(részt veszünk a fiúgimnázium
tanévnyitó szüretjén, megismerkedünk
a tanárokkal, majd egy wc-kaland
kellős közepén találjuk magunkat)
– Jól átgondolta döntését? – A kispapnevelde előcsarnokában áll, mi itt előképzést végzünk a teológiai évekre… – mormolta mély hangján Csintalan igazgató úr a felvétel előtt.
– Átgondoltam...
– Akkor kérje Istentől a nőtlenség kegyelmét, hogy majd jó papja lehessen. Ezennel felveszem kisszemináriumunkba.
– Köszönöm… – rebegte Zordon, majd elköszönt az igazgatótól, és a
székesegyházba sietett, ahol az öröm könnyei csordultak végig arcán.
– Te Deum laudamus! – énekelte harsányan a kispapok és kisszeminaristák serege. Érces hangjukba beleremegtek az ezeréves falak. A kijárat mellett az idős püspök szemeit törülgetve rebegte az ősi imát.
Az iskolai év eufórikus hangulatú szürettel kezdődött. Száz kispap és majdnem ugyanannyi gimnazista sürgött–forgott az érsekség szőlőjében. Gyorsan teltek az edények, a kinevezett cseberhordók nem győzték üríteni őket. Délfelé két hosszú diáksor kígyózott az ültetvény szélénél: egyik a pálinkaosztásnál, másik a favécé előtt. Az utóbbi sor végére éppen Csintalan igazgató úr sietett, jobb kezében jókora szőlőgerezdet harapdálva, mikor harsányan felkiáltott valaki a tömegből:
– In Nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti, Amen! Angelus Domini nunciavit Mariae et concepit de Spiritu Sancto!
Harang kondult a messzeségben. Az óra déli tizenkettőt ütött. A szüretelők lehajtották fejüket, és halkan mondták el a három Üdvözlégyet a zárókönyörgéssel. Ima után kiválasztották a „szőlőpréselőket”. A présházba bekerülni kiváltságot jelentett, csak a legerősebb fiúk mehettek oda. Zordon is bekerült a „válogatottba”, s nemsokára harmadmagával tolta körbe a prés rúdját, majd, miután szétszedték a préselő abroncsokat, fejszével vágta szét a kemény szőlőmasszát. Munka közben vicceket meséltek egymásnak a szeminaristák, harsány nevetések követték egymást, majd hirtelen előállt Zordon legerősebb évfolyamtársa, Demény Peti, kezében egy üveget szorongatva:
– A szőlősben tulajdonomba került egy üveg misebor, aki megverekszik velem érte, elviheti!
A helyiségben döbbent csend lett. A fiúk megszeppentek, ami érthető is volt, hisz a lehető legszokatlanabb kontextusban és környezetben hangzottak el e démoni szavak. A titokzatos erő ismét hatott: Zordon Demény Peti előtt termett. A magas termetű kihívó meglepetten emelte tekintetét a vékony dongájú első éves diákra, majd halkan kérdezte:
– Kezdhetjük?
Válasz helyett Zordon csípője megrándult, és erős ütést küldött Demény Peti orrcsontjára, majd – ahogy gyerekkorában mesterétől tanulta, sípcsontjával az óriás combjába rúgott úgy, hogy lábszára párhuzamos maradt a talajjal. Azért fontos ez, mert a támadó erőt visszadobja a föld az áldozat combjába, aki ettől olyan éles fájdalmat érez, hogy nem bírja folytatni a harcot. Demény Peti ordítva zuhant a présház kőtalapzatára, estében azonban magával rántotta ellenfelét, s nagy súlyával Zordonra fordult, aki előtt elsötétült a világ. Kábult állapotából Csintalan rektor úr hangja ébresztette fel. A zuhanás nem fájt annyira Zordonnak – az sem, hogy az igazgató elkobozta mérkőzésük tétjét, az üveg misebort, az azonban annál inkább, hogy másnap a szemináriumi bíróság mindkettőjüket utolsó figyelmeztetésben részesítette, egy lépés választotta el tehát hősünket attól, hogy eltanácsolják a papi élettől… Apáca nagynénje mentette meg közbenjárásával az ifjú levitajelölt harcost, aki a legszentebbért küzdött: a borért, amivel maga Isten kért bocsánatot az embertől, mert túl szigorúan büntette meg őt a paradicsomban, elvéve tőle legnagyobb kincsét, a halhatatlanságot…
– Húzd végig a kezed egy venyigén, majd gondolj a pinot noir édesgyökerekre és mohára emlékeztető illatára! – magyarázta nagy szakértelemmel Elek bácsi, az érseki borász Zordonnak, akit büntetésből visszaküldtek a présházból a szőlősbe. – Bor nélkül a szerelem es olyan, mint a szerejtkezés férfi nélkül: kévánatos, de semmi értelme. – folytatta az öreg. – E nedűtől még a ronda fehérnépek es Csioccsiolinákká változnak egy idő után, fiam! Ha lenyalsz az asszon hátgerincéről egy deci kadarkát, nem bírsz utána elnézést kérni tőle a lökdösődésért! A vereset igyad mindég, s ne a fehéret, mert mindkettő után fehéret húgyozol, s ebből meglátszik: a veres után mégiscsak marad valami a testedben…
Elek bácsi szavain keresztül maga az ördög lopózott a szeminaristák közé. Zordon nyugtalan lett, s, hogy gondolatait terelje, latin tanárához menekült, Tyukodi páterhez, aki húsz évig volt börtönben hitéért, s magának az érseknek is ő csiszolta latin tudását hivatalos római látogatásai előtt.
– Buta fiú! – nevette Tyukodi páter a panaszkodó Zordont. – Ahol nincs, ott ne keress, dixit pater Szekeres! Énekeld inkább velünk a praepositiók énekét: Ante, apud, ad, adversus – zendített rá az idős paptanár.
– Circum, circa, citra, cis! – folytatta a felsőbb éves hallgatók serege.
Zordon ekkor még nem tudhatta, hogy pár héttel később, miután megírták az első latin felmérő dolgozatot, ő lesz majd Tyukodi páter „titkára”, aki esténként az öreg szobájában javítja majd társai felmérőit, s miközben Tyukodi a Vatikáni Rádiót hallgatja, ő – különféle süteményekért cserébe – elnézi a declinatióban, valamint a coniugatióban ejtett hibákat, s ezzel emeli a diákok jegyeit. Hat észre nem vett bakiért már egy fél ebéd járt Zordonnak.
Tyukodi páterről annyit kell még elmondanunk, hogy hetven évesen is remekül focizott a tanórák szüneteiben, és minden iskolai kiránduláson részt vett. Bozontos szemeiből magabiztos derű sugárzott. Zordon iskolai végzése után öt évvel halt meg. Májcirózis vitte a sírba. A börtönévek alatt kaphatta…
Csodálom Tyukodi atyát. Vidáman érkezik az órákra, borús napokon is jó kedvre derít. A természete ilyen? Vagy a neveltetése? Meg lehet ezt tanulni? Mindent fel tudott tenni egy lapra, amikor ezt a Gondviselés kérte tőle, ezért súlytalansági állapotban él, ugyanoly könnyedén énekli a zsoltárokat, mint ahogy focizik. Rá kell jönnöm: a fogság vagy összetöri, vagy megerősíti az embert, megmutatva az élet igazán fontos dolgait. Ezért mosolyog szótlanul Tyukodi páter, amikor mások fontoskodó véleményeit hallgatja. A hitedért vállalt fogság felemel, és szükségessé teszi számodra a tőmondatokat.
* * *
A szüreten jelen volt a kis- és nagyszeminárium teljes tanári kara, élükön Maczalik tanár úrral, akit a diákok Magellánnak becéztek, mert annak ellenére, hogy nem hagyta el soha Kelet-Európát, úgy ismerte a Földet mint a legnagyobb utazók. Biológiát és földrajzot tanított. Éles elméjében ott virított a kék golyóbbis – fáival, vizeivel és állataival. Amikor felmérőt íratott, összevonta szemöldökét, majd öt kegyetlen kérdést diktált le a nebulóknak, amelyekre egy-egy szóban kellett válaszolniuk. Így eleve ki volt zárva a tudáslopás lehetősége. Magellán civil ember volt, hitt Istenben meg nem is. Két gyógyszert fedezett fel gyógynövénykivonatokon végzett kísérleteivel – ezeket hivatalosan is elismerte az Egészségügyi Minisztérium. Honnan volt ideje dolgozni? Máig sem tudhatni, hisz három egymástól távol eső városban tanított, így állandóan a vonatokon lógott, járta az országot húsz éven keresztül, míg végül egy istenhátamögötti faluba bujdosott a nagyvárosi élet és tönkrement házassága elől.
– Minden gomba ehető. De van amelyik csak egyszer. – hangsúlyozta nemegyszer az erdei kirándulásokon. Most is vidáman dudorászott, miközben fürgén rakta a kosárba a szőlőfürtöket. Körülötte a kíváncsibb diákok szorgoskodtak, akik munka közben kérdéseikkel faggatták:
– Tanár úr, azt tanította, hogy az Amazonas menti mozgó falvakat nem lehet feltérképezni, mert élelem után kutatva, falvastól haladnak tovább a folyam partján, nincs személyi igazolványuk, a nyelvük pedig ismeretlen. Lehetséges, hogy ők a Föld utolsó szabad emberei?
– Nem sokáig, fiam, az antropológusok már a nyomukban vannak…
– Igaz, hogy az őskorban nem tudta az emberiség, hogy mitől szaporodik, a férfiak minél több nővel voltak együtt, annál inkább az esőnek, vagy a viharnak tulajdonították a gyerek érkezését?
– Nem kizárt, jómagam is szívesen éltem volna abban a korban…
– Utolsó figyelmeztetés – rivallt Magellánra Csintalan igazgató – mint keresztény és pap nem tűrhetem az ilyesmit.
A diákok pillanatok alatt magára hagyták a földrajztanárt, aki halkan dörmögte maga elé:
– Én csak egy laikus vagyok, s e szó végén ott is van, amit az egyházunkban tennem szabad (kuss…).
Elgondolkodva szedte tovább Magellán a szőlőt. Hangulatot oldandó, Picula, a zenetanár énekelni kezdett, de olyan hamisan, hogy mindenki füleihez kapta kezét. Ő azonban mit sem törődve a hatással csak fújta-fújta „nótáját”, s közben botfülét hegyezte, hogy követik-e vajon a szeminaristák velőtrázó nyekergését. Picula szintén laikus volt, feleségét otthon hagyva vállalta, hogy zenét oktat a szeminaristáknak. Hosszú hónapok után sikerült csak meggyőzni őt, hogy inkább zenetörténetet tanítson, addigra már számos érseki mise fulladt botrányba, mert segítette a szólistát a karzaton… A zene történetében viszont ugyancsak jártas volt, neki köszönhetően hallotta először Zordon Bedrich Smetana Vltava című szimfónikus költeményét, amelyben a hegedű és a fuvola utánozhatatlanul keltette életre a folyót, a hallgató fülébe lopva az áramló víz hangjait. A tanulók mindig e nagyszerű művel pihenték ki Horger tanár úr filozófia óráit. Az idős philosophus hetente többször is bejárt az osztályokba, hogy táblára vésse kedvenc graffitijét:
„Isten meghalt.” Nietzsche
„Nietzsche meghalt.” Isten
Horger tanár úrnál kezdte elsajátítani Zordon a legnehezebb művészetet: legalább egy órán keresztül, a nyelvi árnyaltság legkifinomultabb formáival, minél érthetetlenebb módon ecsetelni anyanyelvén azt a tényt, hogy nem akar mondani semmit. Igen komoly törekvésének a tudat adott szárnyakat: Platón halála óta maga a filozófia is e nemes célt szolgálja.
Horger professzor éppen Gabika, a fiatal matematika tanárnő mellett szedte a szőlőfürtöket. Beszélgetésüket Bardócz prefektus úr hangja törte meg:
– Azonnal kinyitni! – üvöltött torkaszakadtából a szőlős egyetlen
favécéje előtt. Mindenki oda sietett. A prefektus leguggolt, de csak félarasznyira volt felvágva a vécéajtó ( a discipulusok erkölcsére vigyázandó), így nem láthatott be a helységbe. A körülötte állók is leguggoltak. A vécé padlózatán két egymással szembenálló cipőpárt lehetett látni csupán.
– Mit csináltok odabent?! Gyertek ki azonnal!!! Két disznó!!! Vétkeztek a hatodik parancsolat ellen!!! Kinyitni! – ordította magán kívül a fegyelmi elöljáró, majd türelmét végképp elveszítve félretolta hatalmas karjaival a körülötte állókat, így csinálva helyet, hogy vállal a budiajtónak rohanhasson. Döbbent csend lett. Az óriás termetű prefektus elindult. Oszloplábaival igyekezett felgyorsulni, ám amikor az ajtóhoz ért, az magától kinyílt. Nyikorgását hatalmas robaj követte. Annyira gyorsan történt minden, hogy az ijedt szüretelők már csak a szarban nyakig merült, eszeveszetten kapálózó prefektust láthatták, akin mindenki irtózott segíteni. A két pár üres cipő, az ajtóhoz erősített kötél, valamint a szétfűrészelt ülőszerkezet örökre gazdátlan maradt. A gyengébb szeminaristák összehányták magukat. Aznap este senkinek nem volt kedve a vacsorához, így Zordon is a hálóban maradt. Paplana alól elővillanó mosolyára a telihold fénye válaszolt.
Részlet egy készülő regényből
