(Ellentenger)
Amikor először láttam
a hellén luxusvizet,
rögtön feltűnt,
hogy e kékpuszta vetítővászon,
(mi nem mozdul,
de mozgóképe felém halad)
ugyanazt játssza,
mint a szemhéj-fedte szalag.
Mert nem láttam semmit –
az ámulat dagálya,
mire annyit spóroltam,
mire magamban rég elő-
fizettem, teljesen elvakított.
A hullámverés zaját
fülem – évekig komponált –
kagylózúgása nyomta el.
Elemi élmény volt:
nagy, zavaros ellentenger.
(Szerencsekavics)
A szerencse állandóan meghosszabítja
(partmenti) létemet.
Mert ugyan minek is lenne köszönhető,
hogy így érzem?!
Vagy itt van a hajnal zöldeskék oldata,
mi fölkap a homokágyról engem is:
hullámzó láb rugdos élveteg kavicsot!
És micsoda szerencse, hogy kőnek születtem!
Ha egy kicsit is igényesebb,
csillogóbb lennék, fölszedtek volna rég
a halászok. A borostyánok sorsára jutva,
lógnék most akasztófán.
Valamely női nyakban.
(Görög cukrászda)
a falfestményen
a Minotaurusz
a legújabb divat szerint öltözött
zsinórnyi ágyékkötőt kigyúrt
királylányok seggére emlékeztető izmokat
csikósok ostorát megszégyenítő
farkat szürkemarha szarvakat
és szögletesre vágott lábkörmöket visel
a süteményéről megfeledkező
kislány tekintete viszont
teljesen archaikus
(Családi lobogó)
Egy szó – még nem vicc.
Kettőből már komédiát lehet írni.
Itt van például a fehér meg a fekete.
A habokba pólyált Afrodité
és az ébenfából faragott afroditéer.
A posztmitikus közönséget
nem is a különbözőségünk,
hanem a (színvak igyekezetre valló)
sminkelt párbeszédünk csiklandozza.
Úgyhogy hűséget, szoláriumot –
ne emlegess. Ha majd az oltár elé vezetlek,
esküdj a pepitaságra! Untodiglan.
(Mitológia)
„Elmegyógyintézet, tessék!” –
emelem fel a tengerszínű kagylót.
Anyám hív. Mondom, hogy a
barátomra számítottam...
„S én mi vagyok?” – kérdi.
Mondom, hogy: Anyám.
„Ennyi?” – Ennyi???
Ennyi és nem kevesebb! Már nem elég?
(A meglepetés hulláma sót felejt a számon.)
Villámlanak az évek és egyre több kéne.
Anyám fia. Mit lehet már ehhez hozzátenni?
„Ne irtsam ki az öreg Laioszt!?
Költő vagyok, nem gond!”
(Ikertörténet)
Nem rég partra vetett a tenger
egy regényt. (Kitűnő mű, rólam szól).
Kalandjaim, egyéniségem,
a kecskék, a kecskenyelv-torta,
visszafogott nemi életem
(enyhén naturalista ábrázolás)
sőt, még a verbális modorzásaim is
felbukkannak benne. A talpamon
található anyajegy sem hiányzik a képből.
Csak egyvalamit nem értek:
mért kellett engem átkeresztelni?!
Az én nevem Kruszó Ádám.
Feleségem (leánykori) neve Péntek Éva.
ÉS: az idő tájt szigetünkön
kb.400 000 bennszülött/hajótörött élt.
(Kolumbidész
partra száll)
– Kormányos, kormányos!
Vers van a láthatáron!
Gránátalmafák és datolyapálmák
lobognak kristályzöld partvidékén,
helyenként hófehér sziklák lebegnek!
Ne lássam többé Kolumbinát, ha ez
nem egy mennybemenetelre készülődő,
lakatlan, szerelmes vers!
Királynők kegyeivel zsonglőrködik
a hajós, aki először ráteszi a lábát!
– Nyugodjon meg, kapitány,
jól tudja ön is: csak a szíve káprázott.
(Levél távoli
barátomnak)
Itt fogok élni.
Ez a sor egy kikötőváros délfényes partja –
a súlytalan, szélhordta téglákból
összeáll egy mediterrán luxusvilla,
biztonságos kerete egy hosszú nevetésnek,
mi öncélúan átírja hínáros sorsomat.
A sorsomat, mi kényelmesen elfér e sorban.
Kiadója és nyomdája: partmenti homok.
Zöldellő párák emelik magasba kertemet
és égnek a teremtés fűszeres oklevelei.
Nézem a rózsák ciprusi mennybemenetelét,
elveszi ajkam bűneit a rubinvörösnek íze.
Ez itt egy ablak, melyen a tenger benéz!
A végtelen vizekre talán már nem marad
időm. Meg aztán másra is kell a só...
De a kikötővárosi villa már megvan,
címem a fentiekben található.
Látogass meg, barátom, Silentio!
