"Őszirózsák az én házam előtt nőnek"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Bodor Ádám
CSIKI LÁSZLÓ 1944–2008
Bogdán László
A porban, térden… Az utolsó utáni levél Csiki Lászlónak, valahova a más(ik)világba
Czegő Zoltán
Egyre könnyebb - Csiki László emlékére
Csiki Lászlóra emlékezünk - „Lélekben sehol sem tudtam letelepedni”
Csiki László
Készítettem egy emléket magamnak
Pomogáts Béla
Horváth Imre (1906–1993)
Noszlopi Botond
Kilépés az idill kapuján
Jóvátétel
Fémrúd a tükörben
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat
Váradi Nagy Pál
gdr
Szőcs István
JEGYZET
Gombos Szilárd
Levelet Grúziából
Xantus Boróka
„Százötven papírfecnik”
Lőrinczi László
Úgynevezett „Kuncz-politika”
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából
Boda Edit
Testté lett
És lőn első nap
Váratlan találkozás
Síró feketefű
A báb
Két sor 2008-ból
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - "Egészen új harmóniákat hallok…”
Hírek
 
Lőrinczi László
Úgynevezett „Kuncz-politika”
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 20. (514.) SZÁM — OKTÓBER 25.

lehetne a meghatározása annak, amit az alábbiakban javasolni szeretnék (bárkinek, aki felkapja a fejét!), hiszen elsősorban Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének bizonyos (megoldatlan) problematikájára vonatkozik; de ha a javaslataim „célba találnának”, illetve eljutnak egy olyan (nem létező) erdélyi magyar művelődési fórumhoz, amely vizsgálat alá vethetné őket, ebből a példából kiindulva szélesebb, általánosabb jelentőségű művelődési akciókat, esetleg kultúrpolitikai mozgásirányokat is eredményezhetnének. Úgy képzelem, hogy meglévő és működő, szép hagyományokra visszatekintő nemzetiségi intézményeink (Erdélyi Múzeum-Egyesület, EMKE stb.) hozhatnának tető alá egy olyan intézményt (már-már minisztériumot), amely kidolgozhatná az első, konkrét terveket.
1. Arról van szó, hogy jobban kellene gazdálkodnunk európai értékű művelődési kincseinkkel, kilépve posztkommunista korunk tengődő szellemiségének a béklyóiból. Csak nagy szavak ezek? Nem. Térjünk vissza a Fekete kolostorra: ma már kétségtelen, vitathatatlan tény, hogy világirodalmi jelentőségű mű. Bizonyítja az is, hogy az 1937-ben megjelent, Gara-Pierpont-féle francia fordítása 1999-ben újra napvilágot látott egy Vendée-i kiadónál, változatlan szöveggel. Erdélyi magyar irodalmunk nagy sikerét jelképezi ez a modern kiállítású könyv, s jómagam annak is örvendhettem, hogy a kiadó előszóként használta fel egyik régebbi, francia nyelvű írásomat. Két évvel később elkövetkezett az a kivételes pillanat is, hogy Kuncz-emléktáblát avathattunk Noirmoutier-ban, a hírhedtté vált várkastély udvarán.
Ezek után be kell vallanom, hogy az új francia kiadás hírére egy régi, kényelmetlen érzés ébredt fel újra bennem. Minden Kuncz-kutató tudja (és tudta), hogy az 1937-es francia kiadás szövege nem teljes! Ma már lehetetlen megállapítani, hogy a fordítók vagy Gallimard-kiadó lektorai csonkították-e meg… De hiányoznak belőle a francia militarizmust, illetve az akkori francia kormány internálási politikáját bíráló részletek. Valószínű, hogy az első kiadás idején – alig két évtizednyire az első világháború eseményeitől – a könyv gondozói attól tartottak, hogy az említett részekből esetleg franciaellenességet érezhetne ki az olvasó. Lehet, hogy ez akkor így volt, de azóta eltelt hét évtized, s közben olyan generációk nőttek fel, amelyek már nem ismerték az első világháború légkörét, de még a második világháborút is kezdik elfelejteni. Mégis, felelőtlen dolog lett volna azt kérni az új francia kiadótól, hogy pótolja a hiányokat, mert ez – eltekintve a kínos vitáktól – csak késleltette volna a könyv megjelenését.
Most viszont kötelességünk lenne helyükre iktatni a hiányzó sorokat! Azt hiszem, hogy egy szakmabeli francia partner felkérése nem ütközne nehézségekbe. A harmadik  francia kiadást most már „texte complète”-ként ajánlhatná a kiadó a huszonegyedik század olvasóinak.
2. A Le monastère noir-on kívül a regény angol, olasz, török és román fordításai rejtőzködnek – mint könyvészeti ritkaságok – a köz- vagy magánkönyvtárak mélyén. Ha jól körülnézek, úgy érzem, hogy egy új angol kiadásnak itt lenne az ideje! Talán Ausztrália felé kellene tájékozódnunk, mert ott egy „Hungarian Connection”-ra is szert tehetnénk. Ám a legfőbb érv az, hogy az utóbbi évtizedekben az angol nyelv fantasztikusan elterjedt egész golyóbisunkon; egy szárd gyerek ma jobban tud angolul, mint annak idején az én volt kollégiumi osztályom együttvéve…
Beszélnem kell új fordítások szükségességéről is, mert a Fekete kolostor utolsó más nyelvű fordítása (a román Mănăstirea neagră) idestova negyven éve jelent meg. Javasolnám az orosz és a német fordítás kilátásainak a tanulmányozását – bár ez már első látásra is elégedetlennek tetszik. Nemrég (a római légijáraton) együtt utaztam egy dzsakartai fiatalemberrel; amikor megtudta, hogy magyar író vagyok, elmosolyodott. „Miért nem ír malájul?” – „Ötszáz millió olvasója lehetne”. Tőle tudtam meg azt is, hogy az egész dél-ázsiai térségben a kínai nyelv erős versenyben áll az angollal. A kínaiul beszélők száma nagyobb, mint az egész anglofon emberiségé. Ha a Fekete kolostor behatolhatna ebbe a hatalmas nyelvi birodalomba, új, milliós piacok nyílnának meg előtte. Szeretnék a realitások határai között maradni, ezért nem térek vissza a maláj nyelvre, bár… bár… Pont.
3. Szóba hoznék még egy, teljesen „házi” jellegű problémát: aKuncz-kutatás néma elhanyagoltságára gondolok. Nem is beszélünk róla! Nyomatékosan felhívom az (elképzelt) intézet figyelmét arra, hogy a Fekete kolostor valós történelmi-emberi hátterének a feltárása körül még sok a tennivaló. Amit innen-onnan ki tudtam bányászni, közzétettem Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemben (Bukarest, 1975, és Csíkszereda, 2000), de előrehaladott korom miatt az utóbbi években nem vállalkozhattam hosszabb kiszállásokra-utazásokra. Nem hagytam abba a munkát: leveleztem, telefonálgattam, mert egyébre már nem futotta erőmből. Újabb eredményeim tehát elenyészőek! Mégis, teszek-veszek, mert a lelkiismeret-furdalás kényszerít erre…
Amikor 1972-ben, a párizsi Vaugirard úton elkezdtem firkálni az első feljegyzéseket, természetesen tudtam, hogy Noirmoutier (ahová ugyanannak az évnek az őszén jutottam el először) csak részben  volt Kunczék rabságának a színhelye; 1916 augusztusában átszállították őket a távolabbi Ile d’Yeu  szigetére, a kazamatákból álló erődbe. Amott huszonkét  hónapig, a földalatti üregekbe pedig még harminc  hónapig sínylődtek, borzalmas, emberileg megalázó körülmények között. Ez a különbség a regény szerkezetében is tükröződik: az Ile d’Yeu-i rész körülbelül 50 oldalnyival hosszabb a Noirmoutier-i fejezetnél. (Különálló kis „eposz” az első 80 oldal, az önkéntes „pokolraszállás” és a Perigueux-i padlás-élet megpróbáltatásaival). Mivel Kuncz nagy, megrázó élménye az állítólagos fekete kolostor helyére épült normann várkastély volt, regényének ezt a címet adta, mintegy rabságuk szimbólumává avatva a négytornyos erődítményt.
Így hát csaknem természetes volt, hogy kutatásaimat itt kezdtem el… Közrejátszott az a körülmény is, hogy Noirmoutier szigetét a hatvanas évektől híd  köti össze a szárazfölddel, s könnyebben megközelíthető, mint Ile d’Yeu, amely jóval messzebb rejtőzködik az Atlanti-óceánon. A mai napig egyetlen heti hajójárat viszi-hozza a látógatóit. (1973-ban ezt az utat is kipróbáltam egy ócska gőzösön).
Időközben Noirmoutier-i barátom és hűséges munkatársam kiderítette, hogy a Vendée-tartományi, első világháborús koncentrációs táborok irattári „maradékai” a tartomány székhelyén, La Roche-sur-Yon-ban leledezenek… Gyerünk tehát ide!
A levéltárban – rendkívül előzékenyen – húsz vaskos irattartót raktak ki elém! Láttam, hogy mindjárt az első Noirmoutier-ra vonatkozik, tehát – a szó szoros értelmében – erre vetettem rá magamat. Nem szaporítom a szót: a pénzemből négynapi ott-tartózkodásra futotta, s ez bizony ahhoz sem volt elég, hogy az egész Noirmoutier-i anyagot tüzetesen átnézzem. Kijegyzeteltem, amit tudtam (fénymásolatokról viszont szó sem lehetett), s az utolsó napon úgy baktattam ki – vérző szívvel – az állomásra, mint aki rejtett kincsre bukkant, de nem volt ereje kiásni!
Azt javasolnám tehát az intézet vezetőségének, hogy szerződtessen egy fiatal, franciául jól tudó, a Fekete kolostor világát ismerő kutatót, és küldje ki egy-két hónapra Franciaországba. Nézzen körül Noirmoutier-ban és Ile d’Yeu-n, majd horgonyozzon le hoszszabb időre La Roche-sur-Yon-ban – és ássa ki a kincset! A levéltárban tanulmányozza át részletesen a Noirmoutier-i é Ile d’Yeu-i koncentrációs táborokra vonatkozó anyagot, készíttessen fénymásolatokat a fontosabb iratokról, de fényképezzen is, mert van mit! Levelek, igazolványok, fényképek, okmányok hevernek egymás hegyén-hátán a (már nem titkos) doszsziékban… Csak győzze a válogatást! Gondolom, kikerekedhetne ebből a munkából például egy Kuncz-album is, dvd-lemezzel, főként az iskolák számára. Emlékszem, a hetvenes évek végén Rózsa Mária, a bukaresti Pedagógiai Könyvkiadó munkatársa egy fehér-fekete diapozitívekből álló, magyarázó szövegekkel kísért kazettát válogatott össze Kuncz Aladárról és francia fogságának főbb mozzanatairól, amely rendkívül hasznos oktatási eszköznek bizonyult. (Lehet, még fellelhető valamelyik erdélyi iskola szertárában).
4. Ami ezután következik, az talán csak álom… De az intézetnek tudnia kell, hogy nagyobb tetteket is vár tőle az éledő magyar kultúrpolitika! Kezdem azzal, hogy kisded pátriánk sok tudóst, írót, festőt, szobrászt, színészt és rendezőt ajándékozott nekünk az idők során – de képtelen volt egy valamire való filmiskolát teremteni! Érthetetlen ez azért is, mert a kolozsvári filmgyártás (zászlaján Janovics Jenő nevével) nemzetközi jelentőségű kezdetekre tekinthet vissza. Meghódította annak idején a német és olasz piacot is! 1920 után semmi, de igazán semmi sem következett, holott (például) a titóista Délvidéken is készült magyar játékfilm. (Eltekintek egy-két visszhangtalan kísérlettől).
Közben megszületett a televízió, s valósággal berobbant a kultúrába, amit kezdetben sokan fájlaltak, de azután kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy új lehetőségeket teremtett a látványgyártóknak. Nyugodtan leírhatom, hogy az első tévés filmsorozatok forradalmi újdonságokként hatottak! Amikor a mi szerencsétlen, agyonideologizált tévénk (végére) közvetíteni kezdte a Hosszú, forró nyár (A Long Hot Summer) című amerikai sorozatot, egyszerűen lenyűgöző hatású érdeklődés kísérte. Jól emlékszem arra, hogy illetlenségnek számított telefonon zavarni valakit a sorozatnyitó dal felhangzása után…
Azt hiszem, a Fekete kolostor cselekménye valósággal kínálja magát, hogy filmsorozat készüljön belőle. Abból kiindulva, hogy a könyv huszonöt fejezetre oszlik, s mindegyik fejezetnek megvan a maga témája, véleményem szerint a sorozatot tizenkét folytatásra lehetne tervezni: Párizs és Perigueux (2), Noirmoutier (4) és Ile d’Yeu (6). Noirmoutier tehát némileg kisebb terjedelmet kapna, mint az Ile d’Yeu-i kazamatás börtönélet, de ezt – az anyag ismeretében – indokoltnak tartom, hiszen Kunczék pokoljárása itt érte el a mélypontját.
Megemlíteném, hogy a Perigueux-i „grádics” részletes ábrázolását azért tartom nagyon fontosnak, mert a foglyok a Laes-garázsban döbbentek rá – hirtelen, minden átmenet nélkül – a francia kormány internálási politikájának a leglényegére: a teljes elzárás katonai módszerekkel való biztosítására. A francia kormány szemében nem ártatlan vendégek, hanem potenciális bűnözők, kémgyanús elemek voltak az internáltak. Ennek a helyzetnek a nyomatékos ábrázolásához egyetlen művészi eszközt ajánlok a rendezőnek: a kérlelhetetlen realizmust.


Tisztelettel üdvözlöm az olvasót.

Settimo San Pietro, 2008. június havában.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében