7.
Benyitok a klozettra. Benyitnék azaz. Zárva van. Körülnézek. Tévedés kizárva, itthon vagyok. Hallom a családot a háttérben. Ismét lenyomom a kilincset, ám imádott szezámom csak nem nyílik. A helyzet abszurditása nevetésre sarkall. Aztán, mit csináljak én is, kopogok. Semmi. Megint kopogok, türelmetlenül, ami érthető, hiszen alfelem egyre hangosabban követeli jussát. One moment, hallom odabentről. Na, szép! My home is my castle. My toilet is my home. Életem egyik alapvető bizonyossága válik hamuvá lelki szemeim előtt. Hallom, az Illető motoz, aztán résnyire nyílik az ajtó. Benyitok. Egy férfi ül a kád szélén, zsakettben, térdnadrágban, csatos cipőben, kerek fején rizsporos paróka. Bocsánatkérő mosollyal ellépek mellette, letolom a gatyámat, helyet foglalok a trónon. Azonnal feláll, meghajol, parókás feje szinte homlokomba ütközik, lévén, hogy szűken vagyunk. Ön király, kérdezi. Elnevetem magam. Aztán belegondolok. Nézze, mondom, király vagyok, persze, de... Na, ez kicsit meredek. Értem, mondja. Érdekes. Ön gondolatolvasó, kérdezem. Nem, dehogy, szabadkozik. Csupán megfigyelő. Az Ön királysága, ha úgy tetszik, egyszemélyes. Elismerően bólintok. A klozett-rex lehető legpontosabb meghatározását kínálta. Kényelmesen elhelyezkedik a kád szélén. Na ja, ha ő itt van, az ortosztatizmus nem kötelező. A helyzet egyre kínosabb. Ne haragudjon, mondom a lehető legkedvesebben, tekintettel házigazdai minőségemre, mi járatban van itt. Nos, nem tudom. Őszintesége lefegyverez. Szolgálhatok valamivel, kérdezem, a szerepváltással mintegy kiugratni próbálván a nyulat a bokorból. Fáradtan legyint. Nem, köszönöm. A mosógép tetejéről leemel egy porceláncsészét, belekortyol. Látom, tea. Na, ebből lassan elegem kezd lenni. Kicsoda Ön, Miszter Pepys? Rám néz, mosolya ismét lefegyverez. Megfigyelő, amint azt korábban jeleztem. Aha. Nagydolgom végképp odvába sül. Mondja, szólok, talán a kelleténél durvábban, igaz az, hogy országának gazdasága összeomlott? Sóhajt, bólint. És az igaz, hogy az Ön vagyona ebben az időszakban évről évre gyarapodott? Eltartott kisujjal ajkaihoz emeli a csészét. Nézze, mondja egy kiadós korty után, a dolgok állása mit sem változott a mi Károlyunk óta. A hatalmasok minden körülmények között ki tudták kaparni maguknak a biztos keveset. Bocsásson meg, vágok közbe, Ön, egy szabómester fia. Hatalmas, nem túlzás ez? Nemet int. Értetlenül nézek. Tud Ön számolni, kérdezi. Intek, hogy igen. Na látja. Jómagam a kiváló Coke kapitánytól tanultam el a szorzótáblát, aki, megjegyzem, szolgáltatása fejében igen kevéssel megelégedett. Higgye el, II. Károly tengerészeti minisztere, a Royal Society elnöke, ez mind semmiség amellett, hogy kétszer kettő minden körülmények között négy. Jelzem, hogy továbbra is baj van, de int, hogy mindjárt, mindjárt. Ha ezt tudjuk, a többi egyszerű. Hogy néha öt, vagy három, vagy tizenkettő, vagy éppen nulla. Érti már, tisztelt Úr? Intettem, hogy persze, napnál is világosabb. Na most... és itt jön a szabómester. Szerény személyem épp csak annyira írtam át a szorzótáblát, hogy a Hivatalnak, kérelmezőknek, ajándékozóknak is maradjon. Ezt minden ex-roundhead örökli, még akkor is, ha új urát történetesen II. Károlynak hívják. Aki egyébként de genere nem örökölhette a cromwelli ideákat, de megtanulni sem akarta őket. Ezért fordulhatott elő, Anglia történetében először, hogy a királyi dolgozóasztalról hiányozzék a papír (a kereskedő nem volt hajlandó tovább hitelezni), vagy a királyi zsebből a kendő (az inasok járandóságuk fejében elhordták az uralkodó fehérneműjét). Aha, szólok közbe, és annak is ez lehetett az oka, hogy a királyi zenészek öt kerek évig nem kaptak fizetést, és Evens, a kor legnagyobb hárfása kapta magát, s éhen halt. Felállt, kihúzta magát. Uram, lehet, hogy mint minden józan polgárnak, magam felé hajlott a kezem, de tehetségem szerint mindenütt és mindenkin segítettem. A királyi zenészek hatáskörömön kívül találtattak. És az is, jegyeztem meg, nyeregben érezvén magam, hogy a londoni tűzvész idején elképesztő késéssel kezdték felrobbantani a házakat, a lángok terjedését megelőzendő. Nézze, uram, hajolt fölém, azt hiszem, hasonló esetben Ön is családja és vagyona megmentésén dolgozott volna elsősorban, és csak aztán törődött volna a közzel. Úgy tudom, vigyorodtam el – na, most elkaptalak – úgy tudom, a pestis és a tűzvész idején is sűrűn látogatta szeretőit, miközben, úgymond, családjáról gondoskodott. Bocsánat, emelte fel jobbját, a szeretőimről ugyanúgy gondoskodnom kellett, mint a családomról. Ebben, gondolom, egyetértünk. Mit tehetnék, bólintok. Aztán, lemondva a trónolásról, felállok. Igyekszünk helyet cserélni. Kedvetlenül kinyitom az ajtót. Visszafordulok, mint Colombo hadnagy. Egy kérdést még. Tessék, néz rám a vécén ülve. Árulja, el, miért mellékelte titkosírt magánnaplójához a kulcsot is? Titkon írói babérokra is vágyott? Önéletrajzi jegyzetapparátusként kezelte a naplót? Levette parókáját, megtörölte vele izzadó homlokát. A rizspor fehérje világított bőrén. Nézze, ha véletlenül meghalok, naplóm fegyverré válik családom kezében, amely biztosítja számukra a megélhetést. Elengedem az ajtót, meghajolok. Felséges Uram. Ne bolondozzon, nevet. Nem bolondozok. Ön a király. És az, amin ül, s amiről egyébként nemigen lehet tudomása, Sir John Harington találmánya, csak éppen elfeledték, mert nevezett az Orlando Furioso fordítását követően megírta az Ajaxot is, a vécé apológiáját, s ezért Erzsébet királynő száműzte ezt az angol Rabelaist, ha szabad e túlzással élnem, szóval... de nézze csak. Lenéz. És tényleg. Trónon ül, a lehető legszebb, legnemesebb, legkirályibb trónon, amit valaha emberi akarat termett. Rám emeli tekintetét. Sír. Becsukom az ajtót. A mai napon nem látogatom meg az árnyékszéket. Mert nem az. És nem az enyém.
