Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
mint gondolat születtem meg tebenned.
Ősi nap hordoz, takar el a fénnyel,
hogy a távolban elrejtve lebegjek
a holt vizek fölött. Megszépült emlék,
melyben víg álmok pajzánul feredtek,
s a vágyak, akár kibábozott lepkék
egy szebb jövőre bontottak ki szárnyat:
midőn egy szobában laktunk mi nemrég,
és éhes testünk gyötörte az ágyat,
s most néhány tárgy: egy fogkefe,
egy arcszesz,
magányos, képzelt nyugalmadra támad.
Kalandra vágyott, bennem tán a vátesz?
Tán rossz eszközzel akartam túlélni
az időmet? Ragozni szinte kár ezt,
hisz távoli számomra, ami méri:
Nagy Alkotóm. Az igazság vezette
hozzám a lényed, és most visszakéri,
s így küldetését beteljesíthette.
Ennyiből persze aligha okultam…
Hogy remélhetted, hogy bárki szeresse
éned, amelyben rég kiátkozottan
s kegyvesztetten senyved a fő Okosság,
az ős Szeretet, és az elme holtan
emel ki mindent, mit neked a világ
jóra, szépre formált: tökéletesre,
s máris benne látod ülni a hibát?
Boldogtalanság: ember földi terhe,
Isten hatalma emelt égi kénnyel,
annak jussa, ki boldog lenni merne,
s elérni hinné hatalommal, pénzzel.
Lényembe félőn – ha már rátaláltál –
ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel,
mert semmi rád, pusztán a rút halál vár,
énrajtam jutsz a kínnal telt hazába,
(ó ennél több kínt semmiképp ne lássál)
rajtam a kárhozott nép városába,
hol kéj terem meg, egy pillanat öröm,
s hogy megízlelnéd, elillan az árva
perc s te maradsz csupán haj, fog és köröm.
Énrajtam át oda, hol nincs vigaszság,
hiába ringasz el sorra más ölön,
kik nem tisztelnek, titkaid kiadják,
s nem boldogíthatnak, be kell majd látnod.
Ne érd be azzal, ki e földön használ,
csupán örökkel, s én örökkön állok.