Hogyan is dőlnek meg – és jönnek létre, keletkeznek – a világok. Egy 1956-os jegyzőkönyv legendás részlete. „Meg akarta dönteni a rendszert?” „Igen.” „Fegyveresen?” „Igen.” „Miért?” „Mert másképp nem dőlt meg…” Aztán megdőlt mégis. Hihetetlen, mint mindig, ugyanannak a nemzedéknek, hogy megérte, ami megérhetetlennek tűnt. Pár évvel ezelőtt ennek az országnak a lakossága is átélt egy hasonló eufóriát. Nem biztos, hogy az eufóriákra épülő és alkalmat adó változások a legjobbak. A július 14-edikék, március 15-ödikék. Egyrészt iszonyatos vérlavinák elindítói; másrészt az emberi szervezet, mely a Szahara „ötven fok árnyékban”-jait s a Szibériák mínusz hetveneit egyaránt kibírja, nem biztos, hogy egyetlen nap alatt egyikből a másikba mártogatva is ugyanolyan rezisztens lehet. Így van ez a lelki, érzelmi, a politikai légkör- és légnyomásváltozásokkal is. A szakemberek bölcsen legyintenek: ha a stressz valóban olyan következményű lenne, már kipusztult volna a nagy erős emberiség, melyet minden dolog, bánat és öröm egyedeiben tesz próbára, támad meg… Pedig – éppen, mert a legeslegnagyobb tömegek, nem egy család, egy nemzet, egy országlakosság, de egy kor teljes, milliárdokat számoló lakossága is csak egyedekből áll végső soron – bele lehet halni a szélsőségesen jóba és szélsőségesen rosszba, egyenként, darabszám, bele lehet őrülni, nyomorodni, testileg-lelkileg belerokkanni, aztán mehet a nagybetűvel írott összesség a fenébe. Persze úgy, hogy azért marad minden, szinte minden a régiben; mert a nagy többségnek rinocéroszbőre és kötélidegei voltak, vannak, lesznek; vagy mert a nagy, az igazán nagy változások többsége nem eseményszerűen látványos. A Bastille így, Róma viszont szép csendesen dőlt meg, senki sem kapott körtáviratot, hogy tessék vigyázni, négyszázhetvenhat van, következik a világvége. Egyik világvége. Hát éppen erről van szó! Napjaink egyik kulcsszava a viszszarendeződés. Nyugat-Európában a hétszázas évekig eltartott, amíg a rómainak számító intézmények teljesen feloszlottak. Keleten még „be sem állt” rendesen Róma, mire máris vége volt. S jött a barbárság, a „sötét középkor” ugyebár: a gótika, a gregorián, a kódex-kalligráfia meg Giotto… Úgyhogy hagyjuk, nem szabad a kelleténél jobban elhinni közelről sem, amit a beszéd, a köznyelv a maga képszerűségében, plasztikus metaforáiban másképp nem is nyugtázhat, mint: tönkrementünk vagy mennybe mentünk, hogy hurrá vagy ej-uhnyem, hogy hős vértől pirosul a gyásztér, és/vagy, Édes Erdély, itt vagyunk, amit mellesleg a románok és magyarok előtt már énekeltek más-más korokban a gótok, hunok, gepidák, avarok is. Válsághelyzetben Hunyadi László se ajánlhatna tehát mást, mint hogy ne veszítsük el a fejünket. Mert a világok a fejekben jönnek létre és dőlnek meg; a mi fejünkben. S onnan száműzhetők legnehezebben a Miltiádészek, de a rosszhírű kísértetek is. Szerencsére az eszmények is. Kiben-kiben amennyihez szerencséje volt, amennyit sikerült belenevelnie azoknak, akik szerették s aggódtak jövendőjéért. Fejünk a világ legfontosabb múzeuma és levéltára, a bizonyító és a félrevezető; mert fejeink egymás szemében és a magunk szemében egészen másnak tetszenek. Fejeink a Télipaloták, kik ellen a világmegváltás donkihótjai szélmalomrohamaikat intézik, és fejeink azok az Egervárak, melyeket meg kell védelmezni mindenáron. Kié csak egy Münchausen-golyóbis, kié Kopernikusz igazság-gömbje. De a test határain kezdődő világbörtönnek egyetlen szabad magaslata, periszkópja, kilátótornya a fej lehet, ha nem használják – használjuk reflektorokkal, gépfegyverekkel és magnószalagra vett vérebugatással felszerelt őrtornyoknak, madárijesztőknek, egymásijesztőnek. Ijesztő, hogy milyen titkok és törvények mentén keletkeznek és dőlnek meg ezek a pisai ferdevilágok.
