Nem hitte volna, hogy ennyire nehéz beszerezni hagyományos film előhívásához a vegyszereket. Egész egyszerűen nincsenek. Mintha kihalt volna a mesterség: nincs gép, nincs film, nincs vegyszer, nincs labor, nincs semmi. Eltűnt. Vicces lenne elindulni, mint egykor a vándor fotográfusok, és végigjárni az országot, elmenni minden faluba, lefényképezni mindenkit, hagyományos módon, ott, helyben elkészíteni a képeket – mintegy mozgó fotómúzeumként tengődni. Vélhetőleg akkora sikerrel, mármint anyagival, mint a kanál- vagy vállfaárus gyerekek, akiknek többe kerül az utazás, mint amennyit a portékán keresnek…
Már napok óta bolyongott városszerte, de nem talált sehol fotólöttyöket. De nem adta, nem adhatta fel. Annyi tengersok idő után megtudhat még valamit, megtalálhatja a – ha nem is legfontosabb, de – legutolsó láncszemet. Persze csak akkor, ha bírta a film az idő viszontagságait. Bár nem volt olyan rossz helyen, végül is. Mindegy, neki elő kell hívnia azt a szalagot.
***
Szombat volt, novemberi kora délután, ebéd után. Éppen olvasott, amikor megcsörrent a telefon.
– Halló?
– Szia. Ittál?
– Nem.
– Majd visszahívlak.
Milyen értelmetlen is lehet egy beszélgetés. Akár egy ilyen rövid is. Sok mindent (egyre többet) tudott már a nőkről, de még mindig folyton, mindennap meg tudták lepni. Először, reflexszerűen, arra gondolt, hogy viszszahívja, de végül is minek. Inkább olvasott tovább (Useless paradises. Carstic Phenomena in the Balcans).
Aztán ismét csöngött a telefon.
– Halló?
– Kocsid van?
– Nincs.
– Jó – mondta ugyanaz a hang, és letette.
Vajon mi lesz ebből, tűnődött. Valahova el kellene jutni, meglehetősen sürgősen. El kell költöztetni valakit, bizonyára. Valami ilyesmi. Valószínűleg.
Nem kellett sokáig töprengenie, mert hamarosan ismét megszólalt a telefon, és ömleni kezdett belőle a meglepetések sora. Tömkelege valójában a váratlannak. Kint, a hegyekben valaki bezuhant egy vízesésbe, a vidéken a legnagyobba – és nem hallják a hangját, nem találják sehol, nem sikerül kisegíteni a hűvös vízből, egyáltalán, semmit nem tudnak tenni. A csapatot egyik közös ismerősük vezeti, ő telefonált, hogy segítségre van szükségük, hiszen náluk még egy darab kötél sincs, nem sziklát mászni indultak, hanem csak úgy. És, folytatta a lány, a vicces az, hogy mivel szombat délután van, akiknek ez volna a dolga, mármint a szerencsétlennek a megmentése, hát mind jobban érzik magukat ott, ahol vannak, a hegyimentők testületileg berúgtak egy kollégájuk névnapján, a barlangi mentők főnöke épp a házassági évfordulóját ünnepli, a búvárok nem kívánnak kimozdulni a tévé elől, ahol valami meccset néznek közösen. De felhívta a helyi tévét, s a riporterék kivisznek két személyt, a lány barátját meg még valakit, és persze a felszerelést, hát akkor csomagoljon gyorsan, ha akar segíteni annak a szerencsétlennek.
Teljesen valószerűtlen volt ez az egész. Öt perce még egyik kedvenc könyvének oldalait lapozgatta, most meg mentőakcióra induljon. Induljanak. Két amatőr, a hivatásos mentők helyett, akik leszarják az egészet, mintha nem az ő dolguk volna. Mentsen, aki akar.
Meglehetősen szorongtak az operatőr kocsijában. Egy régebbi fehér Golf volt (Mk2 – A2/Typ 19E); a csomagtartóban a kamera meg a többi filmes kellék pihent, ezért a hátizsákjaikat a lábaik előtt/alatt/között kellett tartaniuk az amúgy is kényelmetlen hátsó ülés szűkösségében. Míg a megpakoltan is virgonc autót rutinosan vezette bele sofőrje a ködkrémesedő őszvégi szürkületbe, a fiúk a riporterrel a túlélési esélyeket latolgatták. A srácok korábban útba ejtették már néhányszor a helyet, de nem mondhatták, hogy tenyerükként ismerik a vízesést. Bár valójában nem is a terep a lényeges ilyen esetben – magyarázták –, hanem a víz. Úgy gondoljuk – mondták a riporternek –, hogy olyan tízfokos lehet. A testhőmérséklet csökkenése ilyen hideg vízben 2,5°C/óra, ebben öt órán keresztül is kibírhatja. Nem olyan rossz kilátások. Három óra alatt biztosan kiérnek, a fiúnak minden esélye megvan a túlélésre. Bár addigra valószínűleg kikecmereg valahogy vagy kihalásszák a turista cimborák, akik között, tudják, van néhány egészen okos fickó, ők mindenfélét megpróbálnak majd. Valószínűleg csak egy kocsikázás lesz a program. Tízfokos vízben öt órán keresztül is bírhatja. Vagy kikecmereg. Kibírja. Biztosan.
Negyedik nap már semmi kedve nem volt menteni menni. Negyedik napra unalmassá válnak a környék szurdokokban megbújt, apró hegyi falvai, unalmassá maguk a szurdokok, monotonná a korábban csodálatos sziklák, zavaró zörejjé válik a patakcsobogás, orrfacsaróvá a fenyves friss illata, szemtelenné a korábban vicces helybéli. Idegességgé változik az igyekezet. Hallasz? Mi van? Hallasz, te? Zúg a víz, mit mondasz? Káromkodássá a kommunikáció. Menteni, baszd meg? Ki a faszt, most már, ennyi idő után? Ha nem került elő élve első este, később sem fog magától kiúszni, esetleg a hullája fog felbukkanni. Persze a testet így is, úgy is ki kell szedni a vízesés alatti kőüstök valamelyikéből. Hát tessék csáklyázni. És még. És még-még. Még, még, még.
Szép lassan, darabonként, összeállt a zuhanás története. A srác egészen közelről szeretett volna lefényképezni valamit a zuhatag tetejében. Felmászott egy sziklára, a víz fölé, csakhogy túl közel merészkedett a széléhez, oda, ahol a követ, a szűk szurdokban fújó hideg szél miatt, már vékony jégréteg borította. A következő lépés volt a vég kezdete: a síkos peremen megcsúszott a bakancs, és belezuhant a vízesésbe.
Aztán kiszámolták azt is, hogy már eleve későn indultak. A kiránduló társaság órákon keresztül próbálkozott önerőből menteni. Aztán a helybeliek segítségét kérték, akik bevetettek mindent, amit csak tudtak – volt, aki hosszú láncot hozott, másvalaki a traktorjával segített, ismét mások egy hatalmas fenyőt döntöttek ki, hogy azon hátha bele lehet ereszkedni a vízbe. Fölöslegesen és hiába. A fiúnak esélye nem volt addig – több mint tíz órán keresztül – bírni, míg kiértek ők ketten a tévésekkel. Legalább megkísérelték. Most – most bezzeg! – már ott nyomul és tolong mindenki, akinek azonnal ott kellett volna teremnie. Persze, a tévé. Az emberélet nem annyira, de a hírnév, na az aztán nagyon. Az számít.
Dél körül megkerült a holttest. Csáklyával akasztották meg, úgy húzták ki. Szeme csukva volt, kezei nem voltak görcsbe rándulva, ujjai viszont begörbülve, mintha valaminek – sziklának – a peremébe fogózna, körmei alatt moha. Nem fulladt meg, hanem csendesen kihűlt. Hipotermia. (Huszonöt foktól már többnyire nincs visszatérés. Tízfokos vízben öt óra kell. Késő volt, többször, sokszor is késő.) A közeli város kórházának hullaszállító kocsija vitte el szinte azonnal.
A helybéli rendőr barátkozós kedvében volt. Míg csomagoltak, megkérdezte:
– Aztán tudjátok, miért nevezik Menyasszony fátylának ezt a vízesést?
Nem tudták.
– Vagy ötven évvel ezelőtt beleugrott egy lány. Pont, mint a mesékben: férjhez akarták adni a gazdag fiúhoz, de ő a szegényet szerette. Azt meg a szülők valahogyan eltüntették. Az esküvő napján beugrott onnan fentről a vízesésbe. Szerencsétlenről azt mondták aztán az emberek, hogy nem nyugszik meg, amíg meg nem találja a kedvesét. Hát most megtalálta, szegény fiút. Ó, istenem – tette hozzá, miközben levette a sapkáját, megtörölte a homlokát és keresztet vetett. – Na menjetek, viszlát!
Beültek a mentő(?) kocsiba. Tága-sabb volt jóval, mint a tévés Golfja. Oldala belülről úgy nézett ki, mint egy mészárszék, amelyet soha nem takarítanak ki. A vérnyomokat felismerte, a többi foltról és elkenődésről csak találgatta, hogy minek is lehetnek a száradványai. Kint szürke sziklák és szürke fenyvesek és szürke falvak olvadtak egybe a szürke éggel. A hold vörösen lüktetett valahol a szürkeség meridiánján, és meleg, síkos, örökkévaló vércseppeket permetezett szanaszét.
***
A fiatalember barátai azóta minden évben megemlékeztek cimborájukról a vízesésnél. Két-három éven belül többnapos emléktáborrá fejlődött a kezdeti igyunk-egy-vodkát-az-emlékére. Mindenféle alpinista- és barlangász- meg túlélőedzéseken is részt lehetett venni. Őt is meghívták mindig. És ő minden évben órákig lógott a kötelek valamelyikén, közben a zuhatag oldalait vizsgálta, hátha megtalálja valahol a srác fényképezőgépét – az ugyanis soha nem került elő. Tíz évig kereste hiába. De a tizenegyedikben, amikor már inkább csak megszokásból kutakodott, megtalálta. Egy csaknem száraz üregben pihent.
***
Végül az egyik eldugott, igazából nem is létező fényképészműhelyben a vén szakitól kapott némi szert az előhívóhoz. Fixírsót ugyan nem tudott adni neki az öreg, de elküldte az egyetemre egyik laboráns ismerőséhez, hogy majd tőle. Kapott is – kissé sok pálinkába került, de kapott.
Előkotorta a nagyító bőröndjét, egyenként megtakarította az alkatrészeket. Nagy gonddal állította fel az alkalmi labornak kinevezett fürdőben. Aztán a többi szerkó is előkerült: tálak, csipeszek, miegymás. Sok éve nem kevert már fotóvegyszereket – elővigyázattal s persze nosztalgiával méricskélt és kotyvasztott. Izgalommal tekerte be az előhívótankba a filmszalagot, óvatosan töltötte bele, majd ki a szereket. Sikerült előhívni, bár nem volt tökéletes, megviselte az évtizednyi remetéskedés. Aztán papírképeket kezdett csinálni. Házak, emberek voltak az első kockákon, aztán mindenféle tájkép. Majd következett néhány távoli felvétel a vízesésről. Elérkezett az utolsó exponált kockához. Levilágítás a papírra, előhívás, stopfürdő, fixálás, mosás.
Felcsípné a papírt a szárítózsinórra a többi kép mellé, de belemerevedik a mozdulatba. A képen, az utolsón, menyasszonyi ruhás lány nyújtja karjait az objektív felé…
