Mert mi az emberiség csataterve? Egy-egy nagyobb roham vagy egy-egy tömegszerencsétlenség? A kiválóság úgy gyűl ebben a nemes anyagban, mint rejtett barlangok falán egyszerűen a párában kicsapódó lényeg, mely a türelmes idő jóvoltából cseppkövekben, cseppkövekké építkezik. Valami lesz a semmiből. Szóval tatárjárás Mikulásjárással: alternatívák és lüktetések. A kiváló, de arctalannak bevetett, elmaradó ezredek, hordák, karavánok, zenekarok — akik elkopni, felőrlődni képesek csupán, vagy a győzelmesek, akik beveszik a neanderthalokat, a jégkorszakokat, a XX. és XXI. századokat? Mert nem igen lehet elkeserítőbb perspektíva, mint a megveretés, a szétszóratás, az összeomlás. Minden anyagunk és lendületünk honfoglalásokra és szabadságharcokra volt előirányozva, beütemezve, feladagolva. A pokol fenekén is győzelemre és diadalra készül az ember. Ahogy a diadalain, győzelmein, nagy korszakaiban is a pokol fenekére. Úgy néz a pokol fenekére, a bukásra, a törölközőbedobásra, mint reménytelen alkoholisták a pohár fenekére. Nem ez a döntő irányunk. Az egyszerű életidőket súlytalanul élni fel, haszon nélkül használni el. Végül és bármi áron inkább győzni kell. A szerencsétlen hadvezérek, az áttörések, az árvízi legénység a gáton; a vízbetörések eltömésére mindig tízzel több légiót és százzal több ezredet használunk el. A szerencsésebbek csak annyit, amennyi épp felitatja a veszteséget. De az olyan századok, melyek többszörösét az emberi nagyságnak, nagy neveinknek felélték — lehet, hogy mégis eredményesek voltak. Amikor Mozartnyi volt egy-egy kamikaze. Ismert és ismeretlen hőseink vesznek oda, ma is előre kiszámítható a következő áldozatok értéke és mennyisége. Ki térítheti el, ki hívhatja vissza őket — és minek az útjából? Iszonyú szél van odakinn, iszonyú sodrások, áramlatok. Ördögjárást, angyaljárást, busójárást, pokoljárást tart a természet. Velünk birkózik, minket, bennünket ijesztget. Mi csak Wallenberg-járőröket küldünk ki, északra, délre, találomra.