Vannak levelek,
valahol, belül
Méliusz József egyetlen levelet írt nekem, azt is 1980-ban. Elküldtem neki, dedikálva, A futár halála című regényemet. Egy hét múlva befutott hozzám Józsi bácsi apró betűs levele. Tartalma a következő volt: én már öreg vagyok, nagyon megnézem, hogy mit olvasok el, nem biztos, hogy ezt, a maga regényét valaha is majd fellapozom, de szívből köszönöm gesztusát. Kezeit csókolja…. Barbár írás, kegyetlenkedő levél, hordozza az elutasítást?
Jaj, dehogyis, micsoda elegáns gesztus volt a részéről, hogy ezt a levelet nekem megírta. Tőle még egy fenékenbillentés is kitüntetésszámba ment. A napokban Józsi bácsi levele a kezembe került, s nekem egy dolog jutott eszembe: A cukor íze című regénykémet sok helyre elküldtem, dedikálva, sok embert tiszteltem meg vele. És egy kezemen meg tudnám számlálni, hányan írtak néhány köszönő sort rá. Elbíbelődöm a gondolattal, hogy mennyire sietve élünk, fittyet hányva a jólneveltségre. Milyen nehezen préseljük ki magunkból azt a szót: köszönöm. Emlékszem rá, Józsi bácsinak voltak protezsáltjai, többnyire férfiak, akiknek ő nagy és fényes jövőt jósolt. Majdnem mindegyikkel melléfogott. Rám, egy időben, megorrolt, Bori Imre-kötetet keresett, és megsúgták neki, hogy az bizony nekem megvan. Keresgéltem én kitartóan, de nem bukkantam rá. Aztán Józsi bácsi hetvenéves lett. Nagy, parádés kivonulás az Írószövetség Tükörtermében. Felszólítottak, hogy én is jelenjek meg. Jelzem, minden felszólítás nélkül is elmentem volna. Egyetlen szál piros rózsát vittem neki, amit ő mindvégig, a filmezés alatt is, a kezében tartott. Anna asszony vette át a bokrétákat, nagyot és sokat, sokat, egyik-másik már úgy festett, mintha temetési csokor lenne. Ez volt az, amikor a sok túl sok volt. Anna asszony engemet egész életében negligált. Egyszer aztán Józsi bácsi a magyar gyermeklaphoz behozott egy tündéri regényt, Én és az oroszlán volt a címe. Kapva kaptam rajta. A szerző Méliusz József és Méliusz Anna. Addig a napig Anna asszony, mint író, nem nyilvánult meg. Kérem, ez nem tartozott rám. Józsi bácsi, soron kívül, felvétette Anna asszonyt az Írószövetségbe és nyugdíjat utaltatott ki neki. No comment. Ők is a piacról éltek. Igazi barátság volt viszont az uram és Józsi bácsi között ugyanis Bukarestben, közös szabóhoz jártak, szemben a híres Örmény templommal. Két férfit vagy a poharazgatás, vagy a közös szabó köt össze... S a véletlen úgy hozta, hogy mindig egyszerre léptünk be a szabóműhelybe. Anna asszony jó távol ült le tőlem, állandóan finom mohair szálakból kötött, kötögetett. Én ezt egészen jól elviseltem, nem sértett, hogy sérteni akarnak. Azt is tudom, hogy a nagybeteg Józsi bácsi milyen türelemmel, kitartással viselte szenvedéseit. Lelki nagyság kell hozzá, hogy elviseljük a halál nyomorúságát. S benne ez megvolt. Csak egy temesvári úriember tudott úgy viselkedni, ahogyan ő vette élete kanyarjait, buktatóit. Csak ő tudott úgy megírni egy elutasítást, ami félig főhajtás volt, félig fenékenbillentés. Kézcsókkal.
A siker forrása. Bevallom, az aradi Irodalmi Jelen regénypályázatára én nem szándékoztam benevezni. A szponszor egy dúsgazdag dollármilliomos, a Jelen tulajdonosa. Az első díj negyvenezer dollár. A cukor íze című regényemre nem egészen kétszáz eurónyi tiszteletdíjat kaptam. Az aradi rokonaim rögvest megírták nekem, hogy nosza, most vagy soha kellene meggazdagodnom. Nekem volt is készen három kisregényem, de én ezzel együtt nem pályáztam. A pályázatra pontosan 283 pályamunka futott be, sok az anyaországból. Szívből örvendek a bő termésnek, de nem irigyelem a bíráló bizottságot, aki majd fel kell fedezze a gyöngyszemet. Ennyi regényt még egy francia pályázatra se küldtek be. S aztán egyik álmatlan éjszakámon eszembe jutott az írói mesterség fogásairól meditálva, hogy Maugham felolvasást tartott finom, műértő közönség előtt; s akkor az egyik műélvező felállt és azt kérdezte: tessék már megmondani nekünk, hogy mi a jó prózaírás titka? Maugham mosolygott: ja, az pontosan három van... Az érdeklődő nem hagyta magát, tovább kíváncsiskodott: uraságod talán volna olyan szíves, hogy elsorolja nekünk! Maugham vállat vont: ha én azt tudnám. Jó válasz, őszinte, benne van a lényeg az írói mesterségről. Az írás mesterségbeli fogásait meg lehet tanulni, de a tehetség Isten ajándéka.
El Camino, az Út
nagyon hosszú és ez vezet el Santiago de Compostellába, Szent Jakab templomához, amit Szent Ferenc építtetett példaképe emlékére, Itália földjén. Filmet nézek a tévében a zarándokokról, egyedül, párosan, csoportosan jönnek és mennek, mennek tovább. Nyilván falusi szállókban, kolostorokban pihennek meg. Engem ebből a hittel kapcsolatos zarándoklatból két dolog ragadott meg: az egyik egy nagy fakereszt, szépen kifaragva, ám azon nem Jézus Krisztus látható, hanem a Szűzanya. A teológusok szerint Isten Anyja átlényegülten a mennybe szállt, s ezt augusztus 15-én ünneplik. Sok Mária-nap van a naptárban, ám itt, a Baragánon, a hithű ortodoxok, akik Mária nevet viselnek, augusztusban tartják a névnapjukat. Én ezekben a napokban nem a névnapokkal bíbelődöm, hanem a keresztre feszített Madonnát vélem látni. Szó se róla, fia keresztre feszítése felérhetett számára egy ön-keresztrefeszítéssel. Az El Caminón sokan eltévednek, letérnek véletlenül az útról, s ez bizony sok veszélyt jelenthet a zarándok számára, Az El Camino vonalán, egy kicsi faluban lakik egy öregasszony. Ő személy szerint soha nem járta be a nagy utat, ő másra tette fel az életét, megkeresi és megtalálja az eltévedt embereket, kezelésbe veszi őket, ápolgatja valamennyit, gyógyítgatja lábukon a sebeket, s a végén kivezeti őket az egyetlen útra, ami Szent Jakab templomához vezet el. Ennek a nőnek a tette imponál nekem, ha úgy vesszük, akkor ez a nő egy névtelen szent, aki egész életét arra áldozta, hogy a tévelygőket a jó útra vezesse.
Goethe mondta
1831 decemberében a titkárának, Eckermannak: Victor Hugo nagyon tehetséges, vele csak az baj, hogy túl sokat ír. A jövőben Hugónak kevesebbet kellene írnia és többet dolgoznia…. Nyilván Goethe itt a kéziratok megdolgozására gondolt.
A szépséget
nehéz elviselni
Olvasgatom Anna Magdalena Bach-nak a naplóját. Azt írja, hogy egyik délután üldögélt a szobájában és kézimunkázott (akkoriban a nők nem tunyultak délutánonként, nem heverésztek az ágyban), hirtelen felpattant az ajtó és egy tíz év körüli kisfiú vágódott be a szobába, egyenesen Anna Magdalena asszony keblére borult. Abból a szobából rohant ki, ahol Bach éppen zongorázott. A kisfiú jó későre jutott olyan idegállapotba, hogy képes legyen megszólalni, s akkor kinyögte: jaj nekem, ennyi szépséget nem lehet elviselni... Nekem ez már fáj.
Ha lenne
sok életidőm
vajon mit írnék meg? Az utóbbi időben két nőalakra gondolok sokat, álmatlan éjszakáimon: az egyik Marie Curie, a fizikus, aki két Nobel-díjat kapott, s aki előtt főt hajtott nemcsak Franciaország, hanem az egész világ. Amikor Amerikában utazgatott, tömegek hallgatták meg, ünnepelték. Ő volt a zseni, a sikeres asszony. S akkor mire vetemedett Marie Curie; beleszeretett Paul Langevinbe, a francia fizikusba, elcsábította a családjától, elválasztotta a feleségétől. A prűd, katolikus franciák azt még elnézték neki, hogy lengyel-zsidó, de azt már nem bocsátották meg, hogy katolikus családot dúlt fel. Marie Curie bukott nő lett a franciák szemében... Másik nőalak, aki módfelett izgat, egy Katarina nevű apáca, aki megismerte Luther Mártont, a hitújítót, kiugrott a rendből, református lett, s miután Luther hazatért Wartburg várából, hozzáment feleségül. Katarina beleszeretett a nála jóval idősebb Lutherbe, aki hallani se akart családalapításról. Katarina jobb belátásra bírta a nagy férfiút, és több gyermeket szült neki. Katarina vállalta a teológussal a jót, a rosszat. Még csak ez lehetett egy izgalmas, romantikus szerelem.
A legszebb
sírfelirat
Mircea Eliade nem tartozik a kedvenceim közé. Nem nézhetem el szimpátiáját a Vasgárdával, ami, akárhogy is vesszük, fasiszta szervezkedés volt. És rajtam kívül sokan, a román írótársak közül is, hasonlóan vélekednek. Nos, valami mégis meghatott vele kapcsolatban. Chicago déli részén van egy elegáns temető, Oak Wade az ő neve, s a bejárathoz közel, látható helyen, az Eliade házaspár sírja; amúgy szerény sír, a rózsaszínű márványon ott van a felirat, s emigyen hangzik: nous avon fait un bon voyage. Így kurtán, és ráadásul franciául
Törvény a diófáról
A napokban olvastam, hogy a honatyák törvényt szavaztak meg: az utak szélére, Romániában, csakis diófát szabad ültetni. Emlékszem rá, hogy a diktátor is hozott egy törvényt a diófáról. A városi néptanács egyik hivatalnoka becsengetett a szüléimhez és a tudtunkra hozta: a kertükben álló diófa az övék, de nem egészen az övék. Tilos kivágniuk, és felelőlsek, hogy a fának semmi baja ne essék. Ettől kezdve senki nem ültetett diófát. S most Romániában a diófa kihalóban van. Életemben a legszebb diófát a román Davosban, Breazán fedeztem fel. A tájkép a következőképp festett: egy nagy kert közepén, sehol se bokor, se virág, se egyéb növény, ott állt az ősöreg fa. Az udvar végében apróka parasztház, mintha a tulajdonos nem akarná zavarni a fa pazar látványát. Óriási lombsátra akkora volt, hogy átnyúlt a szomszéd kertbe is. És reggel, este, valahányszor arra sétáltunk el, ordenáré hangú veszekedést hallottunk. A diófa tulajdonosa követelte magának a szomszédba áthullt diót. A másik asszony replikázott: csak tegye be ide, az én kertembe, a lábát, ezzel a vasvillával döföm agyon. Ez a gyönyörű fa vajon hogyan viselhette el ezt a háborúskodást? A japánok szerint a fáknak is van lelke, érzik, ha a törzsüket átöleli valaki, átadnak nekünk gyógyító energiájukból. Vajon a két ténsasszonyt a breazai fa miként büntette meg?
