Nem mindennapi látványt nyújt Szabó Róbert Csaba elsőkötetes író könyve. A fekete-fehér kontrasztra épülő borító, az ötletes tipográfiai megoldások − borítón és könyvön belül egyaránt − magukra vonják az érdeklődő olvasó figyelmét. Igényesség, hűvös elegancia jellemzi a tervezést, ami jól kapcsolódik a címben lévő Antarktisz kontinens keltette asszociációkhoz. Az ajánlás: K.-nak? pedig irodalmi műveltségünket aktiválja, hisz a K. monogram szinte elválaszthatatlan Kafka írásaitól. Igaz, ott van egy kérdőjel, amely elbizonytalaníthatna, de a megfelelően felkeltett érdeklődést egyelőre nem zavarja meg egy ilyen apróság (?). Mindent összevetve hatásos, jót ígérő „külső”, amely könnyedén rávesz az olvasásra.
A novelláskötet első írásai, a Mikor, milyen alkönyvtárban? és A kicserélt város az éppen aktuális olvasónak szánt útmutatóknak tűnnek − bár lehet, hogy annak nincsen ínyére a „segítség”. Az első szöveg a többféle elbeszélő használatával, az alkönyvtárak és papírfecnik sokaságával még csak sejteti, a második viszont már elég egyértelműen megvilágítja, miről szólnak a soron következő novellák, felfedi a köztük lévő vagy meg nem lévő összefüggéseket. A kicserélt városban szereplő bel-monostori Vélis Simon sebész és vízgyógyász halála előtti utolsó pillanat hosszasan kimerevedik. Ezalatt az orvos sokáig gyönyörködhet „emlékei útnak indulásában”, „ugyanebben a percben a pillanatok jelentőségteljesen osztódnak, hogy mindenkinek jusson belőle”, „a történet egy mindennek elébe futó ívvel viszszatekergőzik” stb. Így viselkednek a kötet novellái is, azt a látszatot keltve, mintha az elbeszélt történetek alakulását maga a történet befolyásolná, maga bogozná és oldaná a szálakat, és mintha egyidőben, egyetlen pillanatban játszódna mindenik történet, csak más-más térben. A novella továbbágazása, a MELLÉKTÖRTÉNETE (így, kapitálisokkal szedve) szintén támpontot szándékszik nyújtani az olvasónak. „Ha ezt az ajtót kinyitom, szemünk elé fog tárulni az idei első farsangi bál egész unalmával és félszeg első alkalmával, amikor a naftalin szagát a ruhákból még nem lehetett teljesen kiszellőztetni (...)” Nemsokára sokszínű látványban lesz részünk: feltűnik K. úrhölgy, Ulrich cukrász, sokféle történet és hős. „Lássuk tehát!” − szól a buzdítás, amely ilyen formában akár egy cirkuszi attrakció előtt is elhangozhatna.
És életre kelnek a történetek. Hosszú-hosszú mondatokból jönnek létre egészen rövid írások. Néha nagyon nehéz követni őket, kifárasztanak, van, amikor csak a novella végén lehet lélegzethez jutni. Sokszor érezzük, hogy próbára tesz ez a könyv, mintha szerzőjének feltett szándéka lett volna, hogy elvesszünk a mondatáradatokban. A hosszú sorok között eltűnnek, majd újra előbukkannak szereplők, hangulatok, történetfoszlányok. És továbbágazó melléktörténetek is sűrűn előfordulnak (nemcsak a második novellában!), hogy még nehezebb dolga legyen az olvasónak. Minden állandó nyüzsgésben van, de igyekszünk résen lenni. Sokszor érezzük a nyomát egy láthatatlan kéznek, mely szálakat kuszál vagy egyenget. Például amikor történetpárokat fedezünk fel, melyekben ugyanaz az esemény különböző környezetben, kétféleképpen is megtörténhetett, ezért kétféleképpen van elbeszélve. Ilyen Dilinger és a zöld lány története. Két verziót is megismerhetünk arról, hogyan került a zöld testű nő a legismertebb zsidó orgazda birtokába. Először a mesék csodás lényeként jelenik meg, kincsvadászok adják el, másodszorra − jó sok oldal után, miután már teljesen megfeledkeztünk róla − egész hétköznapi módon, a saját lábán sétál be Dilinger ajtaján, aki első alkalommal „súrolta, szárítgatta, takargatta”, míg következős alkalommal „felaprítja, kiáztatja, megfőzi”.
Szabó Róbert Csaba eljátszik a kiszámíthatatlanság elbeszélést szervező erejével is. A csere, melynek természete bizonytalan − nem tudni, hogy éppen tudatos vagy véletlenszerű – több novellában is megjelenik. Nehéz eldönteni Viktóriának, a Visszakanyarodnál másodszor című írás szereplőjének, hogy a véletlen, egy rossz tréfa vagy valami egészen más műve az, hogy nem lel rá a nővérével elcserélt lakásra. Meglepetésére először otthonában, majd abban a hotelben találja magát, ahol nemrég vakációzott. Mintha kétszer kanyarodna vissza az időben, és a cseréket maga az idő bonyolítaná le. A kicserélt városban a Vélis Simon sebész által ismert kolozsvári házak és utcák tűnnek el. Nem mellékes körülmény, hogy Vélis nemsokára meg fog halni, az utolsó pillanatban rendezgetett emlékei könnyen összekeveredhetnek, ahogy a kötetben is az egyidőben jelenlévő terek a véletlennek tulajdonított csere áldozataivá válhatnak.
Ebben a kötetben az érzékek jelentősége sem elhanyagolandó. Már az alcímből (A látás, a hallás, az ízlelés, a hang, a tapintás és a szív elvesztése) gyaníthatjuk ezt. A hat érzék az egészet képviseli, mint ahogy hat kontinens alkotja a világot is − körülbelül ilyesmit tudat velünk az Antarktiszon című novella. Az érzékelés azonban szubjektív, ugyanaz a jelenség más- és másféleképpen hathat az emberekre. Ennek legszebb példája a Szodoma és Gomorra végpusztulása című novellában jelenik meg, ahol a tűz többféle formát ölt, és ennek megfelelően alakítja az érzékelést is. Ulrich cukrászmester a tűzijátékok nagy bajnoka volt: „tulajdonképpen a cukrász mutatványa jelentette minden ünnepség fénypontját Kolozsváron. (...) A sistergő, majd szétrobbanó rakéták varázsa messzire röpítette a polgárok képzeletét, és hazatérve, álmukban színes óceánok hömpölyögtek.” Míg a polgárok látását a tűz ejtette rabul, addig a cukrász lányának úgy „izzottak a szemei, mintha már látná a lángokat”, a lányt vágya „jobban égette, mint bármilyen tűz” és „hangos sistergéssel aludt ki, mintha égő szenet locsolnának tűzzel.” Ìme egy lány, aki minden érzékével képes volt felfogni a tüzet. Az Üvegbe gyűjtött cserebogarakban ezt olvashatjuk a zsebekben elrejtett hatvankét hangról: „Nem hagyom, hogy turkáljanak közötte, fáradságos és hosszadalmas munka eredménye feszül zsebeimben, nem szeretném, ha avatatlan kezek zilálnák sóhajtásokra. (...) Mindegyik hangnak íze van, énekesnők alig észrevehető remegése és tegnap esti menüje válik kitapinthatóvá a szájpadláshoz szorítva, és tekerednek, vagy lágyan, kellemesen, végül fojtogatva hálózzák be hallgatóját.” Nem akármilyen hangok ezek, fel vannak ruházva mindennel, ami kell, megvan az esély rá, hogy kellő hatást gyakorolnak az olvasó érzékeire is.
Ami a szereplőket illeti, hamar rájövünk, hogy K. a főhős. Már a második novellában találkozunk vele, ahol úrhölgyként lép elénk, és éppen kényelmetlen helyzetbe került az idei farsangi bálon. Később más alakokat ölt, de minden egyes alkalommal nőként jelenik meg, ellentéteként kafkai elődjének, aki mindig férfi. A történetek folyamán feltűnik mint öreg hölgy, aki már csak egy barátja emlékében él, mert bekopogtak érte — elvitte a halál? — vagy egy másik térben egész rituálévá szervezi a holtidő várását. Hamarosan azt is megtudhatjuk, hogy K. nem egy dédelgetett hős, s erre A vers című novellában derül fény: „Többször is előfordult tehát, hogy K. megszégyenített minket, ezért örvendtünk meg oly nagyon azon a napon, amikor közölték velünk, hogy K. nemsokára itt fog hagyni minket.” K. személye kényelmetlen, félre kell tenni az útból, de ez nem olyan egyszerű. Távozása, hiánya is nyomokat hagy, nemcsak jelenléte. Ezt a tényt környezete, ha vonakodva is, de beismeri: rájönnek, hogyha elmenne, mindenkinek hiányozna. A neki dedikált pikáns verset az egész ház öntudatlanul fújja, elszavalja valaki a legkínosabb helyzetben is, amikor éppen K.-ért jönnek, hogy elvigyék. Valójában kicsoda ő? És miért kell eltűnnie vagy esetleg meghalnia? Minden bizonytalan. Az utolsó novellák egyikében már K. főszereplői pozíciója is meginog: „Valamelyik nap azt kérdezted, hogyan válik fokozatosan mellékszállá K., én meg nem tudtam válaszolni (...).” Végül K. sem kerüli el a különböző történetek sorsát, ahogy azok egymásba gubancolódtak, úgy az ő személye is belevegyül a többiekébe: „lehet, hogy mégsem K. ült ott a konyhában, és állandóan összekeverem mindenkivel, ne haragudj rám ezért.”
Kik vannak még? A bicikliző Tánya, az üldözött/üldöző, végzetszerű Lőrincz Terka, az unatkozó Domnişoara Erley, a kiválóan sakkozó Madame Lornyett... és még sokan névvel vagy névtelenül: gyógyszerészek, kolozsvári asszonyságok, ilyen-olyan segédek − mondjuk, epizódszereplők. Népes társaság. Vannak jól megformált alakok, és vannak kicsit csikorgósabbra sikerültek is. Olyanok, akiknél nagyon érezzük, hogy csak az adott történet kiszámíthatatlanságát hivatottak illusztrálni, vagy túlságosan sejtelmesek (Lőrincz Terka), és ne feledkezzünk meg azokról sem, akik kissé ügyetlenkedve lépnek elő a történelem színfalai közül (gróf Bánffy Elek).
Finomvegyes kötet a Szabó Róbert Csabáé. A design-t nem képes utolérni a tartalom − kicsit sajnálkozva állapíthatjuk meg ezt, amikor befejezzük az olvasást. De azért megéri elolvasni. Van amikor elfáraszt, de kárpótol is sok esetben. A tekervényes mondatokból egészen szép leírások vagy érdekes történetek is születnek. Néha erőltetetten kusza, sőt azt is lassanként észrevesszük, hol akar csapdába ejteni, de ez nem háborít fel, hanem bevon egy érdekes játékba — ha nem is bújócskába —, amit csak ketten játszunk: én és a könyv.
Szabó Róbert Csaba: Az egész Antarktisz kontinens. A látás, a hallás, az ízlelés, a tapintás és a szív elvesztése, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006.
