainak felidézése magában rejtett egy másfajta jelképességet is. Horváth Imre természetélményének sajátos lírai értelme volt: az esendő és gyenge fák, füvek egyben a csendes helytállás, a viharokkal dacoló észrevétlen ellenállás szimbólumai. Földes László mutatott rá (Négysorosak világa – világok négy sorban című tanulmányában) arra, hogy a félszeg költői lélek szakadatlan súrlódásban volt a valósággal, s ez a helyzet az „elesettség s egyben a helytállás fonák állapotát" alakította ki. „Ha tehát – állapítja meg Földes – viszonya a világgal paradoxális (helyt kell állnom, mert esendő vagyok!) – akkor legspontánabb életérzése vezeti az olyan jelenségekhez, amelyek rejtik-kínálják a paradoxális jelentést (élnünk kell, noha halálraszántak vagyunk). Ilyen jelenségek: a füvek, fák, levelek, ágak, virágok, madarak, felhők, esőcseppek, harmatcseppek, árnyak.” A természetről kialakított képzetek ezért a költő helyzetének és filozófiájának kölcsönösségére utalnak.
Horváth Imrénél a szorongásos-elidegenedett közérzetet férfias etika ellensúlyozta, idegeinek állandó borzongását az ítélkezés bátor erkölcse egészítette ki. Így lett belőle olyan költő, aki szüntelenül vitában állott a körötte élő világgal. Átélte a személyes és a történelmi lét nagy konfliktusait, mégis fölébe tudott kerekedni ezeknek, le tudta küzdeni félelmeit és meghasonlásait. Minél erőszakosabb és alattomosabb kihívások érték, annál elevenebb lett benne az ellenállás szelleme, az ellentmondás ereje. A józan ész és a progresszív humanista erkölcs nevében utasította el a kor történelmi fertőzéseit és kihívásait, a diktatórikus rendszereket és a háborút. A harmincas évek végén, a negyvenes években Horváth Imre is hangot adott a halálfélelemnek, az általános pusztulás szorongató víziójának és annak a csüggedésnek, amelyet az európai civilizáció várható bukásának akkori tapasztalata váltott ki az értelmiség széles köreiben (Nekik jobb. Féregsors, Péter-Pál című verseiben). Szorongó szívvel és lemondással tett ő is vallomást: „Halálfélelmem ez a vén tükör – / felém villan, töretlen tündököl, / s árulkodó fényében nézhetem, / mily gyönyörű vetkőző életem” (Halálfélelem).
A keserű vallomásokat azonban mindig az ellenállás és az ellentmondás gesztusa követte. Horváth Imre ellenállása erkölcsi igényességében, moráljának puritán szigorában öltött alakot, egy feddhetetlen és kérlelhetetlen humanista morál nevében protestált az általános hanyatlás közéleti, erkölcsi és kulturális jelenségei ellen, s ítélte el az erőszakot, a háborút. E protestálás magányos volt ugyan, az „izolált én” helyzetében történt, mégis fenntartás nélküli volt, szinte hősies. „A fejed mindig fönt hordjad nagyon – / és még az árnyad is fehér legyen!” – hangzott például az Ahogy a hattyú című vers: „Tiszta légy, mint a gyolcs, mit sebre kötnek. / Légy oly szabad, mint a be nem kötött seb” – szólt a Ha egyszer hangod támad. Horváth Imrének a közéleti-történelmi helytállás erkölcsét sikerült megfogalmaznia ezekben az aforisztikus versekben.
Horváth Imre szinte mindig négy verssorba tömörítette tapasztalatait és felismeréseit: a helytállás morális igénye és szenvedélye a négysorosokban öltött alakot. Korábbi kísérletek után 1938–39-től kezdve vette át a váradi költő lírájának vezető szólamát a négysoros. 1939-ben megjelent Elszánt kötelesség című verseskönyve nagyrészt már ebből az alakzatból épült, epigrammatikus tömörséggel, dialektikus szerkezetben fejezte ki közérzetét, így adott hangot tiltakozásainak. Már a korábbi versek meditatív csattanója, kádenciaszerű lezárása is a négysoros formát ígérte, Horváth Imre ugyanis költői anyanyelvét találta meg a négysoros vers szikár fegyelmében, belső rendjében, a végsőkig tömörített kifejezés nemes próbáiban. Ahogy barátja és kritikusa, Korvin Sándor megjegyezte: „négysorosokban gondolkodik”.
A négysoros fegyelmezett és tömör fogalmazást kívánt, valójában egyetlen aforizmával fejezte ki az összetettebb gondolatot. Maga Horváth Imre is az intenzív totalitás formájának és lehetőségének tekintette. „A világot – mely tágasabb, mint hittem – / hogy lehetne négy sorba tömörítnem? / Mielőtt a munkába belevesznék / felmutatok tisztán egy porszemecskét” – írta 1963-as Ars poeticájában, valóban költészettan gyanánt. Régi és gazdag tradíciót vállalt ezzel, az epigramma hagyományát: a klasszikus disztichont rímes jambusokkal felváltva fogalmazta meg csattanós ítéleteit, aforisztikus felismeréseit. A négysoros költemény igen gazdag költészettörténeti hagyományokra épült, örökségéből azonban nemcsak a verselést, a „külső formát” változtatta meg, hanem a „belső formát” is: a versben megnyilatkozó költői szemléletet, művészi magatartást és formaszervező gondolatot. Maga Horváth Imre persze nem a régi hagyományok tanulmányozása nyomán alakította ki saját négysorosait, hanem egyéni hajlama szerint, hiszen alig ismerte az epigrammatikus költészet hagyományait. Ő maga beszélt arról, hogy közelebbről csak Heine, Petőfi és Kosztolányi hatott költői indulására, majd négysorosaira. Heine költészete meghatározó befolyást gyakorolt első verseire, e hatásból eredt vonzalma az ellentétező szerkesztésmód iránt. Kosztolányi „pillanatképei” pedig éppen akkor kerültek a kezébe, midőn a négysorosokkal próbálkozott. Tájékozódásában azután Korvin Sándor ítélete erősítette meg, a közeli barát ugyanis éppen a négysorosokban fedezte fel költői tehetségének igazi lehetőségeit. Ekkor szokta meg az epigrammatikus formát, és csak ezután ismerkedett meg Kosztolányi kínai és japán versfordításaival, valamint a tizenkilencedik század végén tevékenykedő Palágyi Lajos négysoros verseivel. Az évtizedek során viszont megtapasztalta és kipróbálta a forma összes lehetőségét, s valódi „tudós költő” módjára vizsgálta, ismerte a négysorost. Ars poeticát fogalmazó versei között több olyan akad, amely a négysoros forma belső törvényszerűségeit határozza meg. A Párhuzamok a logikai módon, geometrikus pontossággal szerkesztett költői struktúrát határozza meg: „Végtelenbe ti visztek, bonthatatlan, / szilárd párhuzamok.” A Metszés pedig az antinomikus fogalmazás értelmére utal: „Nem díszként lóg / a versem oldalán / a »de«. / Gordiuszi csomó / nincs is talán, / mit át ne metszene.”
A négysoros forma alkalmas volt arra, hogy megvilágítsa az emberi létben és az emberi társadalomban tapasztalt ellentmondások lényegét, egyszersmind le is egyszerűsítette ezeket az ellentmondásokat. A feltétlen ellentétezés és a feltétlen ellentmondás formája volt: tökéletesen adta visza azt az egyértelmű tagadást, amellyel a költő a történelmi lét nagy kihívásaira, az általános erkölcsi hanyatlásra válaszolt, de nem volt képes érzékeltetni a kétértelmű és bonyolult helyzeteket. Márpedig Horváth Imre egyre inkább ilyen helyzetbe sodródott, a háborús években erősen megrongálódott idegrendszere, a háború után pedig egy időre gyógykezelésre szorult. A belső egyensúly bomlását, a feldúlt idegélet ambivalenciáját pedig már nem lehetett a négysorosok egyértelmű és rövidre zárt antinómiáival kifejezni vagy feloldani, tágasabb és összetettebb formákkal kellett kísérleteznie. A kísérletezés iránya szinte önként adódott: a modern költészet sokszor maga is szaggatott módon, szerkezeti törésekkel fejezi ki a komplex tudattartalmakat, a többértelmű helyzeteket. Horváth Imrének így egyszerűen füzérbe kellett rendeznie a négysorosokat, hogy a maga módján alakítsa ki a szaggatott, kihagyásos szerkezetet.
A négysorosokból alkotott „mozaikos” szerkezetű tágasabb formát általában a közös élmény vagy az egységes közérzet vezérli; ez teremti meg a verseket egybekötő kohéziós erőt. E „mozaikos” szerkezet jelentkezett már az 1942-es Naplemente és Látomás, valamint az 1944-es (már idézett) Fűért, fáért című versek szakaszaiban. A formai bővülés azonban az 1946-ban írott A sárga ház című költeményben következett be igazán. Horváth Imrének ez a verse tizennégy egymástól elkülönített, mégis szervesen összetartozó egységben összegezi az idegklinikán töltött idő érzésvilágát és felismeréseit. A különleges helyzetben, ám a szellemi luciditás tökéletes pillanatában született vers érzékletes képekben, fegyelmezetten tömör szerkezetben foglalta össze a keserves tapasztalatokat, az eszmélet válságait, az öntudat megingásait. A neuraszténiás betegség és az idegosztályon folyó élet panorámáját vázolta fel, de nem maradt meg a különleges helyzet zárt körén belül, a költő figyelmét nemcsak egy zárt világ kötötte le, hanem a falakon kívül zajó élet is. Sőt, elsősorban e kívül zajló társadalmi és történelmi lét, a dühöngő, őrjöngő háború, majd a háború végeztével ismét az erdélyi magyarságra (és Nagyvárad magyarságára) zúduló történelmi megpróbáltatások sorozata. A költő következésképp egy jóval rettenetesebb, tébolyultabb világ képét rajzolta fel az őrültek háza köré:

Várad már nincs. Mióta itt vagyok,
elseperte az idő Váradot.
Így érzem itt, de hallga... ez a hang
úgy szól, akár a váradi harang.
––––––
Ha az őrült rémtette érdekel,
ne jöjj ide, csak nézz az égre fel,
az égre, hol ezernyi harci gép
emlékeid ködéből ím kilép,
hogy bombázzon a békés táj felett.
Itt nincs bolond, itt nincs csak pár beteg,
nem ölnek ők, föl mit se gyújtanak…
Kint, kint keresd a tébolyultakat!


A sárga háznak a négysorosokból álló mozaikos szerkezet szilárd formai egységét sikerült létrehoznia. Utána még néhány hasonló módon született költeménynek: a Kórházi verseknek, a Hűség verseinek, a Vérrel és korommal című epigrammasorozatnak jutott hasonló szerep. Valamennyi a költő alakuló-változó gondolkodásáról és közérzetéről tanúskodik. Mert közben Horváth Imre sorsa és helyzete is nagyot változott: 1945 után lassan felgyógyult betegségéből, társakra és feladatokra talált. Az újjászerveződő erdélyi magyar irodalom méltó elismerésben részesítette azt a költőt, aki a legnehezebb években is megingás nélkül tartott ki a maga humanista elvei mellett. Más kérdés, hogy néhány esztendő múltán neki is át kellett élnie a közéleti csalódásokat, és tapasztalnia kellett azt, hogy az ígért felszabadulás helyett egy újabb, igen hosszú időn át tartó elnyomás következett.
A háború végét ünneplő versek és a nyomukba érkező költői riportok mindenesetre átalakították a Horváth-vers korábbi szerkezetét. Csak néhány költeményben, például az 1948-as Hősnél többek címűben sikerült megőriznie a korábbi feszességet és arányosságot, fenntartania a négysorosokban kialakított zárt szerkezetet. A termés nagy része fellazította a korábbi szigorú arányokat, és bőbeszédű leírással vagy retorikával töltötte és duzzasztotta fel a korábbi zárt kereteket. Hosszú évekre ismét válságba került, és csak akkor szabadult meg ettől, midőn a sematikus korszak lezárulása után visszatérhetett költészetének természetes forrásaihoz és eszközeihez. Az erdélyi magyar líra újabb átrendeződése után a hatvanas évek elején magától értetődő módon tért vissza a polemikus szemlélethez és a négysoros formához. Költészete ismét virágzásnak indult, szinte újjászületett. Őszi remény (1964), Szürke szivárvány (1967), Túl a számokon (1968), Janus-arcú órák (1971), Árnyékváltás (1973), Együtt a tükörben (1979), Megrövidült végtelen (1987) és Ami vagyok (1996) című köteteiben az öregedéssel, a test hanyatlásával, majd általánosabban az elmúlással és a metafizikai szorongással kezdett polémiát. Hasonló szándék jelent meg aforizmáiban (Virágok mestersége, 1966, Kíváncsiak cinkosa, 1982, Szavak trónusa, é.n.). Az élet humánus értékét, a munka és az alkotás megtartó erejét hirdette, s ahogy korábban a „füvek”, „fák” példája révén fogalmazta meg erkölcsi eszményeit, és mutatott rá arra, hogy szigorú önfegyelemmel kell úrrá lenni az esendő emberi lét körülményein, most Rettordami Erasmus példáját idézte, erre a példára hivatkozva fogalmazta meg életfilozófiáját: „Becsukódom, magam kitárva, / Felszabadít, mi bekerít. /Az egyszerűség komplikálja / tág világom szűk tereit” (Erazmus). Ez az életfilozófia újra a sztoikus örökségre utalt, és a költemény antinomikus szerkesztésében ismét a négysoros klasszikus belső rendje, logikai fegyelme és arányossága öltött alakot. Összegyűjtött versei Hősök hitével (1960) és Versek (1965) címmel jelentek meg. 1993. április 11-én, Nagyváradon halt meg, az ottani irodalmi élet gondozza emlékezetét.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében