"Őszirózsák az én házam előtt nőnek"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Bodor Ádám
CSIKI LÁSZLÓ 1944–2008
Bogdán László
A porban, térden… Az utolsó utáni levél Csiki Lászlónak, valahova a más(ik)világba
Czegő Zoltán
Egyre könnyebb - Csiki László emlékére
Csiki Lászlóra emlékezünk - „Lélekben sehol sem tudtam letelepedni”
Csiki László
Készítettem egy emléket magamnak
Pomogáts Béla
Horváth Imre (1906–1993)
Noszlopi Botond
Kilépés az idill kapuján
Jóvátétel
Fémrúd a tükörben
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat
Váradi Nagy Pál
gdr
Szőcs István
JEGYZET
Gombos Szilárd
Levelet Grúziából
Xantus Boróka
„Százötven papírfecnik”
Lőrinczi László
Úgynevezett „Kuncz-politika”
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából
Boda Edit
Testté lett
És lőn első nap
Váratlan találkozás
Síró feketefű
A báb
Két sor 2008-ból
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - "Egészen új harmóniákat hallok…”
Hírek
 
Gombos Szilárd
Levelet Grúziából
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.

A híd előtt kövér asszony jött felé az úton. Egyszerű fanyeregben, oldalvást, de biztosan ült a szamáron. Baljával két bárányt vezetett, jobb kezével nagyot rántott a füles kötőfékén.
– Geo Sas! Mit csinálsz te itt, az út közepén?
Az inge fehér volt, mint a tenger habja. Ölében a kék kötényt zömök combjai közé gyűrte az utazás. Mögötte két hatalmas kosár újságpapírral letakarva.
– A városba megyek, válaszolta Geo.
– Goriban már lőnek, mondta az asszony. Ezt a két árvát a szomszéd lakásban hagyták, ott éltek a harmadikon egy erkélyen. Volt egy lovuk is, a Csingiz. Fehér szívet hordott a szügyén, de eltűnt. Okos állat, nem találják meg a katonák.
Geo megsimogatta a szamarat. Fiatal szemében csokoládészínű volt a lélek.
– Téged is ott tartottak? A harmadikon?
– Iljának hívják, válaszolt helyette az asszony. Csingizzel élt, a negyedik emeleti szárítóban. Ho-ho! Az volt ám, a móka, galambocskám! Tudod, Csingiz szerette az embereket. Hátsó lábaira ágaskodva napestig bámészkodott az ablakban. Az idegenek meglepődtek, amikor a negyedikről az ő loboncos feje vigyorgott rájuk. A gyerekek répával, zabbal heccelték. A szomszédok fütyültek neki. De Ilja énekelni szeretett, mert az ablak túl magas volt neki. Ho-ho! Az idegenek álla akkor esett le igazán, amikor a ló feje nem nyerített, hanem vidám szamárbőgésre fakadt!
Aki csak egy zsebkendőnyi eget lát, gondolta Geo, előbb-utóbb megtanul énekelni. A hegyek felől zápor szagát hozta a szél. A bárányok az út menti füvet rágták és ijedten pislogtak. Mindennapi hűséggel emésztettek: amit ma me-e-egehetsz, ne halaszd holnapra. Ki tudja lesz-e méég holnapra fű! Ha mé-é-égis lesz, én leszek-e még?
Geo nem tudta, hogy honnan ismeri őt ez az asszony, csak annak örült, hogy nem kérdezte meg: most hol a puskád, Geo? Talán inadba szállt a bátorság? Egy szál papírral mégy neki a Krasznaja Armijának? És egyáltalán: ki vagy te a puskád nélkül?
De jó lenne túlesni rajta. Egyszer úgyis megkérdi valaki.
Az asszony lekászálódott a szamár hátáról, és a kosárból kivett egy üveget.
– Minek mégy te a városba?
Két kövér kortyot a földre öntött belőle, majd áhítattal húzta meg; csak azután kínálta meg Geót.
– Mindenki eljön, galambocskám. Nem találsz te ott egy árva lelket sem. Gyere velünk fel a hegyekbe.
Geo torkát kaparta a törkölypálinka. Friss főzet, gondolta, pedig meszsze még az ősz.
– Mennem kell. Dolgom van a városban.
A kopár bércek unottan strázsáltak, ahogy világrészek őreihez illik.
– Ha dolgod van, hát menj. Tedd csak el, még szükséged lesz rá, galambocskám.
Geo megköszönte a maradék itókát, és elindult a város felé. A bárányok összebogozták zsinegjeiket. A hídon még visszanézett – az asszony sokáig kínlódott velük. Talán az anyjának lehetett falubelije. Sokan költöztek be akkoriban. A Mtkari békésen hömpölygött a híd alatt. Valamikor ez a folyó választotta el Európát Ázsiától; most már csak az a ruha, ami rajta van.
Az úton egyre több emberrel találkozott. Menekülnek? Nézte őket Geo, azok meg őt. Minek mennek ezek a hegyekbe? Nem laknának ott egy hétig sem. Nem kelnének fel ötkor, nem fejnék meg a juhokat, nem takarítanák ki az aklot utánuk, nem nyírnák meg őket és a szőlőt sem kapálnák. Csak zabálnának és szemetelnének. Azért költöztek be, mert a városban ezt büntetlenül tehetik.
Alaposan megpakolt moszkvics állt az út mellett. Motorházfedele nyitva, gondosan vasalt, hamuszürke szövetnadrág terpesztett mögötte.
– A karburátor?
Geo értett valamit a motorokhoz, meg nem is. Maga sem tudta, hogy illendőségből érdeklődik vagy tényleg segíteni akar. A kortalanul komoly öltönyös megérezhette, mert kórisméző tekintettel vizsgálta Geot.
– Csak be kell tolni, mondta végül.
Az öltönyös beült a volán mögé, Geo megfeszült, de egyedül meg sem moccantotta. Próbálta helyből és nekifutásból. Többször is.
– Talán a városi könyvtárat pakolta a kocsiba?
Az öltönyös kiszállt.
– Majdnem. A múzeumot. Én vagyok az igazgatója.
Aztán ketten tolták, de a moszkvics nem akart megmozdulni. Geo sosem járt a múzeumban, mumpszos lett ,amikor az úttörőosztagával odalátogathatott volna. Akadtak még vállalkozó fiatalok. Lassanként már el se fértek az autó körül, de mindhiába... Sztálin minden holmiját ebbe a kocsiba pakolták.
Az igazgató cigarettát vett elő, megkínálta Geot is. Sokáig keresgélt a zakója zsebeiben.
– Van gyufád?
Geo nemet intett.
Az igazgató felnyitotta a csomagtartót, és egy kazettából öngyújtót vett elő. Működött, pedig a köve sima volt, mint a tojáshéj.
– Látod ezt a vörös csillagot? Rubin. Sztáliné volt.
– Szép munka, vette kézbe Geo, és nekidőlt a kocsinak.
A moszkvics abroncsai megrecscsentek a sárban, és fáradtan átbucskáztak önmaguk hasán. Az igazgató sebtében ült a volánhoz, és a motor köhögve felásított. Geo szaladt utána, vissza akarta adni a gyújtót, ám a kocsi már messzire pöfékelt. Búcsút intett és aznap már nem állt meg többet. Estére katonákkal találkozott, többször igazoltatták, de egész éjszaka gyalogolt. Pirkadatkor ért Goriba.
A város olyan volt, mint akármelyik másik, ahova éppen hadsereget installálnak, mert a megszállás többnyire tervszerű. Amikor igazoltatták, megkérdezte, hogy hol talál egy postát. Mondták, a központban kell lennie egynek, a szobor környékét nem lőhették, de zárva lesz, és egyáltalán, minek az neki? Most?!
Még 7 előtt rátalált a postára. Amióta Geo az eszét tudja, a városban rendkívüli volt az állapot – legalábbis annak mondták azt, amikor a rendet olyan magasra kellett tartani, hogy mindenki elámuljon. Kóbor kutyákkal sem találkozott a romok között.
Az ajtó zárva, a posta nyolckor nyit.
Leült a fal mellé. Nem volt éhesebb vagy fáradtabb mint máskor, de egy csésze forró tea jólesett volna. Megitta a maradék törkölyt. Erős. Fűszeres, gondolta. Isten már csak ilyen, sokakat küld, de keveseket hív magához. Aztán elaludt.

Álmában látta, hogy akadt egy azok között, akiket Ő küldött, akinek nehéz lett a szíve, amikor az arany ragyogását nézte azok arcán, akiket Ő hívott.
Keblét kevélység töltötte meg, és házat épített, hogy oda majd ő hívja el az embereket. Ezért nevezte magát Elhivatottnak, és osztotta az igazat azoknak, akiket Ő nem hívott és nem küldött; mert ezek a legszámosabbak.
Nevezte pedig azt a házat Hivatalnak, ahová az embereket hívta.
Akiket Ő hívott, az utak mellett tanították az embereket, mígnem az Elhivatottat bántani kezdte a beszédük.
Szíve még nehezebb lett, és keble megtelt irigységgel.
Ezért mondta nekik: ne tanítsatok úton és útfélén, hanem házat épített nekik és nevezte Iskolának, hogy más ne hallja azokat a szavakat.
És látá az Elhivatott azokat, akik oda jártak és orcájukon az ezüst ragyogását.
Szíve még nehezebb lett, és keble megtelt haraggal.
Mondta az ő tanítványainak: építsünk egy másik Iskolát, ahol azt tanítják, amit nektek tudnotok kell.
Álljon ez az egy minden iskola fölött; és nevezték ezért Egyetemnek.
Látá az Elhivatott, hogy jó, és keble megtelt bujasággal, és szíve még nehezebb lett.
Mondta az ő tanítványainak: kell egy ház azoknak, akik az Egyetemen tanultak, mert ők a mi küldötteink.
Építettek ezért még egy házat, és nevezték ezt a Küldöttek házának.
És látta az Elhivatott, hogy jó.
Szíve még nehezebb lett, és keble megtelt torkossággal.
Mondá az embereknek: ti dolgoztok és szegények vagytok; nézzétek hát azokat, akik a gyermekeitek fejét töltik üres beszéddel.
Menjetek és adjatok nekik munkát a földeken, hogy töltsék ezután gyermekeitek gyomrát.
Látá az Elhivatott, hogy akiket Ő hívott, a földet mívelik, és látá arcukon a bronz ragyogását.
Szíve még nehezebb lett és keble megtelt fösvénységgel.
Mondta ezért az ő tanítványainak: gyűjtsetek, hogy ami van, az a tiétek legyen.
És építettek egy házat, hogy falai védelmezzék az ő vagyonukat, nevezték ezért Banknak.
Látta az Elhivatott, hogy jó, és mondá az embereknek: ami van, az mind a tiétek.
Szíve még nehezebb lett, és keblét megtöltötte a restség.
Ezért épített egy házat annak, ami van, ha mégsincs pedig nincs, amikor van.
Nevezték azt a házat Postának.

Dél felé járt az idő, mire Geo felébredt. A posta ajtaját csapkodta a szél, és a por füstösen csillogott odabenn, amint egy törött ablakból rátalált az eltévedt napsugár.
A magas pult mögött alacsony, vézna emberke ült. Valamit keresett. Geonak ágaskodnia kellett, hogy szólhasson hozzá.
– Egy bélyeget kérek.
Az emberke még szöszmötölt egy ideig, aztán méltóságteljesen hajolt le az ablak réséhez.
– Külföldre?
– Igen. Moszkvába.
– Az most belföld! – rikácsolta.
– Akkor adjon egyet belföldre.
– Grúz bélyeget kér vagy oroszt?
– Adjon szakartveloit.
– Most nem mondjuk azt, hogy Szakartvelo. Most azt mondjuk, hogy grúz.
Geoban még volt némi tartalék.
– Melyiket kell?
– Most orosz bélyeget kell használni, de könnyen meglehet, amire elviszik ,már szakartveloi kell rá. Akarom mondani, GRÚZ.
– Akkor adjon mindkettőből!
Az emberke vaskos könyvet vett elő, percekig bogarászta. Majd egy valamivel vékonyabbat: a kiegészítést. Aztán a kiegészítés kiegészítését. Végül idegesen csapta be valamennyit az asztal alá.
– Az, kérem, nem szabályszerű.
–Most rendkívüli állapot van, mondta Geo. Minden szabályos, ami nem szabályszerű.
Az emberke papírt vett elő és számolt.
– Harminchét lari és negyven tetri lesz...
Geo kifordította minden zsebét, mindössze huszonkilenc lari volt nála.
– Ez nem elég! – mondta boldogan az emberke.
– Van egy öngyújtóm. Azt mondják Sztáliné volt.
– Hát persze! Persze, hogy az övé volt. Minden rozsdás pipaszurkálóra azt mondják. Az egész ország az övé volt. Hát nem vette észre? Ez az egész ország egy múzeum. Nekem is, de magának is tudnia kell, hogy hol a helye: kiállításon épp, vagy a raktárban.
Geo felpattintotta a fedelét. A fellobbanó láng elbűvölte az emberkét.
– Rubinból van a csillag rajta?
– Rubinból.
Az emberke alaposan szemügyre vette, és adott érte ötven larit. A bankjegy egyik oldalán az oroszlántestű íjász nyilazza saját magára támadó farkát. Megszólalt a telefon. Az emberke többnyire hallgatott, és figyelmesen pislogott. Látszott, a felettesével beszél.
– Sajnálom, mondta végül, most szóltak, hogy ezentúl csak rubelt fogadhatok el. Váltsa fel, és jöjjön vissza.
Geo gyors és pontos mozdulattal nyúlt be az ablak résén. Megragadta az emberke ingét és az arcát az üvegnek szorította.
– Vedd le rólam a kezed, Geo Sas! Tudod ki vagyok én? Van neked legalább egy rokonod a rendőrségen?
Geo meglepődött: őt ennyien ismerik?
– Lőj csak! Hol a puskád?
Végre megkérdezte valaki! Ennek úgy megörült, hogy elengedte a kis embert.
– Még bennem van, mondta Geo.
Az emberke nagyot fújt, amint hátradőlt székében.
– Talán inadba szállt a bátorság?
– Mindig is ott lakott, azért vagyok itt most.
– Egy szál papírral mégy neki a Krasznaja Armijának?
Geo kivette mellénye zsebéből az átizzadt borítékot. Mutatta:
– Ezzel fogok.
– Miért? Ki vagy te a puskád nélkül?
– Az vagyok, aki nem lő többet.
Az emberke egy poros rámát akasztott le a falról, és bélyeget emelt ki belőle, még vetett rá egy utolsó pillantást a luppé allatt.
– Ez jó lesz, mondta. Azt írja rajta, a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság adta ki 1928-ban.
– Így jó lesz?
– Igen. Így már feladható.
Az ajtó előtt egy ló várta. Szügyén fehér, szív alakú folt. Nagyot dobbantott, amikor meglátta Geot, vidám szamárbőgést hallatott.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében