"kaparjátok el árnyékát az oroszlánnak"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 21. (515.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Münchausen Pisában
Demeter Zsuzsa
Székelyloktól Szahalinig - Interjú Lövétei Lázár László költővel
Pomogáts Béla
Jékely Zoltán (1913–1982)
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Naplórészletek
Lászlóffy Csaba
Végszavak zsoltára
Ahogy öregszem, elrémülten látom*
Hajós János
Hidrohortobágyi legendák
Király Farkas
Vőlegény
Kiss Nelli
Asztali harc
Egy jogásznemzedékhez
Szalay Zoltán
Casanova esete Odüsszeusszal
Szőcs István
Mi oka elévülhetetlenségeiteknek?
Papp Attila Zsolt
A filmtéma az utcán
Orbán Zsuzsa-Lilla
Utazásnyi regény
Simoncsics Péter
Nyelvi létmódok – történeti perspektívában
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Az interpretáció dramaturgiája
Hírek
 
Demeter Zsuzsa
Székelyloktól Szahalinig - Interjú Lövétei Lázár László költővel
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 21. (515.) SZÁM — NOVEMBER 10.

Első két kötetedhez, A névadás öröméhez és a Távolságtartáshoz viszonyítva a legújabb könyved mintha letisztultabb, klasszicizáltabb hangnemben szólalna meg. Egyetértesz ezzel?

Nem az én tisztem eldönteni, hogy mennyivel „letisztultabb” a Két szék között az előző két kötethez képest – én csak egy dolgot akartam: azt, hogy egy kicsit más legyen, mint amazok. A névadás... és társa túlságosan is belesimult a kilencvenes években egyeduralkodó nyelvjátékos, ironikus/önironikus lírába, ezért szerettem volna valami egyebet is kitalálni. 2005 környékén viszont, amikor a Két szék között verseit írtam, nagyon rossz volt a „konjunktúra”: akkoriban jelent meg két szép „betegséges” és „halálos” verseskötet: Parti Nagy Lajos Őszológiai gyakorlatokja a Grafitnesz önálló ciklusaként, illetve Borbély Szilárd Halotti pompája. Úgyhogy én csak hátrafelé menekülhettem. Ezért lett a könyv olyan, amilyen lett. Ahogy egyik kritikusom megjegyezte: ez a kötet annyira konzervatív, hogy az már feltétlenül újdonságnak számít. Pedig a harmadik kötetnek is ugyanazok az erényei (vagy a hibái), mint A névadás...-nak és társának: ugyanolyan „dísztelen” nyelven íródott, mint az előzőek, ugyanannyi „fintor” van ebben is, mint a korábbiakban, legfeljebb itt keserűbb a viccelődés, mint az első két kötetben...

Két évvel a Két szék között megjelenése után a Látóban közöltél egy verset Poétai recept a „Két szék között”-höz címmel. Miért érezted szükségesnek, ahogy az alcímben is írod, „Szamárvezető”-t írni „majdani parodistámnak”?

Ha egy verseskötet témáját, hangnemét, formáját tekintve is egységesre sikeredik, akkor könnyen parodizálhatóvá válik (lásd: „Hát maga megbolondult, / Hát maga megbolondult, / Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?”). Éreztem, hogy a Két szék között legnagyobb hibája az egyhangúsága, gondoltam, ha alkalom adódik, majd kifigurázom magamat. Alkalom pedig adódott: Orbán János Dénes hívott viccelődni Kolozsvárra, én pedig megírtam a Poétai recept...-et. Nem tudom, hogy mennyire vicces, szerencsére Székely Csaba pompás paródiákat írt a kötetről – amiket ezúton is köszönök. Fekete Vince is ígérte, hogy Grippémhez címmel megírja a maga változatát, nem tudom, elkészült-e vele...

A harmadik köteted kapta a legtöbb és legelismerőbb kritikákat. Ezek nagy része a kötet haláltematikáját és érzelemmentességét emeli ki pozitívumként, hangsúlyozva, hogy mennyire hiányzik/hiányzott ez a hang a kortárs magyar költészetből. Mennyire határozza meg ez a bizalom – és ez a besorolás – a következő kötetedet? És az mikorra várható?

Fontos a bizalom, a maga módján a besorolás is, de semennyire sem fogják meghatározni a következő kötetet. Az a könyv – reményeim szerint – teljesen más lesz, mint a korábbiak: afféle „zöld”, természetközeli kötetet szeretnék írni; ha már életem jó részét falun éltem le, gondoltam, érdemes lesz kiaknázni ezt a témát is. Mára szinte teljesen kiirtották a népies hangot a kortárs magyar lírából, azt is mondhatnám, hogy teljesen szűz területről van szó, lehet pionírkodni. Tudok kaszálni, lóval-ekével szántani, fuvaroztam az erdőből lopott tűzifát (eladásra is!), pucoltam tavasszal a juhok körmét, miért ne tudnék tehát eclogákat írni – természetesen fölhasználva az utóbbi évek költészetének eredményeit is. Írok majd szép, világtól elvonulós, „mizantróp” hexametereket („Úgy megutáltam az emberiséget, mint a puliszkát!”), fuvaros-pásztoros, halász-vadász-madarászos verseket és egyebeket. S ha majd készen lesz a könyv, rögtön szaladok vele valamelyik kiadóhoz.

Mennyire érdekel, hogy mit írnak a köteteidről?

A puding próbája az evés – mondja a nép. Ha egy szakács paszulylevest főz ebédre, biztosan kíváncsi, hogy a vendég levesként eszi-e majd meg vagy főzelékként. Engem is csak annyiban érdekelnek a kritikák, hogy következtethetek belőlük: vajon mit sikerült megvalósítanom a költői szándékaimból. Ugyanakkor tudomásul veszem, hogy egy megjelent kötet éli a maga életét, s mindenki azt olvas ki belőle, amit akar. A Két szék közöttről sokan sokfélét írtak, például Tamás Dénes A Semmi megköltése címmel írt a Korunkba egy nagyon okos, heideggeres kritikát – amiből nem sokat értettem meg, de készséggel elismerem, hogy velem volt a baj; Parászka Boróka pedig egy marosvásárhelyi beszélgetésen azért marasztalt el, mert semmi újat nem mondtam az Időről... Tehát rengeteg bepótolnivalóm van még.

Azt gondolhatnánk, hogy a Székelyföld szerkesztőjeként gyakrabban írsz kritikát, esszét. Abból a pár esszéből, kritikából azonban, ami különböző folyóiratokban megjelent, mégis kirajzolódik egyfajta személyes irodalomtörténet. A leggyakrabban megidézett szerző talán Arany János. A Poétai recept is Ad notam Arany János „nótajelzéssel” szerepel, Hunyt mesterem című Arany-esszéddel díjat is nyertél.  Miért épp Arany?

Néha irodalmon kívüli tényezők is eldönthetik, hogy egy költő/író kedvenc lesz-e... Iszaak Babel Lovashadseregét már azelőtt is szerettem, hogy fényképet láttam volna a szerzőről, de amióta „fölfedeztem”, hogy ugyanolyan rusnya, széles-hegyes orra van, mint nekem, egyenesen imádom. Berzsenyit is jobban szeretem azóta, amióta tudom, hogy „férjhez ment”, felesége birtokára költözött és vidéken „diogenészkedett”. Most olvasom Szabó Gyula Gondos atyafiság című nagyregényét, és szó szerint le vagyok nyűgözve, többek közt azért, mert Székelylok, a nagy havasalji székely falu nyugodtan lehetne Lövéte is (Homoródalmás, Székelylok „eredetije”, alig néhány kilométerre van Lövététől): a regény szinte minden „mozdulatát” érzem/hallom, a hajnali kaszálás hangjaitól az üres fásszekér zakatolásáig, ahogy a fejsze nyele nekikoppan a dűlőút kiálló köveinek... „Nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése” – mondta Babits, s azt hiszem, igaza volt. Én például egy kicsit félek az impulzív, próféta-költőktől, igaz, megfeszíteni egyiket sem akarom – se az igazit, se a hamisat. „Engem bozótja, gazza nem bánt, / Mert a gyom is természetes” – ahogy Arany írta volt. Aranyban a visszafogottságát szeretem a legjobban, ahogy „fojtja erősödik, mint a puskapor és harag”. Nem szeretem összehasonlítgatni a költőket, ezúttal mégis megteszem – a pontosabb válasz érdekében. Bizonyára főztél már föl tejet egyszerű fazékban is, és duplafalú, tejfőző edényben is. Nos, az én elképzelésem szerint Petőfi olyan, mint a szimpla fazék, akiből rögtön kifut a költői élmény, Arany pedig olyan, mint a duplafalú edény, akiből sosem fut ki a matéria. Vagy egy másik, még szerencsétlenebb hasonlattal élve: Petőfi olyan, mint a paradicsomlé, Arany meg olyan, mint a paradicsompaszta. Sokkal koncentráltabb. Vagy mit tudom én... Lehet, hogy Petőfi (vagy Ady) „zsenibb” volt Aranynál, de mindig is Arany lesz számomra a szimpatikusabb.

Az esszéisztikus stílusú irodalomtörténeti tanulmányok ma szinte teljesen hiányoznak a folyóiratainkból. Jékelyről, Weöresről, Keményről vagy Aranyról írott esszéidet ezért is olvasom nagy érdeklődéssel. Nem gondoltál arra, hogy nagyobb teret szánj irodalmi élményeid megírásának?

Dehogynem gondoltam, csak rengeteg idő kell ahhoz, hogy minden kedvencem sorra kerüljön. És rengeteget kéne olvasni, hogy ne fedezzem föl azt, ami már föl van fedezve. Ebben a tárgykörben Kosztolányi posztumusz, Lenni vagy nem lenni című kötete az egyik kedvenc könyvem, nagyon szép esszék vannak benne, igaz, hogy Kosztolányi jó harminc évig írta „saját irodalomtörténetét”. És Németh László sem egy év alatt írta Az én katedrámat. Milyen szenvedélyes hangú esszék vannak ebben a könyvben! Németh László ma nem túl divatos szerző, pedig szerintem minden idők egyik legjobb magyar esszéírója – még akkor is, ha egy csomó mindenben vitatkozni lehetne vele. Aranyról például ő írta a legcsodálatosabb esszét... Ma még úgy érzem, hogy nem kell rohannom, elvileg van időm... Persze ha alkalom adódik újraolvasni valamelyik kedvencemet, rögtön belemegyek a dologba: most például Radnótiról kell írnom valamit a kecskeméti Forrásnak, csak még azt nem tudom, hogy miről fog szólni az „esszé”. Radnóti Tajtékos ég című kötetét régóta szeretem, gondolom, az eclogáit fogom egy kicsit megbogarászni, ha már én is hexameterekkel kezdtem el bíbelődni. A felkéréseknek azért is igyekszem eleget tenni, mert ha én szabok magamnak határidőt, akkor abból rendszerint – a szerkesztő Aranyt idézve – „nyúlós határidő” lesz, s csupa meddő marhasággal fogom eltölteni az időt. Például hogy Arany az Arkádia-féle című vers formáját bizony-bizony Petőfi Egri hangok című verséből „lopta”, satöbbi.

A Hunyt mesteremben hexameterbe szedted kedvenc, ahogy írod, „világirodalmi mércével mérve is jelentős erdélyi magyar költőm nevét”. Hogyan nézne ki az öszszmagyar lista vagy akár a világirodalmi?

Az a hexameter nagyon igazságtalan volt, mert kimaradt belőle egy csomó fontos szerző. Írhatnék teljesen új hexametert is új nevekből (például: „Méliusz, Áprily, Farkas, Tompa, Szabédi, Reményik”), de az új lista ugyanolyan igazságtalan lenne, mint az előző... Ami az összmagyar irodalmat illeti: a legnagyobb nevek keményen tartják magukat, közéjük csak ritkán tud befurakodni egy-egy „új” szerző. Mint amilyen Mikes Kelemen például. Hátborzongató belegondolni, hogy negyven évig semmi dolga nincs az embernek. Nem véletlen, hogy ő írta meg a magány és a semmi legnagyobb „regényét”. Kár, hogy az „egzisztencialista” sztárszerzők nem figyeltek oda eléggé rá. Tanulhattak volna tőle. Nem beszélve a Levelek nyelvéről! Apropó nyelv: elkezdtem gyűjteni Pázmány Péter munkáit, jó lenne, ha el tudnék vonulni majd egyszer egy hónapra ezekkel a könyvekkel, valahová a Vargyas völgyébe – horgászni és olvasgatni. A világirodalomról azért nincsen listám, mert ezen a területen még nagyobbak a hiányosságaim, mint a magyar irodalom tekintetében. A múltkor megvettem Balzac Emberi színjátékát, mind a tíz kötetet (kb. tízezer sűrűn szedett oldalról van szó!), de még nem volt lelkierőm nekiveselkedni. Persze itt is vannak nagy nevek, csakhogy ezekre nem szívesen gondolok. Meg vagyok győződve, hogy Dante, Shakespeare vagy Tolsztoj munkáit nem emberek írták. Vagy a „Szentlélek” diktálta őket, vagy valamiféle meteorba rejtve érkeztek a földre...

Jékelyről szóló esszédben kiemeled, hogy „költő létére nem tartotta ördögtől valónak prózát is olvasni”. Te viszont prózaélményeidről viszonylag keveset írsz – Bölöni Farkas Sándort idézel a Literán, illetve Csehovról állítod egy interjúban, hogy „az ő szava pedig számomra szentírás”. Kik lennének azok a prózaírók, akiket szívesen olvasol vagy akikről szívesen írnál?

Prózaírókról azért nem írok, mert nem értek a prózához, annak ellenére sem, hogy sokkal több prózát olvasok, mint verset. Épp ezért nagyon tudom tisztelni a jó prózaírókat, akik közül néhányan természetesen ott vannak a polcomon, Longosztól, Cervantestől kezdve az oroszokig, Hemingwayig vagy Raymond Carverig. Az oroszoktól még el kell olvasnom Leszkovot – főleg azért, mert nemrég megtudtam, hogy Nyekraszov mellett ő volt az a szerző, akinek a munkáit Csehov még Jaltába is magával cipelte. S ezzel meg is érkeztünk. Mármint Csehovhoz. A világ legszimpatikusabb embere – és egyik legnagyobb írója. A legtisztább elme. Azzal vádolták, hogy csak tagadni tudott. Pedig van-e szebb eszme a jobbat akarásnál? Ja, hogy ez így túl általános? Csehov tudta, hogy ha határozott kontúrokat kap ez a nagyon homályos izé, elvágyódás, akkor abból rögtön valami disznóság fog kisülni. S micsoda humora van! Ha valakiről könyvet fogok írni, akkor az biztosan Csehov lesz. Szépen megtanulok oroszul, elszegődök matróznak egy ukrán „salupára”, elhajókázok Jaltába, megnézem a Csehov-múzeumot, majd bebarangolom Oroszországot, bejárom azt az utat, amit Csehov is bejárt, hogy eljusson Szahalinra. Itt a vége, fuss el véle.

Több írásodban is szólsz arról, hogy a jó vers ismérve, hogy az olvasó „beleborzongjon” az olvasottakba. Nem egy esetben a legnagyobb versekről is írsz – hány nagy vers kell ahhoz, hogy valaki jó költőnek számítson?

Használjuk inkább a szép fogalmát. Egy szép vers biztosan jó is, de fordítva már nem biztos, hogy igaz lesz az állítás. Egy Godard-film lehet szakmailag tökéletes, csak épp dögunalmas, és soha a büdös életben nem lesz Biciklitolvajok belőle. Szerintem a szép prózának is az az ismérve, hogy beleborzongjon az ember. Ilyen próza például Turgenyev Az énekesek című elbeszélése az Egy vadász feljegyzéseiből. Vagy Csehov Rothschild hegedűje című novellája. Csehov rengeteg jobb novellát írt ennél, ez a rövidke, könnyű kézzel megírt novellácska mégis a legesleglegleg... Az üdvösségemre mernék fogadni, hogy ennél szebb prózát soha senki nem fog írni. Ha nagyon nyűgös vagyok, kétszer-háromszor elolvasom, s kezdődhet minden elölről...

A Székelyföldet szokták egyfajta műhelyként is emlegetni – te már tíz éve vagy a lap szerkesztője. Hogyan látod belülről ezt a műhelyjelleget? Mennyire követed figyelemmel az itthoni költői, írói csoportosulásokat, pályakezdéseket?

Egy idő után minden irodalmi/kulturális intézmény – folyóirat, irodalmi kör, könyvkiadó, egyesület stb. – műhellyé válik, ha akar, ha nem, hiszen vannak állandó munkatársai, kiemelt szerzői, akik már eleve egy bizonyos értékrendet képviselnek. Ha valaki elolvasná az Erdélyi Helikon, a két világháború közötti Korunk vagy a Termés „levelesládáját”, rögtön kiderülne, hogy mi volt fontos ennek vagy annak a folyóiratnak. Ha megnézzük például, hogy milyen szerzőket/műhelyeket hívnak meg a marosvásárhelyi Látó-szerkesztő kollégák a Színpadukra, a névsor már önmagáért beszél. A Korunknak is van Akadémiája, az E-MIL-nek is van Irodalmi Szalonja, ahová különféle alkotók kapnak meghívást. Újabban a sepsiszentgyörgyi cimborások munkáját figyelem nagy-nagy büszkeséggel: viszonylag állandó munkatársi gárdával sikerült káprázatosan jó „gyermeklapot” csinálniuk. Ha a Cimbora nem műhely, akkor nem tudom, hogy mi a műhely... A Székelyföldnek egyelőre se Színpada, se Akadémiája, se Irodalmi Szalonja nincsen – van viszont egy élő (!) folyóirata, amelynek szépirodalmi rovatába kéziratokat lehet kérni általunk nagyrabecsült szerzőktől, fiataloktól és „öregektől” egyaránt. Nem biztos, hogy a mi „műhelyünk” ugyanolyan, mint a többi erdélyi irodalmi-kulturális intézményé, de ez nem is baj. Egy karám vagyunk, „huculok”, „lipicaiak”, „angol telivérek” és egyebek, s jó lenne, ha sikerülne élve elviselnünk egymást. Mert döglött lovakra a tisztelt publikum már Erdélyben sem kíváncsi.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében