1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

(Foly­ta­tás elő­ző lap­szá­munk­ból)
A ré­gi er­dé­lyi szá­szok kiváltság-levelének, az Andreanumnak az is­mer­te­té­se so­rán Blazovich Lász­ló vázlatos pár­hu­za­mo­kat von a szá­szok és a szé­ke­lyek, ku­nok, jászok, a szepességiek és a be­se­nyők „au­to­nó­mi­ái” között is. Ezt a „kí­vül­ál­ló ér­dek­lő­dő” ol­va­só an­nál na­gyobb öröm­mel fo­gad­ja, az­az fo­gad­ná, mi­vel a manapság oly gyak­ran hasz­nált au­to­nó­mia szó je­len­tés­éről csak bi­zony­ta­lan fo­gal­mai van­nak; min­de­nek­előtt a ki­sebb­ség sza­bad nyelv­hasz­ná­la­tát és a he­lyi politizálás sza­bad­sá­gát ér­tik mi­ná­lunk raj­ta. (Az ön­kor­mány­zat szót le­lőt­te, ki­ütöt­te az a körülmény, hogy ma­nap­ság Ma­gya­ror­szá­gon hi­va­ta­lo­san min­den te­le­pü­lés ve­ze­tő­sé­gét önkormányzatnak ne­ve­zik, te­hát a fa­lu­si és kis­vá­ro­si elöljáróságot, a vá­ro­si ta­ná­csot, a me­gyei köz­gyű­lést és köz­igaz­ga­tá­si bi­zott­sá­got egy­aránt tör­vény­ha­tóságnak mi­nő­sí­tik, ami kép­te­len­ség; a fejlődés kö­vet­ke­ző fo­ka nyil­ván az lesz, ami­kor a la­kó­tár­su­lá­so­kat vagy utcabizottságokat ön­ren­del­ke­zé­si fó­rum­nak hív­ják majd, a ta­nya­si lakos pe­dig a „ta­nyai ön­igaz­ga­tás re­zi­den­se” lesz, s ha ki va­la­hol el­szu­nyókál, az el­nök, aki ücsö­rög, üldögél, az ül­nök lesz, aki azon­ban ácso­rog, áll­do­gál, az nem hivathatik ál­nok­nak, mert ez el­len az em­ber­jo­gi bi­zott­sá­gok til­ta­koz­ná­nak, nem is be­szél­ve a nyel­vé­szek­ről.
Szó­val: a középkori et­ni­kai ere­de­tű au­to­nó­mi­ák alap­ve­tő tulajdonsága a sa­ját bí­rás­ko­dás és a lel­kész­vá­lasz­tás jo­ga, hogy „egy­más­köz­ti” ügye­ik­ben a sa­ját ke­be­lük­ből vá­lasz­tott bí­ró vagy bíróság ítél­kez­zék, fel­ső fó­rum­ként pe­dig ma­ga a ki­rály vagy an­nak közvetlen kép­vi­se­lő­je. E két jog­hoz gaz­da­sá­gi elő­nyök is já­rul­tak, bi­zo­nyos adók, vá­mok aló­li men­tes­ség, cse­ré­ben vi­szont az autonómiák meg­nö­velt más­faj­ta kö­te­le­zett­sé­gek­kel, pl. ka­to­na­i­ak­kal jár­tak. Ezen túlmenően azon­ban az er­dé­lyi szá­szok au­to­nó­mi­á­ja bi­zo­nyos ex­pan­zív ele­me­ket is tar­tal­ma­zott, ugyan­is más népes­sé­gek te­le­pü­lé­se­i­re is ki­ter­jedt, pl. olyan ér­te­lem­ben, hogy hol és mi­kor tart­hat­nak a szé­kely, ma­gyar, román vagy más nem­ze­ti­sé­gek la­kó­he­lye­in vá­sá­ro­kat, építhetnek-e vé­dő­mű­ve­ket, pl. vá­ros­fa­lat stb. Így pl. Bras­só­nak ki­vált­sá­ga volt Sep­si­szent­györgy fej­lő­dé­sét s ki­épü­lé­sét akadályozni, s bá­mu­la­tos, hogy ezt szentgyörgyi dra­ma­tur­gok ma sem tud­ják. (Pe­dig en­nek egy egé­szen mo­dernko­ri ve­tü­le­te pár év­ti­ze­de egész ko­mi­kus mó­don me­rült fel: ami­kor a sepsiszentgyörgyi ma­gyar szín­ház­nak meg­ala­kult a ro­mán ta­go­za­ta, a brassói ro­mán szín­ház tag­jai ezt so­vi­nisz­ta ma­gyar ak­ci­ó­nak fog­ták fel, sze­rin­tük az volt a cél­ja, hogy a bras­sói ro­mán szín­ház szó­ba jö­he­tő kö­zön­sé­gé­nek egy ré­szét elhalásszák, s így gyen­gít­se­nek egy ro­mán szín­há­zat; ezt egy ban­ket­ten bras­sói ro­mán szín­há­zi­ak még ne­kem is sze­mem­re hányták; ugyan­ez a mo­tí­vum fel­me­rült Szatmár és Nagybánya vi­szony­la­tá­ban is.)
Blazovich ta­nul­má­nyá­nak más vo­nat­ko­zá­sai vi­szont bi­zony­ta­lan­sá­got és két­ke­dést vál­ta­nak ki az ol­vasóból: ugyan­is a Kristó Gyu­la né­ze­te­i­hez kap­cso­lód­va, a szé­ke­lyek sze­rin­te is „csat­la­ko­zott”, „lo­vas no­mád” nép­ség, te­hát nem ma­gyar ere­de­tű. En­nek so­rán, azt vi­tat­va, hogy ki­ké volt a letelepedési el­sőbb­ség Dél-Er­dély­ben, a szászoké vagy a szé­ke­lye­ké, rend­kí­vül za­va­ros fej­te­ge­té­se­ket közöl.1 Sze­rin­te, mi­vel Kristó Gyu­la is ezt így fej­tet­te ki, a szá­szok meg­előz­ték a szé­ke­lye­ket; de mi­vel ez utób­bi­ak egy­szer csak va­la­hogy még­is ott te­rem­tek, fo­ko­za­to­san át­to­lon­col­tat­ja őket a há­rom­szé­ki és csí­ki me­den­cék­be stb. Ezt a kérdést az el­múlt húsz év­ben én ma­gam is több­ször fel­ve­tet­tem: mi­ért nem te­le­pí­tet­ték a szá­szo­kat az Olt fel­ső sza­ka­szá­nak völ­gye­i­be, ha azok ál­lí­tólag úgy­is üre­sek vol­tak? És mi­ért kel­lett a már meg­te­le­pe­dett szé­kely­sé­get új­ra meg­moz­gat­ni, s útravalóul ad­ni ne­kik elő­ző lak­he­lye­ik ne­ve­it, mint pl. Kézd és Se­bes?
Mint kí­vül­ál­ló la­i­kus ér­dek­lő­dő, a jám­bor ol­va­só egy sor tu­do­mány­ta­lan­ság elkövetésében kény­te­len tet­ten ér­ni a tör­té­net­tu­do­mány szak­ma­be­li kép­vi­se­lő­jét. Elő­ször is, „ma­ni­pu­lál­tan sze­lek­tív” bib­li­og­rá­fi­át használ. Nem is­mer­te­ti, nem is akar­ja is­mer­ni a szé­kely nem­zet­sé­gi szer­ve­ze­tet a konk­rét ada­tok tük­rében, még a „fő­nem­zet­sé­gek” (má­sok sze­rint „tör­zsek”) ne­ve­it sem, pe­dig azok kö­zöl egye­sek, pl. Medgyes, Ha­lom ugyan­csak je­len van­nak az Altand te­rü­le­tén.
Ez csak­is azért fel­tű­nő, mert a kunok ese­té­ben a rö­vi­debb szö­veg­ben is fel­so­rol­ja mind a hat-he­tet: Borcsol, Olás, Csertán, Iloncsuk, Kór és Köncsög, majd eh­hez még hoz­zá­te­szi a Kongrolu és Baraq ne­ve­ket. És va­jon mi­ért? Mind­össze azért, mi­vel e ne­vek ide­ge­ne­sen, kipcsakiasan, lo­vas-no­má­do­san hang­za­nak. „Törökösen”. (Lásd: Tük münköt? Münk tüktököt!) Míg a szé­kely főnem­zet­sé­gek ne­vei? Ábrány, Ador­ján, Ha­lom, Je­nő, Meggyes, Örlec nem ennyi­re ide­gen­sze­rű­ek. Leg­alább­is ne­künk.
A tu­do­mány­ta­lan­ság kö­vet­ke­ző fo­ka, hogy ál­lí­tá­sa­it meg sem kí­sér­li helynévtörténeti ada­tok­kal alá­tá­masz­ta­ni. Pe­dig a Szász­föld leg­fon­to­sabb hely­sé­ge­i­nek a ma­gyar ne­vei mind ré­gebb­ről ada­tol­tak, mint a né­met ne­vek.
Sa­ját­sá­gos, hogy az ed­dig lé­te­ző egyet­len er­dé­lyi tör­té­ne­ti hely­név­tá­rat a ma­gyar ku­ta­tók egy ré­sze tudomásul sem akar­ja ven­ni.2 Mi­ó­ta sür­ge­tik pe­dig a la­i­kus di­let­táns kívülálló hő­zön­gők és ámok­fu­tók Suciu Coriolan mű­vé­nek az át­ül­te­té­sét ma­gyar­ra? Pon­to­san meg­je­le­né­se, 1968 óta. Ter­mé­sze­te­sen a szük­sé­ges pót­lá­sok és itt-ott ja­ví­tá­sok meg­ej­té­sé­vel együtt. Ami­kor pél­dá­ul a rend­szer­vál­to­zás után elő­ször közölhettem ma­gyar­or­szá­gi fo­lyó­irat­ban, az Er­dé­lyi Ma­gyar­ság­ban is már er­ről ír­tam. A ha­tá­sa csak az volt, hogy még az em­lí­tett fo­lyó­irat ala­pí­tó főszerkesztője, Kö­te­les Pál is el­né­ző, meg­ér­tő mo­sollyal ve­re­get­te a vál­lam: „Lám, lám, nem fogsz kinn ma­rad­ni, hi­szen ga­zsu­lálsz a ro­mán tu­do­mány­nak, ját­szod ne­kik a lo­já­list.” Pe­dig ép­pen a ma­gyar tör­té­net­írás szempontjából hal­lat­la­nul, pó­tol­ha­tat­la­nul ér­té­kes mun­ka!
Azon­ban, amint je­len cik­kem el­ső ré­szé­ben is említettem, a ré­gé­szek­nek és tör­té­né­szek­nek a föld­raj­zi ne­vek kö­zül min­de­nek­előtt a víznevekre kel­le­ne tá­masz­kod­ni­uk. A te­le­pü­lés­ne­vek gyak­ran változnak, sőt még a dom­bor­zat el­ne­ve­zé­sei is: a la­ko­sok moz­gá­sa, tu­laj­do­no­sok változása, sőt oly­kor a po­li­ti­ka ön­ké­nyes­ke­dé­sei sze­rint is. A fo­lyó­ne­vek ál­talában sok­kal ma­ra­dan­dób­bak, ezt Er­dély ese­té­ben (Sza­mos, Ma­ros) óko­ri ada­tok­kal is le­het iga­zol­ni.
Olyan mun­kát is hi­á­ba ke­res­tem, amely a fo­lyóvíz­ne­vek tí­pu­sa­it elő­for­du­lá­si gyakoriságuk és el­he­lye­zé­sük sze­rint rend­sze­rez­né. Pl. ér, pa­tak, ká­ló, ügy, jó, séd, fo­lyó, vagy egy­sze­rű­en csak víz. Né­ha meg ép­pen­ség­gel fur­csa ér­tel­me­zé­sek­re lel­ni: A vi­lág nyel­vei3 c. kiadvány azt ír­ja, hogy „dák ere­de­tű le­het több er­dé­lyi fo­lyó­név: Temes, Ma­ros, Kö­rös, Sza­mos, és fenn­ma­radt a Zsil fo­lyó dák ne­ve is: Ra­bon.” A fen­ti­ek­hez az ámok­fu­tó la­i­kus két megjegyzést fűz­het. 1. Ugyan­az a szö­veg fel­so­rol né­hány hi­te­les­nek bi­zo­nyult dák gyógynövénynevet: amalusta, budadla, dakina, dielina, dielleina, dun, kinuboila, mantia, rathibida, seba, sipoax-sipotax. Ezek bi­zony nem hang­za­nak olyan „ma­gya­ro­san”, mint az em­lí­tett fo­lyóne­vek, s a kö­rü­löt­tük fel­lel­he­tő, szem­be­tű­nő­en hasonló kép­zé­sű­ek: Lá­pos, Ka­pus, Al­más, Ara­nyos, Ná­das, mind­ezek­ből nem is egy; és a temér­dek Se­bes. Ez utób­bi­ak kezd­ve Karánsebestől vé­gig, min­den­fe­le. Például Dél-Er­dély­ben ro­mán és szász vi­dé­ke­ken ott a sok Se­bes, a Bisztrák mellett, Fogarasban ket­tő is (az Ár­pás mel­lett!), s itt meg kell állanunk egy pil­la­nat­ra.
A ma­gyar né­pes­ség ál­ta­lá­ban nem fordítja le az ide­gen hely­ne­vet, vagy át­ve­szi, vagy nép­eti­mo­ló­gi­ás ala­pon – ma­gyar szót hall­ván be­le – el­tor­zít­ja. Jel­leg­ze­tes szláv vo­nás a ne­vek le­for­dí­tá­sa. Lásd a Ma­ros men­ti Dob­ra ese­tét: ere­de­ti ne­ve Jófő. A XVII. szádban be­áram­ló, utóbb el­ro­má­no­so­dó dél­szláv la­kos­ság a jó, ’folyó’ je­len­té­sű szót bonusnak ér­tel­me­zi és le­for­dít­ja dobrára! Ki tud­ja, hány Bisztra volt még ere­de­ti­leg Se­bes? Egyet már­is mond­ha­tok. A Szebeni-ha­va­sok fe­lől a Ma­ros­ba fa­ka­dó Se­bes fo­lyó fel­ső sza­ka­szán van egy vízgyűjtő, amit a he­lyi la­kos­ság úgy hív: Lacul Tău Bistrei! Így ke­let­kez­he­tett a Küküllő ro­mán ne­ve is, a Târnava. A szá­szok még Kokelnek vet­ték át. Eh­hez tud­ni kell, a Nagy-Küküllő mel­let­ti Cserged köz­ség­ben az 1800-as évek leg­ele­jén még egy bol­gár nyel­vű imaszöveget je­gyez­tek le – szá­szok!
(A ma­gyar nép­eti­mo­ló­gi­ás név­tor­zí­tás­ra leg­jel­lem­zőbb a Nyárád men­ti Szent­há­rom­ság ese­te. Ez ere­de­ti­leg Sancta Trinitas volt, s a szé­ke­lyek­nél eb­ből Szent­ron­tás lett, ezért kel­lett visszafordítani a ne­vét vé­gül is ma­gyar­ra!)
Sok nyel­vész ép­pen ezért irtózik egy „Víz­ne­vek tör­té­ne­ti szó­tá­rától”, mert a szláv ős­la­kos­ság – úgy ér­tem, a ma­gyar ál­lam­ala­pí­tás előt­ti lakosság szláv mi­vol­ta – épp­olyan dog­ma, mint a vo­gul gyö­kök kér­dé­se, ame­lye­ket a taj­gá­ról el­bi­tan­golt ma­gya­rok meg­rö­vi­dí­tet­tek vala. (Mi­lyen ér­de­kes, hogy a vi­tat­ha­tat­la­nul szláv ere­de­tű Resica mel­lett is van egy Szé­ki tó – ro­má­nul is az –, nem­csak Szék mel­lett. És hogy e táj­ról észak fe­le egy Po­gá­nyos (Păgănuş) ne­vű fo­lyócs­ka foly­do­gál, s lenn a Vas­ka­pu mel­lett is van egy Almás hegy­ség. És ha annyi volt a szláv, mi­ért oly kevés a Rika pa­tak­név? S ami volt, az is ere­de­ti­leg mi­ért he­gyet je­len­tett?
Egy sze­rény di­let­táns ja­vas­lat: ha elkészítik Er­dély víz­ne­ve­i­nek jegy­zé­két, azt csak az 1910-es 75-ez­res csí­ko­zá­sos ka­to­nai tér­ké­pek alap­ján le­het­ne el­vé­gez­ni, ám még so­ha­sem lát­tam, hogy nyel­vé­szek ilyes­mi­re hi­vat­koz­tak vol­na.
Végül az a nagy kér­dés: mi­ért tör­tén­het meg, hogy szak­fo­lyó­irat­ról di­let­tán­sok hőbörögjenek? Ez is két ok­ból. 1. Sza­ba­don meg­vá­sá­rol­ha­tó; a di­let­táns az, aki pénzt ad ér­te, a szak­em­ber in­gyen kap­ja meg. 2. Szak­em­ber na­gyon ke­vés van, és az sem ol­vas­sa a más szak­te­rü­le­ten dol­go­zók írá­sa­it, er­re számtalan pél­da van. És ak­kor va­la­ki­nek csak el kell ol­vas­ni min­dent, amit egy­szer ki­nyom­tat­nak.
És van egy har­ma­dik okunk is. A di­let­táns­nak – és gye­re­ke­i­nek – ta­lán a jö­vő­je is függ at­tól, hogy a szak­em­be­rek mi min­dent süt­nek ki a múlt­já­ról.

Jegyzetek
1 Er­dé­lyi Mú­ze­um LXVII. kö­tet, a 10–11 ol­da­lon.
2 Cioriolan Suciu: Dicţionar Istoric al Localităţilor din Transilvania, Editura Academiei R.S.R. vol. I. 1967, vol. II 1968.
3 A vi­lág nyel­vei, Aka­dé­mi­ai Ki­adó 1999, 2000.