"kaparjátok el árnyékát az oroszlánnak"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 21. (515.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Münchausen Pisában
Demeter Zsuzsa
Székelyloktól Szahalinig - Interjú Lövétei Lázár László költővel
Pomogáts Béla
Jékely Zoltán (1913–1982)
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok - Naplórészletek
Lászlóffy Csaba
Végszavak zsoltára
Ahogy öregszem, elrémülten látom*
Hajós János
Hidrohortobágyi legendák
Király Farkas
Vőlegény
Kiss Nelli
Asztali harc
Egy jogásznemzedékhez
Szalay Zoltán
Casanova esete Odüsszeusszal
Szőcs István
Mi oka elévülhetetlenségeiteknek?
Papp Attila Zsolt
A filmtéma az utcán
Orbán Zsuzsa-Lilla
Utazásnyi regény
Simoncsics Péter
Nyelvi létmódok – történeti perspektívában
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Az interpretáció dramaturgiája
Hírek
 
Pomogáts Béla
Jékely Zoltán (1913–1982)
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 21. (515.) SZÁM — NOVEMBER 10.

Élete nagy részét Budapesten töltötte, csupán tizenhét éves koráig, majd 1941 és 1946 között élt Erdélyben, mindazonáltal ihlető élményei, az erdélyi magyarság iránt tanúsított elkötelezettsége, mondhatnám így: „erdélyi patriotizmusa” következtében erdélyi költőnek kell tekintenünk. 1913. április 24-én született Nagyenyeden, édesapja, Áprily Lajos kísérte figyelemmel első szárnypróbálgatásait. A Bethlen Kollégiumban, 1926-tól a kolozsvári református kollégiumban tanult, 1929-ben családja Budapestre költözött, az ottani református gimnáziumban tett érettségi vizsgát. A budapesti egyetemen magyar irodalom-művészettörténet szakon végezte tanulmányait, 1935-ben Az erdélyi irodalom kezdetei a háború után – Kuncz Aladár című értekezésével doktori címet szerzett, ezután az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott. A harmincas évek második felében rendszeresen nagybátyjának magyarvalkói parókiáján töltötte a nyári szünidőt, folyamatosan közölt írásokat az Erdélyi Helikonban és a Pásztortűzben. 1941-ben visszatért Kolozsvárra, az egyetemi könyvtár tisztviselője lett, a fiatal írókat összegyűjtő Termés című folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett, 1944 októberétől a Világosság című lap munkatársa volt. 1946-ban visszatért Budapestre, ismét az Országos Széchényi Könyvtárba került, 1954-től kezdve irodalmi munkásságának élt. Ennek elismeréséül 1992-ben poszthumusz Kossuth-díjat kapott.
Elégikus költő volt, csupa emlék, reflexió, elvágyódás, jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota a múltra révedés, a világ iránt érzett testvéri részvét. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel önmagát, személyiségének titokzatos, benső tájait. Az önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, a múlt kutatása akár szándékos lehetett, a vallomás azonban mindig ösztönös, megnyilatkozásait a pillanat ihlete és kényszere hívta ki. Oly természetesen írt verset, ahogy a romantikusok, vagy később Verlaine és Apollinaire. Nem szerette a „laboratóriumi” költészetet, a formakereső kísérletezést, noha a formának, akár a formateremtésnek is fölényes mestere volt. Mester, aki hangpróbák nélkül énekelte a legváltozatosabb dallamokat, és aki műfordításaiban bizonyította, hogy milyen biztonsággal tud bánni a legravaszabb formákkal és újításokkal is. Nemcsak természetessége avatta költővé, akár a fogalom romantikus értelmében, hanem hangja is: a bel canto szárnyalása, zengése, önfeledt dallama. Abban is a romantikusok és a szimbolisták rokona volt, hogy legfőbb eszközének a muzsikát választotta.
Jékely igen fiatalon Erdélyben írta első verseit, és a magyar fővárosba költözve is erdélyi nosztalgiák és élmények jelentkeztek verseiben, így az enyedi otthon emlékét idéző versekben (Álom a sétatérről, Nagyvakáció az enyedi kollégiumban, Enyeden ősz van). A kalotaszegi falvakban töltött vakációk emlékét is költemények őrizték, ezek nem csak a varázslatos tájat és a színpompás napi kultúrát mutatták fel, hanem számot vetettek (így a fiatal költő egyik legsúlyosabb versében: a Kalotaszegi elégiában) a kisebbségi sorsba kényszerült magyarság életerejének szomorú hanyatlásával is. Hasonló tapasztalatokról adnak képet az ifjú író költői színekben gazdag „kalotaszegi” regényei: a Kincskeresők (1937) és a Medárdus (1938). A költészet, akárcsak a romantikusok vagy a szimbolisták esetében az emlékek és az álmok megörökítésének eszköze volt, ahogy Szerb Antal jegyezte meg az ifjú költőről: „Különös összeállítású lélek, már az érzékszervei is úgy alakultak, hogy költő legyen belőle. Húszegynéhány éves, és máris csupa emlék, csupa múlni nem akaró régi borzongás, csupa továbbélő gyermekkori félelem. Költészete zarándoklás egy elveszített birodalom felé.”
Az emlékek és az álmok költői számbavétele elégikus színezetet adott Jékely Zoltán költészetének: a köznapi élet mögött rendre a múlandóságot fedezte fel, a szerelem önfeledt perceiben a majdani elmúlásra kellett eszmélnie. Új évezred felé című költeményében ezt így fejezte ki: „Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, / az új évezred nem lel itt bennünket; / fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén / fenn, fenn különös új gépek keringnek.” A múlandóság jeleit önmagára vonatkoztatta, a régi sírkertekben, a ravatalok közelében saját halálára, fiatal testében is a majdani porladó csontvázra gondolt. Csontjaimhoz című versében találjuk a következő sorokat: „Mindig úgy éldegélek, mintha holnap / örökre elaludnék s álmatag / nézem csontjaim, kik velem loholtak, / s kiket lelkem csúful magukra hagy.”
Az elmúlást borzongással, egyszersmind távolságtartó iróniával vette tudomásul, a halálhangulattal terhes költeményekbe mindig belejátszott a derű vagy az erotika, illetve egy itáliai utazás derűsebb élményvilága. Verseiben az élet és a halál képzete együtt volt jelen, egymásra kérdezett, egymásnak válaszolt, a szorongató veszendőségérzés és a szerelmen, a természeten lelkesült életöröm egymásnak adott távlatot. A szorongást az élet szeretetéről árulkodó költői képek ellensúlyozták, költészetének hívei nem véletlenül hivatkoztak Apollinaire példájára, akár ösztönzésére. „Az olykor szürreális elemekkel is élő pazar képalkotásról beszélve szokás Apollinaire felszabadító példáját is emlegetni – jelentette ki Lengyel Balázs. – Ám Jékely képteremtő képzelete annyira sajátos, autonóm, hogy inkább csak megerősítő bátorítást mondhatnék. Apollinaire persze ott van, jelen van néhány feledhetetlen vers mögött, de inkább csak a szaggatott, de sodró, zuhatagos nagy énekével.” A Szép nyári zenekar „zuhatagos éneke” ezt az egyszerre boldog és szomorú teljességet fejezte ki:
A hegytetőn hiún rikolt a páva,
az éjszakától félti köntösét;
az álom hűs ében-oázisába
cammognak már fáradt felhő-tevék.
Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak
– van a világon még szebb zenekar? –
Most kellene megállnia a nyárnak,
mielőtt még az álom eltakar.
(...)

Tücsök, cigánykám! fujjad, sose szüntesd
gyermekkorunk nyáresteli dalát,
kisérd vele pusztuló életünket,
s majd sírunkon is ezt fujjad tovább!
Lankadt szűzek, pilledt petúniák,
fujjátok ránk illatos harsonátok!
Akkor úgysem fújhatjátok reánk,
amikor majd sírunkon trombitáltok.
Jékely Zoltán a közvetlen élmények költői krónikásaként szerzett megbecsülést, költészetének súlyosabb alkotásai mindazonáltal bölcseleti és történelmi meditációit örökítették meg. Nemzedékének költőihez hasonlóan, őt is az emberi létezés végső értelme foglalkoztatta, illetve az a kérdés, hogy az ember vajon milyen helyet tölt be abban a világmindenségben, amelyet eszmélete alig képes átfogni és megérteni. A fiatal költő a kozmikus világ hatalmas arányaihoz mérte a szűkre szabott emberi létezést, legnagyobb bölcseleti élménye a végtelen tér és a végtelen idő elképzelése lett, mindez ámulatot és szorongást keltett benne, ezt fejezi ki Csillagtoronyban című költeménye: „Vajon meddig vonul velünk az éjben / rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ, / hol életed leélted és leéltem, / anélkül, hogy jelenne szikra láng, / szikra remény ebben az örök éjben.”
Másik vallató élménye a tragédiákkal terhes erdélyi magyar történelem. Már kalotaszegi verseiben is a kisebbségi létbe szorult erdélyi magyarság tragikus tapasztalataival vetett számot, ennek a számvetésnek a következményei voltak történelmi elégiái, így Vasvári Pál nyomában, Nagyenyed, 1850 és A marosszentimrei templomban című versek. Ezeket a szülőföldjére hazalátogató költő kiábrándító tapasztalatai és az erdélyi magyar költészetben amúgy is szinte általános történelmi veszélyérzet ihlették. Az utóbbi költemény a protestáns zsoltárhagyomány nyomán adott fájdalmas képet egy kicsiny Maros-menti, valamikor magyar közösség kihalásáról, ugyanakkor az ellenállás erkölcsi parancsát is meghirdette:
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiúban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.
A szorongató történelmi meditációk akkor enyhültek meg, midőn a költő – Kolozsvár visszatérésének és az ottani magyar egyetem helyreállításának köszönhetően, visszaköltözhetett szülőföldjére. Berendezkedését véglegesnek tekintette, 1941-ben megismerkedett a fiatal marosvásárhelyi előadóművésznővel, Jancsó Adriennel, akivel egy esztendő múlva házasságot kötött. A szülőföldjére visszatérő költő szívébe béke költözött, kolozsvári versei, így a Kicsi szamosi óda, Az alkonyat otthonos érzésekről tanúskodtak, boldog örömmel fedezte fel újra a várost és a környékbeli falvakat. Anteus című versében a hazatérésnek erről az öröméről tett vallomást: „Kedves kémények, álomszínű utcák, / zarándok-utam, Monostori út! / Csillapíthatatlan vágygyal a szívében / látjátok újra a régi fiút. / Lássátok, mily pusz-títhatatlan az ember, / mily Anteus, ha végre hazajut.”
Jékely Zoltán az otthonosság érzésével helyezkedett el az Erdélyi Helikon körül kialakult íróközösségben, illetve a Termés című nemzedéki folyóirat írói között. Ezek az írók nem kevés bizalmatlansággal ítélték meg a Budapestről érkező politikai és kulturális hatásokat, általában a nyugatos tábor és a népi írómozgalom ellenzéki szellemű képviselőivel tartottak kapcsolatot. Ezt a bizalmatlanságot fejezték ki Jékely Zoltán A házsongárdi föld (1943) című kötetének elbeszélései is. A háborús esztendők előrehaladtával azonban ismét mind több keserűséggel beszélt a közéleti eseményekről és az erdélyi magyarság sorsának várható újabb fordulatáról. Szentségtelen szonett-töredékek, A Szamoshoz, talán utoljára című verseiben és mindenekelőtt Seol ellen című nagy ívű költői rapszódiájában szinte kétségbeesetten szólott tapasztalatairól és balsejtelmeiről. Az utóbbi költemény a Mátyás király uralkodása idején épített Farkas utcai gótikus templom múltját idézte fel, a tragikus történelmi fejleményekkel vetett számot, egyszersmind kifejezésre juttatta az erdélyi magyarság helytállásának szándékát.
Kolozsvárt 1944 októberében foglalták el a szovjet csapatok, és néhány hónappal később (egy átmeneti magyar-román közigazgatás után) helyreállott a román hatalom. Jékely költészetét fájdalmas érzések hatották át: gyászolta a háborúban a német és a szovjet lágerekben eltűnt barátait, újabb közösségi tragédiáktól zaklatva keresett biztató erőforrásokat – ezt fejezte ki Az én országom című költeményében, ebben az erdélyi magyar történelem hőseinek: Bethlen Gábornak, Vasvári Pálnak, Petőfi Sándornak az emlékét idézte fel:
Az ismeri az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.
Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom, és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve.
Az első hónapokban még arra gondolt, hogy Kolozsváron marad, az 1946-ban hozott bukaresti állampolgári rendelkezések következtében kellett arra a fájdalmas elhatározásra jutnia, hogy visszatér Budapestre. 1946 novemberében telepedett le ismét a magyar fővárosban, versei és más írásai ottani folyóiratokban: a Magyarokban, a Válaszban és a katolikus Vigiliában láttak napvilágot. 1948-ban ösztöndíjasként eltölthetett néhány hónapot Itáliában. Költészete is megújult, a még Kolozsváron írott Futballisták az életképtől jutott el a nosztalgikus emlékezésig, a magyar múltat faggató versei (Petőfi utolsó dala, Zrínyi földjén) a nemzeti történelem tragikus tapasztalatainak adtak hangot, bölcseleti költeményei, mindenekelőtt a drámai jellegű Madár-apokalipszis, a világmindenség közönye miatt érzett szorongást fejezték ki. Költészetében szerepet kaptak az emberiség nagy mítoszai: az Ehnaton álma, a Kirándulás a Húsvét-szigetekre, a Múzeumlátogatás és Az utolsó szó keresése az emberi lét törékenységével vetettek számot. Menedéket egyedül a természetben és a könyvek között talált.
A sztálinista hatalomátvétel után szinte némaságba kényszerült, Tilalmas kert című reprezentatív versgyűjteménye csak 1957-ben jelenhetett meg, ez a gyűjtemény költészetének áthangolódásáról is hírt hozott. Megerősödött gondolati-bölcseleti ihlete, az elégikus közérzet, a történelmi-bölcseleti meditáció, mindez tulajdonképpen sztoikus életfilozófiához vezetett. Jékely kései költészetében az elégiának több hagyománya élt együtt: egy klasszikus (latinos) és egy „nyugatos” (Kosztolányira utaló), mellettük új változatok is megjelentek, így a modern elégiának egy „ironikus” és egy „tárgyias” változata, az irónia és a groteszk elvegyülése az elégikus hagyománnyal az újabb magyar líra összetettebb érzelmi szerkezetét és poétikai karakterét jelezte. Az ironikus hangoltság jelent meg az Egy prágai szoborhoz című költeményben vagy a Lidérc-űző mámoros erotikájában. A korábbi szenvedélyt és elvágyódást bölcs mértékkel fegyelmezte, öniróniája szomorkás lemondásról tanúskodott.
A tárgyias költői ábrázolás is új lehetőségeket nyitott, A budai Kapisztrán-toronyhoz, az Egy romantikus metszet alá, A 272. tárgy leírása vagy A budai szobrok köszöntése című versekben a költő valamilyen régi épület: templom, várrom vagy régi tárgy – fegyverek, szobrok és könyvek – köré szőtte elégikus reflexióit. A tárgyias motívumok ilyenkor az elmúlás szomorú atmoszféráját hozták létre, a baljós történelmi levegő a költő pesszimizmusát érzékeltette. Az elégikus költeményekben, akár a hagyományosabb nosztalgia, akár az újabb keletű irónia és tárgyszerűség színezte is a kifejezést, a költői nyelvnek mindig igen nagy hangulati értéke van. Jékely Zoltán erdélyi hagyományokból táplálkozó költői nyelve, amely igen nagy szerepet adott a régebbi magyar költészet, illetve az erdélyi magyar népnyelv szavainak és fordulatainak, már eleve elégikus színezetű. Erős vonzalmat érzett a köznyelvi használatból kimaradt és kipusztult régies szavak, az erdélyi magyar nyelvben még élő régies igealakok iránt. Költészetében elemi természetességgel kaptak szerepet ezek a veszendő szavak és kifejezések, az eleitől örökbe kapott és tudatos biztonsággal használt erdélyi magyar nyelv az ő költészetében éltető erőt jelentett.
A költészet az ő számára nem pusztán alkotó tevékenységet jelentett, hanem életformát, a személyiség éltető közegét. Helyesen jegyezte meg Lator László: „a költészet olyan természetes közege volt, mint másoknak az otthon, az utca, a hivatal. Minden cselekedete, szokása, mozdulata, gondolatainak formája, vízparti üldögélései, hosszú sétái, kóborlásai, szeszélyes és leleményes szakácskodása, kedélye, diákos kópéságai, kiáradó kedve és sötét depressziói, ideges fejgörcsei, fényiszonya, vagy nyomdakészen, színesen elbeszélt történetei, a növények, az állatok, a földből vagy a Dunából kiemelt kövek, régi cserepek fölé hajló figyelme, hirtelen lobbanó szerelmei mögött valahogy ugyanazt a késztetést lehetett érezni, amelyből a versek születtek. Szerencsés pillanataiban csak oda kellett figyelnie a világ neki természetszerűen költői anyagára, s az szinte helyette beszélt.”
Végső éveit az erdélyi magyarság sorsa miatt érzett aggodalom keserítette meg, mindig odaadóan és mindinkább szorongva figyelte a határ túloldaláról érkező híreket, ezek jobban meggyötörték, mint ifjúságának kisebbségi tapasztalatai. Egy váratlan és súlyos betegség végzett vele 1982. március 19-én. Életműve ekkor már készen állott, a hatvanas évek közepétől rendszeresen jelentek meg verseskönyvei és más művei (Lidérc-űző, 1964, Örjöngő ősz, 1968, Az álom útja, 1972, Minden csak jelenés, 1977), összegyűjtött verseit Csillagtoronyban (1969), Az idősárkányhoz (1975), prózai munkáit Isten madara (1973), Angyalfia (1978), majd Kirepül a madárka (1989) címmel adták közre, az olvasó elé kerültek színpadi művei (Oroszlánok Acquincumban, 1984) és tanulmányai (A Bárány Vére, 1981, Sorsvállalás, 1986). Mint műfordító is jelentékeny életművet hagyott hátra, Goethe Faustját, Dante Az új élet című művét, Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékát, Góngora, Verlaine, Thomas Mann műveit, román költőket tolmácsolt magyarul, részben neki köszönhető Széchenyi István naplóinak magyarra fordítása is. Kisebb műfordításait Keresztút (1959) című kötetében gyűjtötte össze.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében